Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)
1979 / 4. szám
Helyes ünneplés Ahogy figyelem az újság, a rádió és a televízió híradását s ezzel párhuzamosan a karácsonyi lázban csillogó, rohanó várost, megdöbbentenek az ellentétek: A világ egyik részéről földrengések sorozatáról, háborúkról, tömeggyilkosságokról, éhínségekről kapjuk a híreket, bennünket viszont szinte eláraszt az üzletek árutömege, sziporkázó csecsebecséje, bóvlija. Ebben a zűrzavarban újra és újra egy Ige szólal meg bennem, János első levelének záró verse, ahol az apostol ezzel búcsúzik a gyülekezettől: „Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól“ (1 Jn 5,21); ez az Ige pontosan most, karácsonykor nyer aktualitást. Mert mi a bálvány? Mi kulturált fehér emberek elsődlegesen az indiánok sokszor rémesre faragott totemjeire asszociálunk, melyeknek a pogány vallás keretében varázsló, szabadító, gyógyító, jövendőmondó, szóval együttvéve természetfeletti hatalmat tulajdonítottak. Aztán ugyanezen a vonalon gondolatunk átcsap Dél-Amerika, Afrika, India nagy bálványkultuszaira; Ószövetségi ismereteink Egyiptom kőből, fából faragott isteneit, majd Izráel népe aranyborjúit, Baál, Asera szobrait idézik. De a mi, kizárólag bibliai alapokon álló, keresztyén hitünk automatikusan ide sorolja azokat a szentképeket és szobrokat is, melyek előtt jó szándékú félrevezetettek hamis reménység közepette imádkoznak. Amikor azonban az Ige bálványkultuszról beszél, nem egy konkrét dolgot határoz meg csupán, hanem a bálványimádásban egy magatartást, a bálványban pedig azt, ami lelkűnkben az Isten helyére kerül. S az Igének ebben a mindent leleplező világosságában kiderül, hogy a bálványimádás nem a tudatlansághoz vagy egyenesen barbársághoz kötött dolog, hanem az emberhez, és a XX. század embere is belekeveredik ebbe. Az ember alapvetően vallásos. Szereti az ünnepet, a ceremóniát. Ez eddig önmagában véve nemcsak hogy nem rossz, de egyenesen Istentől való. Ő rendelte az ünnepeket, sőt egyebek között azért teremtette a napot, a holdat, a csillagokat is, a világegyetemnek e csodálatos órarendszerét, hogy legyenek az ünnepeknek és az időszakoknak mutatói. Isten azonban az ünnep tartalmát a Vele való közösségben határozta meg, ahol az általános emberi életmenetről az a többlet, az a különleges, a kiemelkedő, hogy csak Vele vagyok. A szívem, a lelkem, a gondolataim, az érzelmi világom Vele telítődik meg, s a cselekedeteim is, a hétköznap szokásos feladataitól eltérően Őreá koncentrálódnak. Mihelyt azonban ez a lényeg kiesik és a kultusz, a ceremónia öncélúvá válik, abban a pillanatban az élet legmagasabb szintű és legszentebb időszaka, eseménye is bálványimádássá vá-Megyek Betlehem felé Megyek Betlehem felé, az én Krisztusom elé, lakóhelye messze van, mégis megyek boldogan; bárhol lakik, elérem, csillag az én vezérem. Megyek Betlehem felé, az én Krisztusom elé, az ő házán nincs fedél, átsüvít rajta a szél; ám a szél sem bántja őt, csak ringatja a bölcsőt. Megyek Betlehem felé, az én Krisztusom elé; sok a bűnöm, bánatom, átok van a hátamon, de tudom, ha meglelem, megújul az életem. Megyek Betlehem felé, az én Krisztusom elé; hogyha házába fogad, és ott szolgálatot ad, tanítványa maradok, hálát Neki így adok. 76
