Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)

1979 / 2. szám

Só vagy méz? Máté 5,13 Sónak kell lennünk, nem méznek. Ez Is­ten akarata. De a só mar, különösen ott, ahol sebes helyre szórják. Isten üzenete azonban nemcsak kegyelmet tartalmaz, hanem ítéletet is, és ezt épp­úgy hirdetni kell. Akkor felserken a vi­lág és visszamar — s ez jó jel! A vi­lágszemlélet méz-istene nem mar, ezt könnyebb elviselni. A világ fiai ma nem az aranyborjú után kiáltanak, hanem sokkal inkább a méz-bálványok után, akik elfeledtetik velük a bűntől sebzett helyeket. Ha a világ az egyházzal álta­lános békét köt, az nagyon aggasztó jel. Többé nincs ott só, és ezért nem mar. Mindenki „ép bőrrel“ jut a menny­be, vagyis bűnbánat és megtérés nél­kül. Pedig így a hús — a test — meg­romlik. Ezt nem fedezheti, rejtheti el a lebarnult, életvidám külső. Hogy ezt az önmagát istenítő világot Isten nélkül milyen örvénybezuhanás fenyegeti, na­ponta olvassuk a sajtóban és az ide­vonatkozó hivatalok statisztikáiban, így Jézus szava kétszeresen fontos: „Ti vagytok a föld sója!“ Hogy a só csak akkor használ, ha odaadjuk, feláldoz­zuk, ezt mindnyájan tudjuk. A só a fa­zékba való, és bámulatos, hogy egy ke­vés só milyen kellemesen fűszerezi meg a levest. A számarány a hű keresztyének és a világ embereinek nagy tömege között mindinkább hasonlít egy marék sóhoz és a fortyogó fazékhoz. Aki a jelenlegi korszakban mást vár, az túlmegy az íráson. A keresztyének sohasem a vi­lág tésztája! Nem nagy tömeg a világ­ban! Mint só jön hozzá, és ez mindig kis mennyiség. Egypár fiatalember az egyetemen, néhány munkás a gyárban, kevés leány az áruházban — legyenek sószemecskék! Többet nem várhatunk. Miért sóhajtoznánk mi, hivő keresztyé­nek a tömegben levő magányosságunk miatt? Ki jogosít fel minket, hogy a kö­rülöttünk levő gonoszság miatt kese­regjünk? Vagy talán a sóshordóban akarunk maradni, egészen magunk kö­zött, mert ott olyan jó? Mert egymást olyan jól — néha kevésbé jól — megértjük? Hogy mi, keresztyének olyan nehezen kerülünk a fazékba, ez korunk nyomorúsága. Inkább sorsára hagyjuk az egész tésztát, hogy romol­jon meg, azzal hogy a világ úgyis el­veszett, mi azonban meg vagyunk ment­ve. És mégis — fordítva igaz! A hordó­ban leszünk íztelenek, nem a fazékban. Belső életünk a feladatokban növeke­dik, nem a sótartóban. Isten ugyan a belső kamrácskában akar minket látni, de azért nem mindig. Ugyanazoknak az embereknek, akiket Jézus sónak nevez, később azt mondja: „íme, én elküldelek titeket mint juhokat a farkasok közé!“ „Ti vagytok a föld sója.“ Mindnyájan azok vagyunk a népek és nyelvek sok­féleségében, minden időben. Nem szá­molgatnunk kell kis csapatainkat, ha­nem ott, ahol vagyunk, egyidejűleg mar­ni és fűszerezni kell. „Ti vagytok a föld sója.“ Nem: lehetné­tek vagy majd egyszer lesztek, hanem vagytok. Ha Jézus ezt így mondja, akkor ez így is van. A mi erőtlen, gyenge hi­tünkkel, méltatlanságunk tudatában, hiányainkkal és fogyatékosságainkkal mégis erő „vagyunk“ az Ö kegyelméből. „Ti vagytok a föld sója.“ A világ fásult, már nem ismer fűszert. Mindenhol, az egész világon, ijesztően süllyed az er­kölcs. Csak Isten gyermekei őrizhetik meg az emberiséget a teljes széthullás­tól. ök az újszövetség jele, annak ele­ven erejével. „Ti vagytok a föld sója." Só nélkül nem lehet az ételt hosszabb ideig élvezni, és a sót magában szintén nem. Egyik nem lehet meg a másik nélkül. Só nélkül megromlik a föld, és föld nélkül íztelen, süket lesz a só. Kedves Testvérem, te is egy sósze­­mecske vagy! Te, a családodban, az is­kolában, a munkahelyeden, a társadal­mi vagy politikai életben — mindenhol! Micsoda előjog! S micsoda felelősség! Vedd az Igét mától kezdve komolyan. 29

Next

/
Thumbnails
Contents