Vetés és Aratás, 1978 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám

tért könyörög Pál, amikor nemcsak azt kéri, hogy hirdessük a Krisztust, hanem ennél még többet, hogy öt életünkkel tiszteljük és dicsőítsük meg itt a földön. Ebben a kérdésben az is bizonyosan benne van, hogy a helyes példaadás ál­tal olyanok is megtiszteljék Jézust, akik eddig öt nem ismerték, vagy éppen ta­gadták. 5. „Hogy dicsőíttessetek meg ti is Őbenne.“ Ezt a legfelsőbb fokot nyilván az előbbi négy ponton keresztül érheti el a szellemi ember, mint hitének vég­célját. Jézus maga is ezt kéri főpapi imá­jában, amikor így szól: „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én va­gyok, azok is énvelem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál“ (Jn 17,24). Külö­nös ellentét: E világban üldöztetés és megvetés az igaz bizonyságtétel követ­kezménye, a mennyben pedig megdi­­csőités; az emberek gyakran eltaszítják maguktól az igaz bizonyságtevőt, Jézus pedig magához veszi. E rövid imát Pál ugyanazzal fejezi be, amivel kezdette, vagyis Isten és az Úr Jézus Krisztus kegyelmével. Ez az ima és a szellemi ember fejlődése úgy van tehát belefoglalva Isten kegyelmébe, mint a kép a keretbe; minden oldalról ez a kegyelem veszi őt körül. Mindnyájan benne vagyunk valamely fo­kon Pál ezen imájában; bárcsak maga­sabbra juthatnánk e szellemi lépcsőn, mígnem elérünk annak legfelső fokára! t Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor Felfelé kell nézni Gyakran hasonlítunk ahhoz az ember­hez, akiről Bunyan ír a „Zarándok út­ja“ című könyvben. KERESZTYÉN látott egy embert, aki csak lefelé tudott nézni, és szemétgyűjtő gereblye volt a kezé­ben. Feje fölött állt valaki és mennyei koszorút tartott a kezében. Ezt a koszo­rút felajánlotta neki a szemétgereb­­lyéért cserébe. De az az ember nem nézett fel, nem is törődött vele, hanem a padlón levő szalmaszálakat, fadara­bokat és port kaparta össze. — Te azért tekints Jézusra fel! Nélküled - Veled Semmit nem tehetek nélküled, Uram. Mindenem vagy, semmi vagyok én magam. De mindent elbírok, én erőtelen, hatalmas Segítő, ha Te vagy velem. Nélküled szomorú, sötét a szívem. Benned örömöt lel kínok mélyiben. Nélküled rémít a harc, a küzdelem. Hogyan is győzhetnék, én erőtelen? De veled nemes harc, bátor viadal. Hátrál az ellenség, vár a diadal! Tenélküied, Jézus, nem élhetek én. Teveled a menny és minden az enyém. Dora Rappard Ami az imádkozásnál a legfontosabb Vigasztaló számunkra az a tudat, hogy nem a kifejezés minőségétől függ az imádság ereje, hiszen akkor a szónok­lás fontosabb lenne az imádság szelle­ménél, a tudás és a műveltség pedig az üdvözülésnél; a farizeus imája pedig kedvesebb lenne a vámszedőénél. Ha egy gyülekezeti összejövetelen e két egyén meglátogatna minket, való­színű a farizeust kérnénk fel imádkozni. Ezt ő minden bizonnyal el is várná tő­lünk, sőt még fel is ajánlaná magát erre a cselekedetre. Isten igaz gyermekei éreznék azonban, hogy valami hiányzik ebből a beszédből, bár az imádság vá­lasztékos kifejezésmódját nekik is el kellene ismerniük. Isten mégis a vámszedő imáját hallgatta meg és nem a farizeusét. Ő nem a szép szavakra hallgat, hanem a gondolat mélysége, a lélek bensőséges megren­dülése hatol szívébe. A mi szavunk elakadhat, még ha kimon­dottan beszélőtehetséggel is áldattunk meg. Nehéz bánat, nyomorúság köze­pette, remegő ajakkal elsóhajtott imánk Isten számára mégis jó, érthető. Egy fohászban több igaz imádság lehet, mint sok lapján az imakönyvnek. C. H. Spurgeon (1834—1894) 57

Next

/
Thumbnails
Contents