Vetés és Aratás, 1978 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám
Szent elhívatás Isten népe = királyi papság, szent nép Óriási az ellentét a régi élet és az új között, a világ népe és Istené között. Aki a világ barátja, Isten ellensége. Isten az Ő népét csodálatos méltóságra hívta el. Azelőtt — ahogy Pál írja — Isten nélkül, idegenekként, remény és ígéretek nélkül, a szövetségtől távol éltünk és cselekedtük a test akaratát, így holtak voltunk a vétkek miatt. Ebből a halálból elevenített meg minket Krisztus által és szerezte meg a mennyhez való jogunkat. Ezek után már nem vagyunk jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és Isten házanépéhez tartozók, királyi papság, szent nép (Ef 2, 12—22; 1 Pét 2, 9—12). Fel tudjuk mérni ezeknek a szavaknak a jelentőségét? Nem vagyunk immár idegenek Isten világában, de idegenek lettünk éppen ebben a világban, ezért kér Péter, hogy tartóztassuk meg magunkat a testi kívánságoktól. E földön csak vándorok vagyunk (Zsid 11, 13— 14), mint ahogy a múlt hithősei is mindig hitet tettek arról, hogy ők jobb hazát kerestek; bár Jézus nem azt kérte az Atyától, hogy vegye ki népét e világból, hanem hogy őrizze meg őket a gonosztól. Hisz Isten népe nem e világból való, mint ahogy Jézus sem az volt (Jn 17, 15—16). De hát miért mindez? Miért kell elkülönítenünk magunkat a gonosz nemzetségtől? Mert .......országa népévé tett minket, papokká az isten, az ő Atyja előtt" (Jei I, 6; 5, 10), nagy előjogokkal és kötelességekkel, hogy legyünk kegyelme magasztalására, szent neve megdicsőítésére a jelenvaló világban. Szent szolgálatunk ellátása érdekében királyi gazdagsággal ajándékozott meg minket, megmutatta dicsőségének gazdagságát, meggyújtotta szívünkben Krisztus csodás ismeretét (Ef 1, 18; 2 Kor 4, 6—7). Mint papoknak, biztosította a jogot arra, hogy bemehessünk a szentélybe és ott bizalmas kapcsolatot vehessünk fel vele, s mivel bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, járuljunk hát bizodalommal a kegyelem királyi székéhez és vigyük dicséretnek áldozatát mindenkor az isten elé (2 Kor 4, 6—7; Zsid 4, 16; 13, 15) — szent nevéről szóló vallástétellel. Jézus, a tökéletes főpap, föláldozta egyszer magát a bűnökért (Zsid 9, 28); így kell nekünk is szent áldozatul adnunk magunkat Isten oltárára (Róma 12, 1). Papi szolgálatunkhoz tartozik az élő Istennek bemutatása a világban, hogy hirdessük annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hozott ki bennünket, hogy bizonyságot tegyünk az élő evangéliumról. Eközben azonban magunk mint élő kövek épüljünk, illeszkedjünk bele a Krisztus testébe, a lelki házba, hogy olyan lelki áldozatokkal áldozzunk, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által (1 Pét 2, 5). Legyünk hálásak és boldogok, hogy Isten szolgái lehetünk; kicsiny, törékeny cserépedények, de nagy kincs hordozói. -VIBölcs mondások Az élet hasonlít egy könyvhöz: az ostobák gyorsan átlapozzák, a bölcsek azonban megfontoltan olvassák, mert tudják, hogy csak egyszer olvashatják. * A szóval történő hálának kicsi a mélysége; a szívből jövő hálának jobb a csengése; a cselekedettel való hála mély, mint a tenger. * A szeretet akkor válik a leggazdagabbá, mikor mindent elajándékozott. * A kényszerű dolgok örömteljes elvégzése nagyobb kielégülést szerez, mint valami, amit szívesen akarnánk megtenni. * Életünk legfontosabb kérdése az életkérdés: ezt egyedül Jézus oldja meg, az Élet Fejedelme. — 25 —
