Vetés és Aratás, 1978 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám

Szent elhívatás Isten népe = királyi papság, szent nép Óriási az ellentét a régi élet és az új között, a világ népe és Istené között. Aki a világ barátja, Isten ellensége. Isten az Ő népét csodálatos méltóság­ra hívta el. Azelőtt — ahogy Pál írja — Isten nélkül, idegenekként, remény és ígéretek nélkül, a szövetségtől távol éltünk és cselekedtük a test akaratát, így holtak voltunk a vétkek miatt. Ebből a halálból elevenített meg minket Krisztus által és szerezte meg a mennyhez való jogunkat. Ezek után már nem vagyunk jövevények és zsel­lérek, hanem polgártársai a szenteknek és Isten házanépéhez tartozók, királyi papság, szent nép (Ef 2, 12—22; 1 Pét 2, 9—12). Fel tudjuk mérni ezeknek a szavaknak a jelentőségét? Nem vagyunk immár idegenek Isten világában, de idegenek lettünk éppen ebben a világban, ezért kér Péter, hogy tartóztassuk meg ma­gunkat a testi kívánságoktól. E földön csak vándorok vagyunk (Zsid 11, 13— 14), mint ahogy a múlt hithősei is min­dig hitet tettek arról, hogy ők jobb ha­zát kerestek; bár Jézus nem azt kérte az Atyától, hogy vegye ki népét e vi­lágból, hanem hogy őrizze meg őket a gonosztól. Hisz Isten népe nem e világ­ból való, mint ahogy Jézus sem az volt (Jn 17, 15—16). De hát miért mindez? Miért kell elkülö­nítenünk magunkat a gonosz nemzet­ségtől? Mert .......országa népévé tett minket, papokká az isten, az ő Atyja előtt" (Jei I, 6; 5, 10), nagy előjogokkal és kötelességekkel, hogy legyünk kegyel­me magasztalására, szent neve meg­­dicsőítésére a jelenvaló világban. Szent szolgálatunk ellátása érdekében királyi gazdagsággal ajándékozott meg min­ket, megmutatta dicsőségének gaz­dagságát, meggyújtotta szívünkben Krisztus csodás ismeretét (Ef 1, 18; 2 Kor 4, 6—7). Mint papoknak, biztosította a jogot ar­ra, hogy bemehessünk a szentélybe és ott bizalmas kapcsolatot vehessünk fel vele, s mivel bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, járuljunk hát bizodalommal a kegyelem királyi székéhez és vigyük dicséretnek áldozatát mindenkor az isten elé (2 Kor 4, 6—7; Zsid 4, 16; 13, 15) — szent nevéről szóló vallás­tétellel. Jézus, a tökéletes főpap, fölál­dozta egyszer magát a bűnökért (Zsid 9, 28); így kell nekünk is szent áldo­zatul adnunk magunkat Isten oltárára (Róma 12, 1). Papi szolgálatunkhoz tar­tozik az élő Istennek bemutatása a vi­lágban, hogy hirdessük annak hatal­mas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hozott ki ben­nünket, hogy bizonyságot tegyünk az élő evangéliumról. Eközben azonban magunk mint élő kövek épüljünk, illesz­kedjünk bele a Krisztus testébe, a lelki házba, hogy olyan lelki áldozatokkal áldozzunk, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által (1 Pét 2, 5). Legyünk hálásak és boldogok, hogy Isten szolgái lehetünk; kicsiny, töré­keny cserépedények, de nagy kincs hordozói. -VI­Bölcs mondások Az élet hasonlít egy könyvhöz: az os­tobák gyorsan átlapozzák, a bölcsek azonban megfontoltan olvassák, mert tudják, hogy csak egyszer olvashatják. * A szóval történő hálának kicsi a mély­sége; a szívből jövő hálának jobb a csengése; a cselekedettel való hála mély, mint a tenger. * A szeretet akkor válik a leggazdagab­bá, mikor mindent elajándékozott. * A kényszerű dolgok örömteljes elvég­zése nagyobb kielégülést szerez, mint valami, amit szívesen akarnánk megten­ni. * Életünk legfontosabb kérdése az élet­kérdés: ezt egyedül Jézus oldja meg, az Élet Fejedelme. — 25 —

Next

/
Thumbnails
Contents