Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám

FIATALOK LEVELEZNEK — a szabadságról — Kedves Gyula! Az a helyzet, hogy most itt vagyok egy munkásszálláson. Nem akarok magyarázkod­ni, lényeg, hogy a leveledet ideküldték utá­nam. Három hete melózok itt mint segéd­munkás. Jól megy minden. Ledolgozom a nyolc órát, aztán azt csinálok, amit akarok. Végre nem szólnak bele az egészbe az apá­­mék. Különben nagy balhék voltak otthon, mielőtt eljöttem, pont ezek miatt. Pedig csak egy szokásos bulit akartunk csinálni. Hatan vol­tunk, a haverok hoztak pár üveg konyakot, volt magnó is meg minden, ami kell. Táncol­tunk, szóval megvolt a hangulat. Este 11 felé kezdtünk bemelegedni, aztán már ment min­den . . . Ekkor egyszerre benyitott anyám és mondta, illetve kiabálta a magáét. A lányok erre jobbnak látták, ha eltűnnek. Én ott maradtam, de ami ezután volt, azt inkább hagyjuk. A végén már az is baj volt, hogy cigizek. így aztán eljöttem hazulról. Itt leg­alább szabadon élek, ahogy jólesik. A ke­resetem is az enyém. A könyv, amit kértél a levélben, szüleimnél van, ők majd odaadják, megírtam nekik. Egyelőre nem írok többet, esetleg össze­futhatunk valahol, ha ráérsz egyszer. Osztálytársad Tóni a kiábrándulás a végén — nem az, amit az ember vár. Attól félek, nem ez az igazi szabadság. Itt van pl. egy srác, nem messze tőlünk. Egy­szer nagyon verte a mellét, hogy ö megiszik egyszerre egy félliter rumot és félliter feke­tét. Meg is itta. Estére persze kikészült, a szíve nem bírta és belehalt. Akik tudták, miről van szó, azt gondolhatták: ez aztán köl­ti a pénzét, amire tetszik, vagánykodik, neki mindent szabad. És mi lett a vége a nagy hőbörgésnek, a nagy szabadságnak? Egyszerűen ebbe halt bele. Szóval az az igazság, hogy akár az italról, a dohányról, kártyáról vagy szexről, vagy akármilyen más szenvedélyről van szó, az ember — mi­közben azt gondolja, hogy ő mindenben szabad — tulajdonképpen rabja ezeknek, és a végén magát is, másokat is tönkretesz ve­le. Mondjuk meg őszintén, hogy ez nemcsak hogy nem igazi szabadság, de egyáltalán nem szabadság, hanem rabság. A szabadság valami olyasmi inkább, hogy az ember a szenvedélyeitől szabad. És ha becsületesen szembenézünk önmagunkkal, azt kell mondanunk, hogy alapvetően baj van körülöttünk. Visszatérve az igazi szabadsághoz: erről tu­lajdonképpen akkor beszélhetünk, amikor ar­ra a jóra szabadulunk fel, ami az életünket mások számára is hasznossá, boldoggá — életté — teszi. Erre pedig — ismerve ma­gunkat (ha tényleg nem szépítgetjük a dol­gokat) — te is meg én is képtelenek vagyunk. Lehet, hogy önuralommal, ön­fegyelemmel elhagy valaki egy megkötözött­­séget, de lehet, hogy ugyanakkor más pon­ton kiderül a gyengéje, és már megint ben­ne van a következő csapdában. Amit mi kor­látlan szabadságnak, élvezetnek, boldog­ságnak látunk, annak végén legtöbbször ott van a horog. Aztán nagyon ráfázik az em­ber. Az igazi szabadságra való eljutás, az igazi megoldás nem ilyen elképzeléseken, nem valamin múlik, hanem Valakin! És ez Jézus Krisztus, aki nem irigyli, hanem keves­li a mi örömeinket. Tudja, hogy minden­kinek célja végül is a boldogság, ez esetben — mondjuk — a szabadság utáni vágyon keresztül. Az a jó, ha tudjuk, Jézus sem akar mást. Te is őszintén írtál, hadd mondjam én is őszintén: Jézus azért jött, azért halt meg és támadt fel, hogy téged szabaddá, igazán szabaddá, és ezzel boldoggá tegyen. Az élő Jézus várja — mert szeret —, hogy megszó-29 Kedves Tóni! Mondhatom, teljesen ledöbbentettél a leve­leddel. Mindenekelőtt kösz, hogy írtál, fő­leg, hogy ilyen nyíltan és őszintén. Nem Vitás, most Te tényleg élvezed a szabadsá­got — legalábbis úgy érzed, mert senki nem szól bele, mit miért csinálsz. Ahogy elkép­zelem a szituációt, amiben voltál és vagy, eszembe jut, hogy bennem is voltak ilyen ambíciók. Valami ilyesmit akartam én is: hagyjanak békén, tudom én, mi a jó nekem. Valószínű, hogy minden emberben megvan ez a vágy. A legtöbben persze úgy gondol­ják, ha minden kötöttséget, korlátot felrúg­nak, kiélhetik vágyaikat, akkor szabadok. Ta­pasztalatból mondom, volt egy pár apró ese­tem, amikor én is megpróbáltam ezt, de a végén olyan zűrök lettek belőle, hogy rájöt­tem: ostobaság volt. Különben állandó ci­kizés volt az egész. Ha megtudják, lebukom vele, akkor egyrészt meg se tudom magya­rázni, másrészt eljátszottam a becsületemet is. Szóval a feszültség, ami közben van és

Next

/
Thumbnails
Contents