Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám

közvetlen főnöke, munkaadója. „Szívesen, mint az Úrnak.“ A főnök csak néha van jelen, de az Úr szüntelen jelen van, s a hivő ember Isten szüntelen jelenlétében dolgozik felelősséggel.

A keresztyén ember ismeri a kenyér és a munka összefüggését. Isten rendje a kenyér és a munka legszorosabb összefüggését, ésszerű arányát állapítja meg. „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék.“ Az az ember él helyesen, aki munkája — akár szellemi, akár fizikai — után él. És méltó a munkás a maga jutalmára. A kenyér és a munka összefüggését a hivő ember maga is vállalja, mással szemben is érvényesíti.

A keresztyén ember szorgalmas, de nem rabja a munkának. Némely embernek az a bűne, hogy hozzá sem akar fogni a munkához, másnak az, hogy sosem képes abbahagyni, ünneptelenül él és géppé válik, emberi méltóságát veszti el. Pedig a negyedik parancsolat azt mondja: „Hat napig munkálkodjál s végezd minden dolgodat, de a hetedik nap nyugalomnap, az Úrnak, a te Istenednek tiszteletére, ne végezz azon semminemű munkát.“ Thomas Mann „A törvény" című művében így tolmácsolja Istennek e parancsát: „Hat napon át szántsál vagy kovácsolj ekét, vagy formálj fazekat, légy rézműves vagy ács, de az én napomon végy tiszta ruhát és ne légy más, csak ember, s fordítsd szemedet a Láthatatlan felé.“ Az ünneplés még munkánk végzése szempontjából is fontos; olyan, mint az autónál a tankolás. Éppen az Istennel való érintkezésben, kapcsolatfelvételben merítünk erőt az előttünk álló feladatokhoz, mert Isten erőforrás is.

A keresztyén ember tudja, hogy munkája az örök élet fényében nem hiábavaló. Nehéz olykor az a felismerés: hiába dolgoztam! A Prédikátor könyvében fájdalmasan sóhajt fel Salamon király: „Micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából, mellyel munkálkodott a nap alatt? Ez is hiábavalóság!“ (Préd 2, 23—24). De hát válhat-e munkánk állandóvá itt, a múlandóság világában? Fizikai és szellemi alkotások egyaránt elavulnak, túlhaladottá válnak. Áldozatul esnek a múlandóságnak, és múlandó

magának a dolgozónak röpke élete is. Nem tesz-e a múlandóság ténye minden fáradozást hiábavalóvá?

„A nap alatt“ valóban hiábavaló minden. De Isten kegyelmes és a „nap fölé“ emel minket; felülemel a múlandóság és hiábavalóság világán. „Az Úrtól veszitek az örökség jutalmát, az Úr Krisztusnak szolgáljatok" (Kol 3, 24). Az Ige biztos zengéssel ad diadalmas hírt a feltámadott Krisztusról és a feltámadásról. És éppen a feltámadás himnuszának végén hangzik a biztatás: „Buzgólkodjatokmindenkor az Úrnak dolgában (s végső soron az Úrnak dolga minden munka, amit Isten előtti felelősséggel, az Ö dicsőségére végzünk), mint akik tudjátok, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban“ (1 Kor 15, 58). Éppen azért, mert van örök élet, ezért érdemes nekünk minden munkánkat örömmel, becsülettel, Isten dicsőségére végeznünk mindenkor.

De ha végső soron minden munka „az Úr dolga“ is, mégis külön jelentősége van annak a munkának, amit közvetlenül az Úrnak, az Úrért, Isten országa terjedéséért végzünk: misszió és diakónia, igehirdetés és bizonyságtétel, szeretetszolgálat, az evangélium terjesztéséért, lelkek megmentéséért folyó szolgálat szóban, írásban, tettben. Nem hiábavaló munka, hanem áldott, szent fáradozás! S. J.

„Becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, a magatok dolgát végezzétek, és saját kezetekkel dolgozzatok, amint meghagytuk nektek. Viselkedjetek tisztességesen a kívülállókkal szemben és ne szoruljatok rá senkire. 1 Tessz 4, 11—12

Csak amit továbbadunk, az a sajátunk igazán. Ha megpróbálsz Isten bármelyik ajándékához ragaszkodni, elhagy téged. Ha azon vagy, hogy az Isten ajándékozta áldásokat összegyűjtve magadnak tarsd vissza, menthetetlenül szétfolyik. Add tovább őket és szüntelen megújító áldásaikban részesülsz majd.

V. S.

— 2