Vetés és Aratás, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám
AZ ÉTER HULLÁMAIN ÁT... Amiképpen mi is... Ki ne ismerné közülünk az Úr Jézustól tanult imádságot, a Miatyánkot? Ennek egyik kérése így hangzik: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek." A kérés első része magától értetődik. Ha gondolatban Isten elé lépek, akkor tudatossá lesz előttem, hogy Ö mennyire felettem áll. Én, az ember, az Ő alkotása, teremtménye, tervének a megvalósulása vagyok, akivel tetszése szerint cselekedhet. Istennel való viszonyunkban sokszor elfelejtjük, hogy Ö tökéletes és hibátlan, mi azonban hibázok, vétkezők vagyunk. De sokszor nem sikerül úgy élnem, úgy viselkednem, ahogy szeretnék, még akkor sem, ha meggyőződésem, hogy csak úgy volna a helyes! Ha tehát Isten elé állok, annyi minden helytelenség, rossz jut eszembe. A Miatyánk kérése: „Bocsásd meg a mi vétkeinket", személyesebben — az én vétkeimet —, ezért természetes. Ami azonban már nem természetes, az az, hogy Isten hajlandó is megbocsátani. Istenben nincs bűn. Benne még a bűn legkisebb árnyéka sincs, tehát még egy rossz gondolat vagy kívánság sem található benne. Bennem pedig, az én megromlott emberi szívemben mindenféle kívánság és szándék hemzseg. Örülnöm kell, ha a sok rossz belőlem szavak vagy tettek formájában ki nem tör, ha rossz gondolataimat sikerül magamba fojtani. Kedves Testvérem, te éppen úgy tudod, mint én, hogy a szív rossz gondolata és vágya csakúgy bűn, mintha azokat már el is követtük volna. Az ilyen megismerés a lelkiismeretünket terheli. Ha ettől szabadulni akarunk, csak egyet tehetünk: Istenhez kell fordulnunk és bocsánatát kell kérnünk. Milyen jó, hogy Isten az ő Fiában, az Úr Jézusban, a bocsánat lehetőségéről gondoskodott! Az Úr Jézus ugyanis a vére hullatása, a keresztfán elszenvedett halála által Isten előtt az emberek bűneit kiengesztelte. Tehát az én bűneimet és a te bűneidet is. Az Úr Jézus áldozatára tekintve tud Isten irgalmasságot gyakorolni, megbocsátani. Ennek azonban a Miatyánk idézett verse szerint két feltétele van. Az elsőt már említettük: nekem bűneim bocsánatát kell kérnem. Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézus áldozatában hiszek és az Ö áldozata érdeméért Istennel, az Atyával való megbékülést keresem. Isten mindenkinek megbocsát, aki bünbánattal fordul hozzá. E bocsánat elnyerése után Isten előtt úgy állok, mintha azt a sok rosszat soha el nem követtem volna. Mert Isten minden megbánt és megvallott bűnt nemcsak megbocsát, hanem el is felejt. Ezeket soha többé nem rója fel. De idézzük csak mégegyszer a Miatyánk kérését: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek." Ez tehát a második feltétel. Isten bocsánatát csak akkor nyerhetem el, ha magam is hajlandó vagyok a felebarátommal megbékülni, neki megbocsátani. Aki irgalmat, meg nem érdemelt irgalmat, kegyelmet kíván, kell, hogy irgalmas szívű és szándékú legyen. Ha ugyanis nem vagyok hajlandó kivétel nélkül mindenkinek megbocsátani, aki ellenem valami rosszat követett el, akár apróság, akár főbenjáró dolog volt is az, akkor ezzel Isten előtt a szívem keménységét és irgalmatlanságát tanúsítom. Akkor még mindig úgy vélem, hogy a másiknál jobb vagyok és nem látom meg, hogy Isten előtt mindketten egyformán büntetésre, kárhozatra méltók vagyunk. Aki igaz bűnbánatot érez, az tudja, hogy felebarátjánál egy fabatkával sem jobb. Nemcsak mások vétkeztek ellenem, hanem én is legalább annyit vétkeztem felebarátaim ellen. Az Úr Jézus Máté evangéliuma 6, 14— 15. verseiben a Miatyánknak csak ehhez az egy kéréséhez fűz magyarázatot! Ezt mondja: „Mert ha megbocsát10 —
