Vetés és Aratás, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám
Egy tanítvány kilép az éjszakába „Jézus igen megrendült lelkében és ezt mondta: Bizony mondom nektek, hogy közületek egy elárul engem. — Az pedig, mihelyt a falatot elvette, tüstént kiment. És éjszaka volt" (Jn 13, 21. 30). A Szentírásnak, az üdvtörténetnek legsötétebb fejezete ez. Az árulóval és az árulással kell ma szembenéznünk, s ugyanakkor tulajdon lelkünk legrejtettebbtitkaiba kell belepillantanunk. 1. A személy: „Közületek egy“ elárul engem. Jézus nem nagy közönség, tömegek közepette, mint a hegyi beszéd, az ötezrek megvendégelése vagy a jeruzsálemi bevonulás alkalmával, amikor nyílt ellenségei is bőven akadtak, még csak nem is a 70, hanem csak a 12 tanítvány körében, a legbizalmasabb szűk körben fogyasztotta, osztotta az utolsó vacsorát. És ezeknek mondta: „Közületek egy elárul engem!“ Döbbenetes ez számunkra, akik Jézus gyülekezeteként vagyunk együtt. Az áruló sohasem kívül keresendő! Jellegzetesen tanítványi bűn ez. Azé a tanítványé, akinek már volt köze Jézushoz, aki hozzá tartozott. Júdás, a belső bizalmi ember lehetett éjszakai nyomra vezető. Nem hasít-e bele egészen az Úr eljöveteléig minden keresztyén gyülekezeti együttlétbe a fájdalmas-itéletes prófécia: egy közületek elárul engem? Közületek, akiknek közötök volt hozzám! Nevemre vagytok megkeresztelve, belém vetett hitetekről tettetek számtalanszor vallást, az én gyülekezetembe tartoztok . . . Isten Lelke mindnyájunk szívét önvizsgálatra készteti, megremegteti most: „Csak nem én, Uram?" És imádságra indítja: Könyörülj rajtam, hogy lelkem mélyén árulás ne érlelődjék! 2. A cselekedet: „Elárul engem; aki az én kenyeremet eszi, az emelte fel sarkát ellenem . . . Az, akinek én a falatot bemártom és odaadom. És bemártva a falatot, Júdásnak adta“ (18. 26). Júdás árulása mérhetetlen hálátlanságot tükröz. Mikor az Úr erre utal, az öreg Dávid zsoltárát idézi; fia, Absolon, fellázad ellene és tanácsadója, Akhitófel, gonoszul elárulja. Ekkor mondja Dávid: „Még az én jóakaróm is, akiben bíztam, aki kenyeremet ette, felemelte sarkát ellenem“ (Zsolt 41, 10). — Az áruló tanítvány Isten kenyerét eszi és Isten ellen lázad. Mindnyájan „Isten kenyerén élünk“, Isten ajándéka a föld, nap, eső, vetőmag, s milyen fájdalmas, amikor Isten ellen lázad, aki Isten kenyerén él! — Az áruló tanítvány az Ige kenyerén él és a kijelentés Istene ellen lázad. Megtagadja a Bibliát vagy a Biblia szavát kiforgatja, félremagyarázza, hogy abból Isten ellen kovácsoljon fegyvert. — Az áruló tanítvány a tanítványok közös kenyerén él és a tanítványokkal is szembefordul. Őket is kész elárulni, tőlük lélekben elszakadni, társait kiszolgáltatni. — Jézus, aki maga az élet kenyere, örök életre táplálja őt, ő pedig halálra adja Jézust. „Élj!“ — mondja neki Jézus. „Halj meg!“ — feleli Jézusnak. — „Aki kenyeremet eszi“ — hiszen éppen az utolsó vacsora szereztetésekor történt mindez. Úrvacsorával élő gyülekezet vagyunk. Jézus hányszor „vette a kenyeret“ s adta neked is e szavakkal: „Ez az én testem!“ Ellene ne fordulj, el ne áruld Megváltódat! 3. A szellemi háttér: „Vacsora közben az ördög már belesugallta Iskáriótes Júdásnak szivébe, hogy árulja el Őt. . . Bemártva a falatot, Júdásnak adta. És a falat után akkor bement abba a Sátán“ (2. 27. V.). Sötét szellemi háttér lappang minden árulás mögött. Ördögi sugallat: Jézus szeretete helyett a pénz szeretete lép fel (30 ezüst egy rabszolga ára, ennyit kapott Júdás Jézusért), és az érvényesülés, a pozíció szeretete. Júdás nem szerette Jézust, hanem arra számított virágvasárnapig, hogy majd főember lesz Jézus földi királyságában. Amikor látta, hogy erre végképp nincs remény, legalább az folytatása a 4. oldalon — 2 —
