Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám
Növekedjetek az ismeretben! — Újszövetségi görög fogalmak — Mi is a keresztyén ember helye és szerepe ebben a világban? Néhány újszövetségi görög szó szinte feliratul kínálkozik ehhez a témához. Ezek a fogalmak úgy írják le a keresztyén embert, mint idegent, vándort, zarándokot, jövevényt, akinek nincs itt állandó tartózkodási helye. Az első ilyen főnév: xenos. A görög nyelvben azt jelentette, hogy különös, idegen, külföldi. Szemben egy ország polgáraival, bennszülötteivel, xenos idegenből érkezett vándor vagy éppen menekült volt. Az ilyeneknek a régi világban is nehéz soruk volt. Egy világi papiruszlevélen, mely fennmaradt azokból az időkből, valaki így kesereg: „Engem itt mindenki lenéz, mert idegen (xenos) vagyok.“ Egy másik meg így ír: „Legjobb az embernek, ha saját hazájában és otthonában van, akármilyen is az, mint idegenként (xenos) élni más országban.“ Jézusnak az utolsó ítéletről szóló példázatában (Máté 25) többször is előjön ez a fogalom: „jövevény (xenos) voltam és befogadtatok . . Júdás viszszadobott pénzéből „idegenek számára való temetőt“ vásárolnak a főpapok. A minden újdonságra kíváncsi athéniek így reagálnak Pál igehirdetésére: „idegen istenségek hirdetője“ (Csel 17, 18). De a legfigyelemreméltóbb, amit a Zsidókhoz írt levél mond Abrahámról és a pátriárkákról: „idegenek és vándorok a földön“ (11,13). E példákból világos, hogy a keresztyén ember is mindig idegen ebben a világban. Mint idegent könnyen félreértik, magatartásét, útjait különösnek tartják. Amíg csak világ lesz e világ, a keresztyén ember mindig egy kicsit idegen lesz benne. Nem csoda, hiszen mi mennyei polgárok vagyunk s a mi igazi hazánk a mennyben van (Fii 3, 20). Isten gyermekeinek a világban elfoglalt szerepét így jelöli meg egy másik újszövetségi szó: parepidémos. [gy nevezték azokat, akik csak ideiglenesen telepedtek le valahol, de nem volt ott állandó tartózkodási joguk és otthonuk. Amolyan jövevények voltak. Egy régi papiruszdarab például ilyen jövevénynek (parepidémos) nevez egy Egyiptomban élő zsidó embert, aki ott végrendeletet készített. Az újszövetségi időkben parepidémosoknak nevezték a Rómában élő görögöket is, akiknek időnként kérniök kellett tartózkodási engedélyük meghosszabbítását. Egy másik ilyen papiruszleleten közlik egy férfival, aki megkapta a tarózkodási engedélyt, hogy nem parepidémoskodhat ott 20 nap eltelte után. A hangsúly tehát azon van, hogy valaki csak átmenetileg tartózkodhat egy számára idegen helyen. Ez állt a pátriárkákra az előbb idézett igehelyen, Zsid 11, 13-ban: „idegenek és vándorok a földön". Péter apostol pedig a kis-ázsiai keresztyéneket nevezi így „idegeneknek és jövevényeknek“ (1 Pét 2, 11), azaz parepidémosoknak és kéri őket, hogy mint ilyenek, tartózkodjanak a testi vágyaktól, azaz ne mutassanak az idegen környezetben rossz példát. A keresztyén embernek is ideiglenes a tartózkodási engedélye ebben a világban. Nem ereszthet itt gyökeret, mert úton van hazafelé. Túl kell tekintenie pillanatnyi körülményein. Szíve és hazája másutt van. Egy görög bölcsről jegyezte fel kortársa, hogy bár gazdag és előkelő volt, öreg korára mindentől visszavonult és csak a tudománynak élt. Mikor szemrehányólag azt kérdezte tőle valaki: „Hát nem törődsz már szülőhazáddal?“ — csendesen azt felelte: „Nagyon is törődöm hazámmal!" s közben a menny felé mutatott. Egy másik görög bölcs pedig így fogalmazta meg: „Olyan ez a világ, mint az útszéli vendégfogadó vagy a mező. Szép és kellemes, de nem ez a végső rendeltetésünk." A keresztyén ember is jól tudja, hogy nem lebecsülendő ez a világ. De mégsem végső hajlék, csak átmeneti tartózkodási helyünk. A harmadik újszövetségi szó, mely meghatározza e világban elfoglalt helyünket: paroikos. Olyasmit jelentett, hogy letelepült idegen. Nem vette fel annak a helynek az állampolgárságát, ahol élt. Engedélyt kért a tartózkodásra, fizette a külföldiekre kivetett adót, de eredeti állampolgárságát soha nem adta fel. Paroikosok voltak az Athénben élő idegenek, a Krétán élő telepesek, a szétszórtságban élő zsidók, akár Egyiptomban, akár Babilonban. Ott élhettek sokszor évtizedekig, de lelkűk mélyén idegenek maradtak környezetük felé. Nem volt könnyű ilyen idegenként élni valahol. Egy Aristeas ember leveléből maradt ránk: „Idegen földön a paroikos-ként élőt ha szegény, csak megvetés éri, ha gazdag, az a gyanú, hogy talán valami rosszat cselekedett hazájában, s ezért kellett száműzetésbe mennie." Ilyen idegen vagy „jövevény lett Mózes Midién földjén" (Csel 7,29), s ilyen idegennek (paroikos) nézte a két emmausi tanítvány a feltámadott Jézust, aki még azt sem tudja, hogy mi történt azokban a napokban Jeruzsálemben (Lk 24,18). A keresztyéneket is igen korán így nevezte el a közvélemény. 10
