Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám

Csia Lajos:

Öember és újember (II.)

Bibliai lélektani kérdés

Tulajdonképpen három én áll egymás mellett, egymás ellen, vagy egymásért. A múltbeli énünk, amelyet magunk építettünk ki magunkban eddigi gondolkozásunkkal és életirányzátunkkal. A jövőbeli énünk, amelyet Isten csillantott meg előttünk, mint elérendő célt. És a jelenbeli énünk, amely választ a múlt és jövő között. A múltbeli énünk: tudattalan énünk, tudattalan lelkünk, melyért a felelősséget magunkban hordozzuk s miatta Istentől félve, de magunkat meg is utálva, kínlódunk. A jövőbeli énünk: megváltozott, Istentől újjáteremtett értelmünk, mely Isten megvilágosítása után kirajzolja magának, hogy milyenné kellene lennünk, milyenek szeretnénk lenni. S az óember és az újember között van jelenlegi énünk, mely szeretne újember lenni, de a maga erejéből csak óember tud lenni, vagyis, amivé meggyőződésében és jellemében ezelőtt lett. Gondolkodó és akaró énünk tehát sem nem az óember, sem nem az újember, hanem a kettő közt álló, válogató, hol ide, hol oda pártoló tudatunk, azaz szívünk. Az embert — úgy, ahogy magát elmúlt gondolkodásával és akarásával megalkotta — írja le Pál, mikor a zsoltáros szavait idézi az ember tökéletes megromlottságáról és a jóra való készség teljes hiányáról (Róm 1, 18—3, 20). A megszokott múlt és az Istentől értelmünknek mutatott cél között vergődő, tehetetlen, a jóra vágyó, de azt megtenni képtelen ént mutatja be Róma 7, és a győzelmes, Istentől megsegített, Isten Szellemétől hordozott, élettel megtöltött ént rajzolja elénk Róma 8.

Az óember a szellemileg halott lélek, mely nem is látja, nem is akarja a jót; az újember a győzelmes, Isten Szellemétől magával ragadott én, és a kettő között választok én, a jelenbeli „én“, aki tudatos vagyok, gondolok és akarok. Az óembert kell megöldökölni, a múltbeli „én“-t, nem a tudatos, választani, dönteni tudó ént. Az utóbbit meg kell eleveníteni, képességét felfokozni, hogy a vele szemben álló múlttal, az óemberrel a harcot meg tudja küzdeni.

Ef 4, 22 az óembert egynek veszi a múltbeli magatartással (járás-keléssel). Kol 3, 9 az óember praxisáról, cselekvésmódjáról beszél. Róma 6, 6 azt mondja, hogy ezt az óembert Krisztussal együtt megfeszítették, azaz halálra ítélték, életjogától megfosztották, de nem semmisítették meg, amint tévesen magyarázzák. Az előbbi két hely szerint

le kell azt vetkezni, mint egy ruhát. Hogy ez a levetés hogyan megy végbe, arra vet fényt Róma 7, 6, amely a szellem új-ságáról és a betű óságáról beszél. A betű a törvény, mely követel, bár engedelmeskedni nem tudunk; a Szellem ad új erőt, új életet, mely a halandót elnyeli bennünk. Az óember levetése és az újember felöltése a szent Szellem elfogadásával történik, akit azonban az óember minden esetleges későbbi jelentkezésénél tudatosan kell segítségül hívnunk. — Ef 4, 23 az értelem Szelleme, azaz az értelmet, elmét megvilágosító Szellem által való megújulásról beszél, amit a következő vers egynek vesz az újember felöltésével. Először tehát az értelem újul meg; ha az új értelmet magunkévá tesszük, mellette döntünk, akkor megszületik az újember, azaz Isten újjá teremt (2 Kor 5, 17; Gál 6, 15; Ef 2, 15). A régi teremtés uralma és az új teremtés szabadsága közé esik a szívnek a harca a rabbá tevő régi és a megkívánt új között, amint ezt Róma 7. fejezete leírja. Itt az óembertől létrehozott tehetetlenség vagy gyengeség neve sarx, azaz hús, test, az ember férfiatlan, lágy természete, melynek állapotát halálos bajnak nevezi az apostol (24. V.). Ebben a gyengeségben, tehát addig, míg Isten Szelleme segítségére nem siet, az ember tudja a jót, de a véghezvitel nincs hatalmában.

A test (hús) tehetetlensége vagy gyengesége addig van az emberben, amíg ennek az érzéki világnak a káprázata alatt él. Ha a körülöttünk levő teremtés és abban a mi testünk újonnan teremtetik és szellemivé, azaz a Szellem munkájára alkalmassá, a szent Szellemtől vezetetté válik, akkor a káprázat és ezzel együtt a bűn és az óember ereje megszűnik az életünkben. így áll elő az „első ember és a második ember“ különbsége. Az első földi, tehetetlen, a második égi, szellemi, diadalmas (1 Kor 15, 44—47. 53—55). Már a mostani testi, hústermészetünk is az új teremtés erőit tapasztalhatja, ha a Szellemmel telítődünk, s így a Szellem erejével a feltámadás előtt is testileg meggyógyulhatunk, feltámadhatunk, menybe ragadtathatunk. Az apostol megparancsolja, hogy testünk gyógyulásáért imádkozzunk (Jak 5, 14), ám az ilyesmit kierőszakolni nem lehet (2 Kor 12,8). Szellemi gyógyulást azonban okvetlenül hinnünk és várnunk kell.

Még egy fontos fogalomról beszél a Biblia:

6