Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám

Ungár Aladár:

Mutasd meg nekem a Te dicsőségedet!

2 Mózes 33, 18

A mi kéréseink, imádságaink nagyon hullámzóak. Ha áttekintjük imádságainkat, látjuk, hogy mennyi mindenféle kérés talál helyet azokban. A sok kérés között vajon eszünkbe jutott-e ezt kérni: Uram, mutasd meg nekem a te dicsőségedet!? Mózes nem hiú dicsőségvágyból, nem kiváncsiságból kérte ezt Istentől. — Az ember, minden ember, szomjazza a dicsőséget. Minden ember életéhez, lényéhez hozzátartozik, hogy elismerést, dicsőséget vár, és sokszor egészen botor módon, önmagában tetszelegve keresi azt. Az ember nem tud meglenni dicsőség nélkül. Kell, hogy kiemelkedjen környezetéből, hogy ő vigye a szót, hogy mások reá figyeljenek. Minden ember igyekszik megtalálni és kialakítani környezetét úgy, hogy ő emelkedjen ki abból és ő jusson szóhoz, szerephez. Szomjazza az ember a dicsőséget. Pál apostol a Római levél 3. részében arról beszél, hogy minden ember vétkezett és szűkölködik az Isten dicsősége hiányában. És mivel Isten dicsősége nincs meg neki, azért keres az ember magának öndicsőséget. De: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom!" (Ézs 42, 8).

Az ember hajszolja a dicsőséget és szűkölködik az Isten dicsősége nélkül. Hát kell az embernek a dicsőség? Nem tud megélni dicsőség nélkül? Úgy látszik, hogy nem. Mózes, az Isten embere, az ótestamentumi nép életének kritikus pontján Istennel tusakodik. Isten az aranyborjú felállítása után azt mondja Mózesnek: Ezt az egész népet eltörlöm a föld színéről, egyedül téged hagylak meg és belőled támasztok nagy népet magamnak. Mózes odaáll Isten elé, és kegyelmet kér Istennek ez az áldott embere. A vele való tusakodásban ezt mondja: ne ezt a népet, engem törölj ki a te könyvedből! Isten azonban azt feleli: Aki vétkezett, azt törlőm ki az én könyvemből! (2 Móz 32, 30—33).

Mózes, akivel Isten úgy beszélt, mint ember a barátjával, szemtől-szembe, még egy kéréssel közeledik Istenhez: Azt mondtad Uram, hogy menjek ki ezzel a néppel, de azt nem mondtad meg, hogy kit küldesz velem. Mutasd meg azért, kit küldesz velem, ki lesz a követed, mi lesz a te utad, mert ha nem ismerjük azt, hogyan tudunk járni azon? És Isten azt kérdezi: „Az én orcám menjen-e veletek, hogy megnyugtassalak?“ — Az ószövetségi embernek drága volt Isten orcája. Amikor Jákob a Jabbók révénél tusakodott az Úrral, Penielnek nevezte a helyet, ami azt jelenti: az Istennek orcája — mert színről színre láttam Őt. Az igazán hivő ószövetségi emberelőit kedves volt az Isten orcája. És most Mózes azt kéri Istentől, mutassa meg, hogy kit küld és nem tágít attól, ami ott ég a szívén mint vágy és kívánság: „Mutasd meg nekem a Te dicsőségedet!“

Sámuel próféta mondja, hogy az ember azt látja, ami a szeme előtt van, de Isten a szívbe tekint. A szív jelképesen magát az embert, az ember legbensőbb lényét jelenti. Mikor Mózes könyörög és vágyódik azután, hogy Isten orcáját, Isten dicsőségét láthassa, akkor Isten lényét akarja megismerni. Nem úgy, hogy csak egy futó pillantást vessen Isten szívébe, hanem meg akarja ragadni, be akar telni azzal, mint aki tudja, hogy életszükséglet lett számára Isten dicsősége. Amint a mi számunkra sokszor életszükséglet az, hogy a magunk dicsőségét keressük, hogy emberektől várjuk azt, úgy lett Mózesnek életszükséglet az Isten dicsősége. Egyszer maga Jézus Krisztus mondotta: „Mi módon tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?" Igen, azért szomjazzuk a magunk dicsőségét, az emberi dicsőséget, mert szűkölködünk az Isten dicsőségében. Ha valakinek szívből fakadó vágya lesz, hogy Isten dicső4