Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám
TÖRTÉNETEK GYERMEKEKNEK Colliman Az Andok csillogó, havas csúcsai előtt a vidék olyan nyugalmas, mintha soha semmi nevezetes nem történne ezen a tájon. És ekkor hirtelen tompa moraj — baljós dübörgés. Földrengés! Az emberek jajveszékelve rohannak ki házaikból. Az egyik asszony különösen meg van rémülve. „Állj meg! Állj meg! Ne nyeld el a gyermekeimet!" — kiáltja. Mint minden mapuche édesanya, ő is nagyon szereti kis csecsemőjét. De ma félelme nagyobb, mint anyai szeretete. Azt hiszi, valamit tennie kell, hogy kiengesztelje a földrengés szellemét. „Állj meg!" — kiáltja ismét és a kis csomagot, gyermekét dobja áldozatként a tűzbe s elrohan. Mindez 1960-ban történt. Colliman (ejtsd Kollimen) — így hívták a kis csecsemőt — nem halt meg. Egy keresztyén asszony, aki éppen akkor jött látogatóba Santiagóból, észrevette, amikor a kisfiút bedobták a tüzbe, és kimentette a gyermeket. Colliman négy évig volt a santiagói nagykórházban. Az orvosok és az ápolónők nagyon kedvesek voltak hozzá, de az arca bizony sokat fájt. Több műtétet kellett végezni rajta, hogy az égés nyomai legalább valamennyire eltűnjenek. Sokszor nagyon egyedül érezte magát Colliman, hiszen nem volt senkije. Egyik nap azután egy magas, fekete hajú kedves tekintetű bácsi jött érte és azt mondta neki: „Gyere Colliman, otthont keresünk neked!" Colliman nagyon örült, hogy végre van valakije, akit ő is édesapjának nevezhet. De nem! Ez a bácsi mindössze egyik nagy házból a másikba vitte. Néha egy pár napot töltött egy helyen, néha még annyit sem. Mindig ugyanaz volt a helyzet: a gyerekek csúfolták és elszaladtak tőle. Colliman tudta, hogy az arca tele van sebekkel és a szája sem áll rendesen. De ő nem akart senkit sem bántani, csak játszani szeretett volna valakivel. A gyerekek azonban mind megijedtek tőle. — „Miért nem akar senki sem barátkozni velem?" Nagy könnycseppek gördültek végig Colliman sebes arcán. „Gyere Colliman — mondta újra a barátságos bácsi — még egy hely van." Felszálltak egy buszra, azután végigmentek egy hosszú, poros, városszéli utcán. Egy kis faház előtt álltak meg. A kopagtatásra egy alacsony, ragyogó tekintetű néni nyitott ajtót. „Jó napot, Szenyora Elba — üdvözölte őt a bácsi —; hallottunk erről az otthonról s hogy milyen boldogok és megelégedettek itt a gyerekek. Ez a kisfiú az 1960-as földrengéskor súlyosan megégett — folytatta suttogva, hogy Colliman ne hallja. Nem tudtuk őt eddig egy gyermekotthonban sem elhelyezni, mert a gyerekek sehol nem fogadták maguk közé. Nagyon szomorú sorsa van." „Szeretném, ha itt maradhatna — válaszolta Szenyora Elba —, de előbb meg kell kérdeznem a gyerekeket." „Új testvérkétek érkezett — állította le a hangos játékot a néni —, szeretnétek, ha itt lakna? Fogjátok őt szeretni?" — „Igen! Igen!" — kiáltották kórusban a gyerekek. így Colliman ott maradt és a nagy család valóban szerette őt. Szenyora Elba-ban igazi édesanyára talált. Szenyora Elba már régóta az Úr Jézus hűséges követője. A gyermekeket is arra tanítja, hogy szeressék Őt. Colliman már tudja, hogy az Úr Jézus őt is szereti. Még jó barátra is talált, akit Jorge-nak (ejtsd: Zsorzs) hívtak. Ez a fiú mintha észre sem vette volna, hogy Colliman arca nem olyan, mint a többi gyereké. Colliman egyszer majd visszamegy a kórházba és ott kiszedik arcából a sok varratot. És egy napon talán indián törzséhez is visszatér s boldogan látja majd, hogy sokan közülük már nem félnek a gonosz szellemktől, mert szeretik az Úr Jézust. Tudják, hogy őbenne bízva már semmitől senrkell félniök. 15
