Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám
A szenvedés célja „Azokból, amiket szenvedett, megtanulta az engedelmességet" (Zsid 5, 8). A szenvedés pozitív célja a hivő ember életében, hogy javára szolgál és engedelmességet munkál. Jézus szenvedése látható módon akkor kezdődött, mikor levetette mennyei dicsőségét és emberi testet vett fel. Ö, a végtelen Isten, véges állapotot vett magára; a tiszta és szent a „bűn testének hasonlatosságába“ öltözött. Hatalmának és isteni erejének teljes tudatában járt, megtagadva testének követeléseit és kívánságait, szenvedte erőtlenségeit, gyarlóságait. Másokat megtartott, saját magát nem akarta megtartani (Zsid 4, 15). Isteni erővel járt ebben a világban, de szenvedett az emberi szív hálátlansága, tisztátalansága és hitetlensége miatt. Isteni képességével olvasott az emberek gondolataiban és szívük titka nyilvánvaló volt előtte. A testi szenvedéseket is úgy érezte, mint más ember. Éhség, szomjúság, fáradtság, sebek — éppen olyan szenvedést okoztak neki, mint bármelyik földi embernek, sőt bátran mondhatjuk, hogy mérhetetlenül nagyobbat, hiszen „Fájdalmak férfia és betegség ismerője volt, aki betegségeinket, fájdalmainkat hordozta“. Hol jut a hivő közös nevezőre Urával a szenvedésben? Minden szenvedésben, ami azért ér bennünket, mert együtt járunk ővele. Minden szenvedésben, mely testünk, lelkünk és akaratunk megtagadása miatt ér bennünket, egy velünk hű Urunk. Nekünk azonban van még egy olyan szenvedésforrásunk, amilyen az Úr Jézusnak nem volt: az engedetlenség miatti szenvedés, a bukások miatt rámszakadó ítélet tüzének szenvedése (Zsid 12, 10—11). A következmény azonban, amit a szenvedések végeznek a cél érdekében, csak a fiáknak szól. A világ gyermeke sohasem tanulja meg az engedelmességet a szenvedések által, de aki Krisztus Jézus szenvedése által Isten gyermeke lett, az minden körülmények között kiábrázolja azt az engedelmességet, amelyet az áldott Fiúban nyertünk! Vexilla regis . . . Királyi zászló jár elől, Keresztfa titka tündököl. Melyen az élet halni szállt, S megtörte holta a halált. Kegyetlen lándzsa verte át, Gonosz vasával oldalát. S mely szennyet, vétket eltörölt; Belőle víz és vér ömölt. Az ősi jóslat itt betelt, Mit a hű Dávid énekelt: „Az Úr, halljátok nemzetek! Kereszten trónol közietek. “ Rajtad tündöklik, drága fa, Királyi vérnek bíbora. Ó, választott jeles faág, Ki szent testét karoltad át! Világ bűnének zálogát Te hordoztad, te boldog ág. Az ellenség gonosz fejét Megváltónk rajtad zúzta szét. Szentháromság, dicsérjenek, üdvösség kútja, mindenek. Legyen győzelmünk, add meg ezt, A diadalmas szent kereszt. 8
