Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám
Ungár Aladár t SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK ! Sajátságos teremtmény az ember. Szomjazza az örömöket, a boldogságot, mindent kész érte adni — és nem találja. Közben pedig nem látja, hogy a saját önzése az akadály és az, hogy nem őszinte, komédiázik s mégis szeretné, hogy komolyan vegyék. A világ nagy pszichológusai mind megegyeznek abban, hogy az emberek ijesztő módon magányosak, egyedül vannak, még akkor is, ha zajos társaságban élnek. Magányosak a családban is — nem értik meg egymást, nem keresik egymást, mindenki magába húzódik és emésztődik a maga nagynak vélt, de apró, jelentéktelen problémái felett. Az erőltetett nevetés, a szerepjátszás, a látszólagos jókedv mögött ott van az elfojtott kiáltás: EGYEDÜL VAGYOK! NINCS AKI MEGÉRTSEN! SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK! ÚGY, AHOGY VAGYOK! Társaságban még fájdalmasabb ez az érzés. Körülöttünk emberek forgolódnak, akiket csak névről ismerünk. Ők nem is sejtik, hogy félelem és keserűség gyülemlik fel a másikban. Mintha mindenki üvegházban mozogna: látják és hallják egymást, de minden személyes érintkezés nélkül. Nem jutnak közel egymáshoz. Vajon a másik is szenved és egyedül van? Vajon ő is keresi az értelmes kapcsolatot? Azt hiszem, igen. Amikor az ember egyedül van, csendben, akkor nem tudja elhallgattatni a kérdéseket: Ki vagyok? Mi az életem célja és értelme? Mit jelent az, hogy személy, hogy egyéniség vagyok? Hogyan szabadulhatnék ki elszigeteltségemből, hogyan találhatnám meg a kapcsolatot a körülöttem élőkkel, hogyan kerülhetnék közel valakihez? Szeretném, ha szeretnének és szeretném, ha én is szerethetnék. Figyeljük meg az embereket. Sokféleképpen próbálkoznak. Szeretnék lerázni magukról a jelentéktelenséget. Keresik a kivezető utat az útvesztőből. Senki sem tud csak magának élni. Aki elzárkózik mások elől, az önmagát rövidíti meg. A baj gyökere abban van, hogy elrejtjük igazi valónkat és az emberekkel való társadalmi érintkezés értelme elveszett. A jó modor, a tapintatosság és az érintkezés íratlan, de kötelező szabályai lehetetlenné teszik, hogy az ember igazán közel kerülhessen a másikhoz. Nem nyernek bepillantást egymás lelkivilágába, nem tudják terheiket lerakni, nem tudnak megkönnyebbülni, hiányzik az őszinteség és a szeretet. Mi ennek a magyarázata? A Biblia felől nézve ez: Az ember fellázadt és kiszakította magát az Istennel való személyes kapcsolat köréből. Függetlenítette magát Istentől, a maga istene akar lenni. Mivel nem ismeri el Istent, emberi kapcsolatainak hálózata is egészen összezavorodik. Feszültség, ellenszenv, önteltség, önzés, önmagának a keresése, az érvényesülni akarás és bírvágy elviselhetetlenné teszik az embereket egymás számára. Mivel mégsem tudja megvalósítani, hogy ő maga legyen a maga istene, szenved. Elidegenedett Istentől és mégis vágyódik Isten után. Menekülne előle, szeretné elfelejteni — és mégis fut utána, szeretné elérni Őt. Isten az embert a maga számára teremtette és az ember boldogtalan, amíg tőle függetlenül akar élni. Csak Istenben nyugszik meg és talál önmagára. És éppen itt megy végbe a csoda. Ebbe az életbe, amelynek a kapcsolata megszakadt vele — belépett maga az Isten. A maga elhatározásából, a maga kezdeményezésére — kéretlenül, váratlanul jött. Jött, hogy az embert — azt az embert, aki nem akar tudni róla — felszabadítsa, kiengesztelje, helyreállítsa, megújítsa. Minden normális emberi kapcsolat alapja a szeretet. Ezért nem lehet meglepő, hogy Istent is a szeretet késztette mindenre. Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy mindenki, aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen. — 10 —
