Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám
napi szolgálatra (lakóhelyétől pár száz km-re), de távolabbi nagy útitervei is voltak. Az Ür talán megsejtette vele közeli halálát, mert négy héttel előtte fontos ügyintézéseket adott át és erre az alkalomra sürgetve így hívta magáhaz munkatársait: „Gyertek most, ne halogassátok, mert a munka marad, mi azonban megyünk." Távozása váratlanul ért mindenkit. Halála előtti napon, vasárnap, elment az Üdvhadsereg tuttlingeni gyülekezetébe, ahol rövid szolgálata is volt. Egy kisgyermeket vett karjaiba és megáldotta az öreg Simeon szavaival: „Mostan bocsátód el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet" (Luk 2, 29—30). Ugyanaznap délután még örömmel vett részt mint „szülő" két fiatal magyar eljegyzésén. Másnap reggel fáradtan és nyugtalanul ébredt. Fokozódó gyengeség lepte meg — elérkezett a csendes elválás ideje. Már nehezen beszélt, de még utasítást adott egy fontos dolog elintézésére. Később jött az orvos és este fél 10-kor beszállították a kórházba, de már nem volt emberi segítség: egy fél óra múlva beállt a halál. Elköltözésének ideje elérkezett, az Ür hívó szava elhangzott. Emberi elgondolás még sokáig nélkülözhetetlennek tartotta volna őt, Isten gondolatai azonban nem a mi gondolataink. Ezért csak áldani és magasztalni tudjuk az Urat, hogy nekünk adta őt, s rajta keresztül annyi áldásban részesített. Istenből való élete volt, és szolgálata sokaknak volt útmutatás a golgotái kereszthez. Ungár Aladár testvérünk a nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, a hitet megtartotta; végezetre eltétetett neki az igazság koronája, amelyet megad neki azon a napon az Ür, az igaz bíró. De nemcsak neki, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését (2 Tim 4, 7—8). Testvérei, barátai és tisztelői közül sokan érdeklődtek a temetése felől. A Monte Carlo-i Evangéliumi Rádió néhány adásban jelentette szinte pótolhatatlan munkatársuk halálát és a temetés idejét. A hír futótűzként terjedt el a magyar keresztyénség között. Nem egy helyen, ahol magyarok laknak és ahol máskor is az ő rádióigehirdetésének meghallgatására jöttek össze néhányon, most hálaadó imaórát tartottak. Valaki ezt írta Csehszlovákiából: „Lakásunkban a temetés idejére négyen jöttünk össze és közösségben tudtuk magunkat a gyászoló sereggel. Kérjük, tessék megírni, hogy folyt le Ungár testvér temetése . . ." Temetése 1 Kor 15, 54 c A tuttlingeni halottasház kápolnája nem tudta teljes számban befogadni mindazokat, akik különféle irányból, több országból — közöttük szép számban magyarok is — gyülekeztek össze, hogy búcsút vegyenek a Krisztusban szeretett testvértől, hűséges lelkigondozótól, Ungár Aladártól. Mint ahogyan életében minden embernek igyekezett szolgálni, kívánságára temetése is alliansz-jellegű volt, azaz Isten népe közösen búcsúztatta őt. Koporsója mellett 1 Kor 15, 54—57 alapján Hecker Ádám metodista szuperintendens hirdette az Igét, akihez évtizedek óta tartó meleg barátság, szoros lelki kapcsolat fűzte. Az igehirdetés alatt szinte percről percre érezhetővé vált, amit a prédikátor beszéde elején hangsúlyozott is, hogy nem gyászoló, hanem ünneplő gyülekezet van együtt. Krisztus mindenekfelett való diadala, még a halál felett is, örömmel és békességgel töltötte meg a búcsúzók szívét. Mind a kápolnában, mind a sírnál a liebenzelli diakonissza testvérek (akik gyakori nagy betegségeiben ápolták s akiknek 6 lelkileg szolgált) énekükkel tettek bizonyságot a feltámadás élő reménységéről. Beláthatatlan hosszú sorban kísértük a magaslaton fekvő sírhoz elköltözött drága testvérünket, ahol a német gyülekezetek részéről szintén egyik jó barátja, Hermann Birkenfeld búcsúztatta Dániel 12, 1—3 alapján. Örömmel beszélt az örök élet valóságáról, mely üdvösséget jelent azoknak, akik már életükben átadták magukat Istennek és elfogadták Krisztust Megváltójuknak. Ezek majd az örök életre serkennek fel, míg mások, akik nem fogadták el a váltságot, az örök kárhozatra. „Az 5
