Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám
AZ ÉTER HULLÁMAIN ÁT... Kedves Hallgatóm, volt már olyan élményben részed, amikor átrezdült szíveden a felismerés: ez a hely, ahol most állok, ez, aminek most tanúja lehettem, szent? Ilyen szent hely a Gecsemáné kertje és a Golgota. A kis sereg meghitt módon ünnepelte meg a pászkabárány ünnepét. Tulajdonképpen egy nappal előbb, mint annak napja volt. Vacsora után felkerekedtek és szokásuk szerint ezt a kies fekvésű, kedves kertet keresték fel. Útközben zsoltárokat énekeltek, az úgynevezett Haliéi zsoltárait. A hithű zsidó a pászka ünnepén ma is ezeket a zsoltárokat énekli. A kertben különös dolgok történnek. Először is a tizenegy tanítvány közül nyolcat hátrahagy Jézus és csak hármat visz magával beljebb a kertbe. Azután ezt a hármat is ott hagyja, beljebb megy, arcra esik, tusakodik, vért verejtékez, viszszajön, ismét előre megy, szemrehányást tesz tanítványainak, mert alva találja őket, azután meg — szinte rezignáltan — azt mondja nekik: csak aludjatok! Majd felkelti őket, mert jön a zsoldos sereg. Titok fedi Gecsemáné kertjét, csak ittott lebben fel a fátyol. Inkább csak sejtjük, mint értjük a dolgokat. A tusakodás megrendít bennünket. Ez nem emberi tusakodás, nem emberi gyengeségből való tusakodás. Itt nem egy, a végső következmények elől meghátráló valakivel van dolgunk. Nem gyávaság, nem megalkudni akarás sugallja azt, aki itt szemünk előtt vergődik. Itt a sötét hatalmak összpontosított támadást intéznek e magányos, meg nem értett és sorsának kiszolgáltatott ember ellen. Jézus megüresítette magát, amikor emberré lett, de ez a megüresítés sehol olyan drámai erővel meg nem mutatkozik, mint éppen Gecsemánéban. Nincs emberi magyarázat arra, ami itt végbemegy. De azt látjuk, hogy ez a haláltusa valóban életre-halálra szóló harc. Van aki azt állítja, hogy a sátán terve tulajdonképpen az volt itt a kertben, hogy megöli Jézust. Ezzel mindenesetre elejét vehette volna annak, hogy Jézus helyettünk és megváltásunkért haljon meg. Ezért vívta a mi Urunk nehéz és titokzatos harcát az éjszakában. Mi volt a kehely, amelytől visszariadt? Mi volt az, amire nézve háromszor is kérte az Atyát, hogy amennyiben lehetséges, múljék el, kerülje el Őt? Aki azt hiszi, hogy a szenvedések vagy a halál elől riadt vissza, az alaposan téved. Már jóval e nap előtt világosan hirdette, hogy szenvednie kell és hogy megölik. Persze feltámadását is épp olyan világosan hirdette. Ismerte, tudta, mi vár reá. Tisztában volt mindennel. Nem a szenvedés, nem a halál, nem is a halál kínos válfaja riasztotta meg. Valami egészen másról van itt szó. Jézus tökéletesen egy volt mennyei Atyjával. Atyjához fűződő viszonya visszanyúlt a világ teremtésének ideje elé. Mielőtt bármi lett volna, Ö már volt — és tökéletes egységben volt Atyjával. De most egy egészen ismeretlen helyzet, ismeretlen tapasztalat előtt állt. Most a kereszten magára vállalja a bűnt, a világ bűnét. Azonosítja magát a bűnössel, és épp ezért a bűnt gyűlölő, szent Isten el kell rejtse arcát előle. Isten haragja és ítélete őreá zúdul, Ő éli át ott a kereszten az Istentől elszakadt, egészen magára maradt ember sorsát, tehát tulajdonképpen a kárhozatot. És ezért könyörög: ha lehetséges, ne hagyja Őt magára ott a kereszten Isten! Amikor tökéletes engedelmességben a legnagyobbat viszi véghez, amikor az Atya akaratát véghez viszi, éppen akkor és éppen ezért szakad reá az elhagyatottság, a magára maradás szörnyű súlya. Ki tudja ezt ésszel felfogni? Milyen kegyelem, hogy az emberek közül senki még csak valami hasonlót sem élt át! És azért vállalta magára ezt Jézus, hogy a megtérő embernek soha ne kelljen Isten ítéletének súlyát átélni. Nemrégen egy ifjúsági csendesnap résztvevői felkerestek egy üdülőt és a vendégeknek néhány szép éneket énekeltek. Az egyik különösen megragadott. Megpróbálom lefordítani és viszszaadni szépségét: 11
