Vetés és Aratás, 1970 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám
Feltámad a halott . . . Kapernaumban vagyunk. Nagy falu ez a kis város a Galileai-tenger partján. Aminthogy ez a tenger sem tenger, hanem tulajdonképpen csak tó, úgy ez a város sem város, hanem csak egy nagy falu. De fontosnak képzeli magát, mert helyőrsége van, külön vámszedője is van; az a bizonyos Lévi, akiből Máté lett. Ez a magát városnak álmodó nagy falu nem tudja, hogy csak egy valamiért fontos; azért, mert benne lakik a Názáretből kivetett Úr. Azzal „magasztalta fel az égig", hogy a maga városának nevezi. Ide tér meg vándorútjaiból az, akinek nincs hova fejét lehajtania. Otthonának tudja ezt a kis várost, amelynek naptól égő, forrófényű utcái, lapuló házai most az Ö csodáitól hangosak. Az utca népe csak a csodálatos Úr és Mester gyógyításairól beszél. A sustorgó szóáradatba valaki bedobja a kérdést: „Hallottátok? Jairus kislánya halálán van. Szegény!" Jairus a zsinagóga vezetője. Csöndes házát most felveri a sírás. Jajgatnak benne. Az egyetlen gyermek halálos betegsége gyászba dönti szívüket. Jairus öklével döngeti homlokát — hosszú, álmatlan éjszakának töprengése ebben a kérdésben robban ki: „Menjek el Jézushoz: Kérjem tőle a gyógyulást?" Nem felel rá senki. De a gondolatok hangosak. Mindenki arról beszél itt, hogy Ö az, akit várunk. Minden Messiás után epedő zsidó szív megdobban erre a hírre. De hátha mégsem Ö az? A sok csoda, amely kíséri, a jelek mind őrá mutatnak. Tegnapelőtt halottat is támasztott fel Nainban. Halottat? Az apa rémülten mered a gyermek ágya felé; a félhomályban alig látja már a kis arc körvonalait. Végzetesen és komoran, hatalmasan és félelmetesen ott terpeszkedik már a halál ebben a házban. Még nem halt meg a gyermek, de a halálfejedelem elfoglalta már helyét a házban. Ő ma még megdönthetetlen trónuson ül, a beteg lelkek neki engednek; készségesen teszik le a láz és fájdalom fokozódó kínjában halódó életet a „nagyúr" kezébe. Jairus gondolatai mint a vércsék, tépik a szívét. A gutaütöttre gondol, akit ez a Jézus meggyógyított. Ismeri jól, a szomszéd utcában lakik. Beszélt az ördöngőssel is, akiből kiűzte a gonoszt. Hallott a száradt kezűről. Ahelyett, hogy itt kuporog a beteg gyermek mellett, hozzá kellene mennie — gondolja Jairus. Az éjszaka beomlott a szobába. Mint puha, fekete kendő vesz körül mindent és ő is beleburkolódzik. De nem hoz enyhülést. Felugrik. A beteg gyermeknek már a lélegzetét sem hallja, de a sötétség most már puha bársonyként veszi körül fájó és sajgó szívét. Nem akar tudni a sivár, kietlen, rideg és könyörtelen bizonyosságról, hogy minden élet egy napon a halálba hullik bele. Nem akarja megtudni, hogy a gyermek már nem él. Nem tépelődik már tovább, körül sem néz, azt sem tudja, hogy az éjszakába rohan-e bele vagy a nappalba — fut ki a házból. Az utcán veszi csak észre, hogy már nappal van. Kelet hajnalának forrósága ostorként csapja meg az arcát. Találkoznia kell Jézussal! Ez a vágy űzi és hajtja. Hiszen itt lakik valahol; itt annyi csodát tett, hogy még az izzó kövek is róla beszélnek. Itt hinni kell abban, akit Názáretben megvetnek. Már a tenger partján rohan, a Jordán felé iramlik. Úgy hallotta, a város végén lakik a Mester. Hirtelen megtorpan, mert az egyik szűk utcában, a fényes kövek felett megjelenik Jézus. Mögötte az elmaradhatatlan embertömeg. Jairus szembetalálkozik az élet Urával és abban a pillanatban felismeri Öt. Többször látta már, de most ismeri csak fel benne Izrael Messiását. Ennek a felismerésnek a következményeként „leborult előtte". Jairus az utca porában fekszik, abban a városban, ahol mindenki ismeri őt. Lehullott róla gőgje, kételkedése,háborgása, nem több immár, mint tehetetlen ember, aki könyörületre szorul, aki kér és kap, mert kér. „Az én leánykám halálán van; jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen" — kéri Jairus. Jézus nézi az előtte térdelő embert. Látja, hogy ennek a zsidó szívnek nem elég a szó. A zsidó, aki Istenével olyan élő és eleven kapcsolatban volt ezeréveken át, akinek őseivel együtt járt a szabadító Úr a pusztában, ez a zsidó egészen akarja Öt. Ez a magáénak akarja, a házába akarja vinni, jelet és csodát kíván tőle, mert Isten jelek és csodák között élt és járt vele egész történelmén keresztül. Ennek nem elég a szó, ennek kell az életet adó keze is. Ez a folytatás a következő oldalon, lent 12
