Vetés és Aratás, 1969 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 6. szám

Jól van ez így? A mai modern ember lényegében véve fogyasztó és néző. Nézőközönség a kép­ernyő előtt, a moziban, a cirkuszban, a sportpályán. Minden érdekli őt, amit lát — de ő maga semmiben nem vesz részt, semmiért nem veti be magát. Az egyesületeknek, ifjúsági csoportoknak tagja ugyan, de nem kötelezi el magát semmire. Az ún. haladás következménye, hogy az ember mindig több kényelmet, nagyobb gyorsaságot, minél kevesebb erőfeszí­tést és mind nagyobb fényűzést igényel. Ezek az igények halkan, kellemesen, ész­revétlenül surrannak be az életünkbe. A hívők gyülekezetébe is. A templomokban, a gyülekezetekben „hallgató" közönség van. Csak hallgat­nak — nem tesznek semmit. Semmikép­pen nem akarja magát elkötelezni senki. — Eljössz csütörtökön a bibliaórára? — Még nem tudom. — Eljössz az imaórára? — Még nem tudom. Nem is veszi észre, hogy hazudott. Azt kellett volna válaszolnia: „Nem akarok kötelező ígéretet tenni. Talán közbejön valami, egy alkalom, ahová szívesebben elmegyek majd. Nem kötöm le magam, az kellemetlen lehet." Ugyanezek beszélgetés közben el­panaszolják, hogy a gyülekezetben nincs élet, minden üres és értelmetlen, nem jönnek újabb látogatók, csökken a tagok létszáma, erőtelen az igehirdetés. Nem látják,hogy mindez azért van, mert senki sem vesz részt a szolgálatokban, senki nem akar felelősséget vállalni, mindenki húzódozik mindentől és kíméli magát. Csak kevés kivétel van ez alól. Valami egészen új alakul ki a szemünk előtt: a „testvériség". így nevezik magukat. Felismerték, hogy a jólétben élő, lagy­matag keresztyéneknek — akiket csak a szabad idő, a magánidejük kitöltése ér­dekel — ma meg kell mutassák életük tel­jes latba vetésével, hogy mi a Krisztus igazi követése. Ezt nem szavakkal, be­szédekkel, propagandával, hanem az éle­tükkel mutatják be. Ma, amikor üzleti siker és a tele pénztárca után fut min­denki, lemondanak egyéni célokról és kívánságokról (engedelmesség), a saját pénztárcáról (szegénység), sőt ha kell, a szerelemről is (nőtlenség). Sokan fej­csóválva figyelik ezeket az evangéliumi „szerzeteseket" és „apácákat". De előbb­­utóbb fel kell ismerjék a fej csóválok, hogy „hallgató- és nézőközönség" maga­tartásuk tarthatatlan és csődbe vezet. Mind többen felismerik ma, hogy állan­dóan a saját tengelyük körül forognak, üresen jár a motor. Felismerik, hogy vá­lasztani kell a „követés" és a „magán­élet" között. Nemcsak alkalmilag, ha­nem egészen kell követni Jézust. Életük, idejük, pénzük egy darabját önként Isten rendelkezésére bocsátották. Életük kiteljesedik. Nem a tulajdon egyéni üd­vösségük és nem a maguk jámborsága a fő cél, hanem az, hogy Istennek és em­bertársaiknak rendelkezésére álljanak — ott, ahol élnek, a maguk környezetében. Szívesen elkötelezik magukat egy kör vezetésére, látogatásra, meghatározott szolgálatra. Szabad estéjüket felajánl­ják, számítani lehet rájuk. Akkor is, ha fáradtak vagy ha éppen nem volna kedvük hozzá. Nem akkor imádkoznak csak, amikor hajlandóságot éreznek erre, hanem szent felelősséggel állanak Isten előtt emberekért és ügyekért. Minden­ben hűségesek. önmagukkal szemben is! Hűségesek ab­ban, amit Isten előtt eldöntötték, amit magukra vállaltak. Amit helyesnek is­mertünk fel és elvállaltunk, azt néha ezer más dolog elnyomja. Elfeledkezünk róla, terhes lesz, elhagyjuk — észre sem vesz­­szük, hogy meghátráltunk. Ezért meg kell gondolni, hogy mit vál­lalok. Csak azt vállaljam, amire képes vagyok, amiben kitartok majd, nehogy valamiben megrekedjek. Szükségem van a segítségre — és másnak szüksége van rám. Egymással, egymásért, együtt, kö­zösen, vállvetve! A testvériségnek pontosan ellenkezője a magamba fordulás, a bezárkózás. A testvériség korrigálja az önigaz, elvakult, önző természetet, véd az önelégültség­től és elferdülésektől. Döntésekben, hi­vatásomban, emberi nehézségeimben, hitkérdésekben nem vagyok már egye­lő

Next

/
Thumbnails
Contents