Vetés és Aratás, 1969 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám
A bomba nem kiút Hirosima átka Minden pontosan ki volt számítva. Claude Eatherly szemügyre vette az időjárás-adta feltételeket. Minden kedvezett a tervnek. Nem sokkal azután a „В-29-Enola-Caz" Hirosima japán város fölé érkezett. William Sterling kapitány, a repülőpég parancsnoka, megnyomta a gombot. A 4400 kilogramm nehéz bomba Hirosimára zúdult. Ez volt az első atombomba, 1945. augusztus 6-án. A következményeit ismerjük : 260 000 halott, 163 500 sebesült és eltűnt. Huszonhét nappal később Japán aláírta, hogy feltétel nélkül megadja magát. Nem régen halt meg Robert Shumard, ennek a repülőgépnek egyik tisztje, negyvenhatéves korában. Leukémiája volt, valószínű az akkor szerzett atomsugárzás egyik következménye. Sterling kapitány már tizennégy évvel ezelőtt meghalt szívszélhűdésben. A kapitány még nagyon fiatal volt. Az orvosok véleménye szerint a bomba levetése előtt és után átélt izgalom ölte meg. Leroy Lehmann, a gép másik segédtisztje nem sokkal a hirosimai pusztítás után a karthauziak szigorú szerzetesrendjének tagja lett és ma is ott él Serra San Brúnóban, mint Angelo testvér. Claude Eatherly ellenben gonosztevő lett. A háború után néhány bank- és postarablást követett el. Soha nem vitt el pénzt. A pszichológusok úgy magyarázzák, hogy cselekedetei egy bűntudatkomplexumból erednek és ez a hirosimai bombázásban való részvételéből fakad. Elmegyógyintézetbe zárták, ma is ott van. Hirosimát ma már — sajnos — csaknem teljesen elfelejtették. Azoknak a sorsa, akik az első atombombát ledobták, még mindig foglalkoztatja a világsajtót. Az ő sorsuk mind figyelmeztetés a politikusok és mindenki felé: Keressétek a békét! A bomba nem kiút! Az utcasarkon A nagyváros forgatagában történt. Egy öregasszony át akart menni az út túlsó oldalára, de nem mert. Pár lépésnyire tőle a sarkon ott volt a zebracsík, de nem tudta, hogy az mire való. Párszor már lelépett a gyalogjáróról, de félénken mindig visszalépett. Sokan mentek arra, de senki sem segített. Volt, aki azt gondolta, egy ilyen tehetetlen öregasszonynak nincs mit keresnie a forgatagban. Két hölgy a délutáni tereferére sietett. Szégyen — mondotta az egyik a másiknak —, hogy egyedül leengedik az utcára. De eszükbe sem jutott segíteni. Egy úr fejcsóválva nézte, melléje lépett és a zebracsíkra mutatott. „Ott menjen át" — mondotta. De az öregasszony nagyothallott és különben sem értette a dolgot. Egy férfi azt gondolta: mire való a rendőrség? Odament a rendőrhöz, de az éppen egy külföldi kocsivezetőt igazított útba. A dolog egy kicsit sokáig tartott, a férfi nem várt. Visszafordult, ment tovább. Két vidám fiatalember közeledett. A kis táskarádiót hangosan bömböltették.Megálltak és jót nevettek. Milyen esetlen szegény! Nevetve odébbálltak. Sokan észre se vették a szegény öreget. Gondolataikba voltak elmélyedve. Végül egy kisfiú jött arra, lehetett vagy tíz-tizenkétéves. Nagyon szeretett járni a vasárnapi iskolába. Sok jót tanult ott. Azonnal meglátta, hogy a néni bajban van. Karon fogta. — Néni kérem, én majd segítek — ajánlkozott. Odavezette a zebracsíkhoz és átkísérte a túlsó oldalra. A néni hálálkodni kezdett, de a fiúcska eltűnt. Észrevetted már, kedves olvasó, hogy éppen a nagy forgatagban mennyi alkalom van segíteni? „Aki tudna jót cselekedni és nem teszi, az vétkezik" (Jak. 4/17)-13