Vetés és Aratás, 1969 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám
A bocsánatkérés nem elég Kevés embert ismerek, aki könnyen ki tudná mondani: vétkeztem. A legtöbb mereven kitart a maga igaza mellett és a másikra hárítja az okot. — „Ő mérgesített, azért lettem izgatott." — „Ö hozott ki a sodromból, azért kiabáltam." Az izgatott, goromba, sértő szavak könnyen kicsúsznak és a kimondott szót visszaszívni már nem lehet. Az ember legfeljebb csak szégyelheti magát. Még jó, ha azután ki tudja mondani az engesztelő szót és bocsánatot kér. Vajon ezzel elintéztem-e már a dolgot? Igen is, meg nem is. Igaz, beláttam, hogy helytelen volt. Nem volt igazam. Kértem a másikat, hogy bocsásson meg, felejtse el, ne nehezteljen érte. Persze nem látok be a másik szívébe, nem tudom, igaz-e amit mond, tényleg megbocsátott-e. Nem arra gondolok, hogy a másik, akit megbántottam, nem őszinte. De lehet, hogy amit mondtam, mély sebet ejtett és nem tudja olyan könynyen túltenni magát rajta. Még fáj, még sajog és nagyokat nyel. Kegyetlen szavak soha be nem gyógyuló sebeket ejthetnek. De még ha szívből megbocsátott is és valóban elfelejti, ha nem is vet közénk árnyékot a dolog, tényleg el van intézve minden a bocsánatkéréssel? Nincs itt még valamire szükség? Nem kellene egy lépéssel tovább mennem? Arra gondolok, mi biztosíthat engem afelől, hogy legközelebb nem viselkedem majd újra ugyanígy? Ha most ilyen könnyen méregbe gurultam, újra előfordulhat! Itt valami mélyreható dologra van szükség. Emlékszem egy jelenetre. Sok évvel ezelőtt egy kedves fiatal testvér volt a munkatársam. Nagyon szerettem őt, zavartalan volt köztünk a viszony; valahogy édes öcsémnek tekintettem. Abban az időben fedeztük fel, hogy cukorbajom van. Egyszerre meg kellett vonni magamtól mindent, ami édes. Ez a hirtelen átállás bizonyos zavarokkal járt. Nyugtalan voltam és ideges. — Egyszer alaposan összeszidtam valamiért ezt a barátomat. Láttam, hogy nagyon fáj neki. Bementem a másik szobába. A nyitott ajtón át hallottam, amint a feleségem vigasztalta: „Ne haragudjon a férjemre, Zoltán, ő mostanában ideges. De nem szokott ő ilyen lenni, a cukorbaj miatt ilyen. El kell nézni neki, nem tehet róla." A másik szobában nagy elégtétellel hallgattam mindezt. Hát persze, egyébként én nem vagyok ilyen! Csak most, hogy beteg vagyok! Nézzék el nekem, hordozzanak el, beteg vagyok, nem tehetek róla! Nem tehetek róla? Talán még jogom is van hozzá? A többiek meg tűrjék el? — Egyszerre belém hasított a felismerés: Nem igaz! Tehetek róla! Nincs jogom így viselkedni! Jézus Krisztus ad erőt a rosszkedv, a szeszély legyőzésére. Nem igaz, hogy nekem szabad, mások meg tűrjék! Csendesen kimentem és azt mondtam: „Zoltán, ne haragudj, elragadtattam magamat, nem volt igazam. Nincs jogom így viselkedni, a betegség sem jogosít fel." Most erre gondolok: nem elég bocsánatot kérni. El kell ismernem, hogy nincs jogom így viselkedni! Szembe kell forduljak önmagámmal! Gyökerestül kell kitépjem a gazt. Ha nem fordulok szembe így magammal, legközelebb megint izgalomba jövök, méregbe gurulok, kiabálni kezdek, a magam igazát keresem — és a másikat megsértem, megbántom, megterhelem. Utána azután már késő a bánat, megvan a baj. Fordulj szembe magaddal! Fel kell vennünk a harcot. Önmagamat megtagadni azt jelenti, hogy nem adok igazat magamnak, nem mentegetem helytelen eljárásomat, nem a másikat okolom. Nincs jogom izgalomba jönni. Ha mégis megtörténik, odamenekülök őhozzá, aki szelíd (azaz haragtól mentes) és szívből alázatos (azaz hatalmi vágytól mentes) volt. Tőle tanulhatok. A Szentlélek bevezet engem Jézus iskolájába; ott nem csak látom magam előtt a példát, hanem az, amit látok, őszinte, mély vágyat ébreszt majd bennem. Szeretnék én is olyan lenni, mint Jézus. És csodák csodája, az a Szentlélek, aki megmutatja nekem Jézust igazán, ő, aki éleszti bennem a vágyat utána, ő bele vési lényembe Jézus szépségét. A bocsánatkérés nem elég. El kell ismerjem: nincs jogom rá. Uram, irgalmazz! -r-r 5
