Vetés és Aratás, 1969 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 2. szám
Ungár Aladár: Tíz mínusz kilenc Egy afrikai befejezte Európában tanulmányait és visszatért hazájába. Otthon a legkülönbözőbb kérdéseket tették fel neki. Az egyik bennszülött például azt kérdezte tőle: — Mi volt a legnagyobb, amit az európaiaktól megtanultál? — A hálátlanság — volt az azonnali válasz. Valami más. A következő legendát hallottam. Egyszer Isten maga elé rendelte mind az erényeket. Mind ismerte egymást és barátságosan köszöntötték egymást. Csak két erény állott idegenül egymással szemben. Ezek ketten még sohasem találkoztak: a jótett és a hála. Bámulatos, hogy az emberek milyen ritkán hálásak. Pál apostol majdnem minden levelében újra meg újra rámutat, hogy legyünk hálásak mindenben. A hálaadás sok mindentől megőriz. Lukács evangéliumának 17. fejezetében tíz bélpoklosról olvasunk. Nyomorúságukban Jézushoz jöttek és együtt, közösen kérték őt: „Könyörülj rajtunk!" Jézus nem tett csodát rajtuk, hanem elküldte őket, hogy mutassák meg magukat a papoknak. Csak amikor hitben elindultak, útközben történt meg a csoda és mind meggyógyultak. így már megmutathatták magukat a papoknak. Ennek kettős értelme volt. A törvény szerint a papok joga és kötelessége volt a bélpoklosokat megvizsgálni és azután kijelenteni, hogy gyógyultnak tekinthetők-e vagy sem. Izrael népe között mindig volt egy csomó bélpoklos, de csak ritkán fordult elő, hogy az egyik vagy a másik meggyógyult volna. És most egyszerre tíz bélpoklos keresi fel a papokat. Nem kellett volna erre gondolkodóba esni? Nem kellett volna érdeklődniük, hogy az az ember, aki ilyen csodát tett, vajon nem a Messiás-e? Minden jel és csoda, amit az Ür cselekedett, a nyilvánosságot és papságot újra meg újra az elé a kérdés elé kellett állítsa: „Kicsoda ez, aki ily nagy csodákat tesz? Nem ő a Messiás?" Mind a tíz meggyógyult bélpoklos megmutatta magát a papoknak, mert különben nem térhettek volna vissza a családhoz és barátaikhoz. Miért csak egy jött vissza Jézushoz és volt hálás? Miért mulasztotta el a másik kilenc a hálaadást? Az evangélium nem mond nekünk semmit ennek oka felől. Emberileg szólva, tisztán lélektani alapon megmagyarázható. Feltehető, hogy a kilenc nagyon örült annak, hogy meggyógyult. Szinte nem tudták kivárni, hogy minél hamarabb visszatérhessenek a családhoz, barátaikhoz. Hiszen azelőtt ki voltak taszítva, nem tudtak senkivel sem érintkezni. A bélpoklosság következtében mindent elveszítettek. így most gyorsan igyekeztek vissza a régi körülményeik közé, vissza a régi élethez. Örömükben elfeledkeztek arról, aki nekik ezt az új kezdetet lehetővé tette. Egészen másként érzett az az egy, aki visszajött és hálát adott. Ő is éppen úgy nélkülözte a családját és a barátait, mint a többi. Valószínű azonban, hogy ő mélyen átérezte, hogy mint bélpokíos — tisztátalan. Most, hogy a tisztátalanságtól megtisztult, szíve megtelt hálával. Visszajött, hangos szóval dicsőUtette Istent. Jézus lábaihoz borult és hálát adott neki. Minél inkább átérezzük a bűn lényegét, minél inkább fáj nekünk, minél jobban átérezzük, hogy elválaszt bennünket Istentől és emberektől, annál hálásabbak leszünk a bűnbocsánatért. Minél inkább felismerjük bűneink sokaságát és a mi megromlott természetünket, annál több bűnt viszünk majd oda Jézushoz. így sok bűnünk lesz megbocsátva és mi még mélyebben fogjuk szeretni az Urat. A bűnbocsánatnak bűnfelismerés nélkül nem lesz mély és maradandó hatása. Kérjünk azért igazi, mély bűnfelismerést és ne csak felületesen bűnbocsánatot. Az egyházban nem az érvényes: ezt mondom én, ezt mondod te, ezt mondja ő, hanem csak ez: ezt mondja az Űr. Szent Ágoston 12
