Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 3. szám
És hátrafordult az Ür . . . Luk. 22, 61 Azt hitte, ő már tántoríthatatlan! Hogy Mesterét a sírig el nem hagyja, hogy életét örökre neki adja; ó, mily kevélyen s lángolón fogadta! De a kísértés első viharában a gyászos éjen mégis megtagadta! Azt hitte, ő már hívebb mint a többi, erőt a sátán nem vesz többé rajta. Kőszikla ő s bár pokol vésze zúghat, hűségét semmi meg nem ingathatja. És jött az éj, a borzasztó, az átkos . . . s ő Mesterét háromszor megtagadta. S egyszer csak ... hátranéz a drága Mester. Szelíd szemének fénye könnyben égett, s a hűtlen Péter feljajdul zokogva. Olvad a szív, a kérges és mogorva, az érdek és az önzés semmivé lett. Hát így mit ér, hát így mit hoz az élet?! Csak ezt az órát meg ne érte volna! És hullt a könny ... a legszentebb, mi hullhat: a bűnbánatnak tiszta drágagyöngye. Aranyszínűvé vált a föld göröngye, az égbolt is más csillagfényben égett, és — fordulóhoz ért egy emberélet! S az, ami eddig csak méregpohár volt csodák csodája — ontja már a mézet. S ez mind azért, mert némán, megbocsátón a drága Mester — egyszer hátranézett. Ó, én is hittem — semmi meg nem ingat, hűségem szentebb minden földi vágynál, erősebb minden földi köteléknél, nem áll meg többé sírnál és halálnál. Hittem, hogy Krisztus mindenem a földön, szerelmem még a tengernél is mélyebb, ő nékem Űt, az Igazság s az Élet, nagyobb kincs minden csillogó aranynál, drágább mint minden cél, mint minden álom, drágább a Mester, drágább — önmagámnál! Hogy övé lettem sírig, mindörökre, ó — én is százszor esküvel fogadtam és a futásban mégis elmaradtam. Szent eskümet — ó, hányszor elfeledtem, s hű Mesterem — de sokszor megtagadtam! S hogy mostan mégis ott járok nyomában, nem vitt erőszak, semmiféle kényszer. Csak — ő rámnézett szép, szelíd szemével és szívem összedobbant a szívével! Mert kőszívemnek elzárt börtönébe nem juthatott be semmi más igézet, csak az rázott fel, az teremtett újjá, hogy hűtlenségem átkos éjjelében a drága Mester egyszer — hátranézett. H.R. M
