Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 2. szám
nem rója fel a gonoszt Egy fegyház igazgatója beszélte el: Az egyik rabot életfogytiglanra ítélték gyilkosság miatt. Szülei derék, tekintélyes emberek voltak s csak a tárgyalás után tudtak meg mindent. A fiatalembert hamarosan átszállítják abba a fegyházba, ahol büntetését tölti majd. Ott nagyon nehezen lehet őt meglátogatni. Írtam a szülőknek, hogy jöjjenek, látogassák meg a fiukat. Az előírások szerint a látogatásnál jelen kellett lennem és a beszélgetésről jegyzőkönyvet kellet felvennem. A szülőket dolgozószobámba kísértem és elővezettettem a rabot. Az őr nem jött be vele, egyedül lépett a szobába. Amikor meglátta fájdalomtól összetört szüleit, egész testében remegni kezdett. Azután előtörtek a könnyei, hangosan zokogott. Alig állt a lábán. Egy széket toltam oda, leült. Ekkor felállt az édesanyja, odahúzta a székét, átölelte a fiú fejét és szelíden a keblére vonta. Jobbkezével a fiú kezét cirógatta, azt a kezet, amely a gyilkosságot elkövette. Az édesapa is közelebb tolta a székét és a másik kezét tartotta szorosan. Mindez hangtalanul ment végbe, egyetlen szemrehányó szó vagy panasz sem hangzott el. Ott ültek összetörve — és simogatták a fiú kezét. Mint fegyházigazgató sok megindító jelenetnek voltam már tanúja, de erre a látványra el kellett fordulnom. Könnyek szöktek a szemembe. A szülők magatartása minden prédikációnál ékesebben hirdette nekem a szeretetet, úgy, ahogy az az í. Kor. 13. fejezetében áll. Ekkor a fiú valamit halkan az édesanyja fülébe súgott. Az anya ugyanúgy felelt neki. Tudnom kellett, mit beszélnek, ezért megkérdeztem. „A fiam azt mondja, otthon a falon lóg egy családi kép. Róla és testvéreiről készült ez a felvétel. Oszkár arra kért, hogy égessük el ezt a képet, mert nem méltó arra, hogy fiúnk legyen és hogy a testvéreivel egy képen szerepeljen. Azt feleltem neki, hogy ő mindig a mi fiúnk marad, úgy mint eddig." Semmi úgy meg nem rendíthette ezt a fiút, mint a szülők panasz és szemrehányás nélküli szeretete. Amint megtudtam, mindketten Jézus Krisztus hűséges, komoly követői voltak. Néhány nap múlva levél érkezett. Az édesanya kért, adjam át fiának. Előírás szerint elolvastam. Mélyen megindított. „Kedves Oszkár, Isten megőrzött bennünket az úton, jól hazaérkeztünk. A szívünk vérzik. De azért nem sajnáljuk, hogy odautaztunk és láthattunk. Édesapáddal együtt éppen imádkoztunk érted. Odahelyeztünk téged a mennyei Atya hűséges szívére. Ő segítségedre lesz; nekünk is ő segít mindezt csendesen hordozni. Mégegyszer kérve kérlek: vesd oda magadat az Üdvözítő lábai elé. Ó irgalmas, jöhetsz hozzá úgy, ahogy vagy. Odahozhatod elé a szörnyű gonoszságot, amit elkövettél és hozhatod mind a bűneidet, amelyeket én nem is ismerek, ő megbocsát, megtisztít és erőt ad, hogy szörnyű tetted büntetését elviselhessed, hiszen ezért a te gonosz tettedért is ő megfizetett. Ragaszkodj őhozzá. Amit elkövettél, még áldásodra válhat. Imádkozz — és gondolj reánk. Gondolatainkban, imáinkban az első helyen állsz. Testvéreid is szeretettel gondolnak rád, mind köszöntenek. Habár a szívünk összetört, Isten megvigasztal minket. Mindvégig szeretni fogunk. Édesapád és édesanyád." 15
