Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 1. szám
árasztották el a földet gyorsan fejlődő és szaporodó férgek? A rovaroknak nincsen olyan tüdejük, mint az embereknek, ők csak valami csőszerű képződmény útján lélegzenek és ez nem fejlődik testük növekedésének arányában; ezért lehetetlen, hogy a rovarok egy bizonyos nagyságon túl nőjjenek. Ha a rovarok fejlődését ez a fizikai akadály nem korlátozná, az ember élete a földön lehetetlen volna. Képzeljünk el egy darazsat, mely akkora volna, mint egy oroszlán. 7. Az a tény, hogy az ember fel tudja fogni Isten valóságának a gondolatát, maga is bizonyítja Isten létezését! Istenfogalmunk mennyei látással bíró emberektől indult ki. A képzelőerő (mely egyedül az embernek adatott) képesség, amely lehetővé teszi, hogy az ember a „nem látható" dolgokat is létezőnek, valóságosnak lássa. Az embernek ez a képessége tulajdonképpen korlátlan és oly tökéletes lehet, hogy az ember ezzel a tulajdonságával reálissá, valóságossá tehet bármit, ami nem látható. Ezért a hitben élő ember teljes szívvel elfogadja azt az igazságot, hogy Isten mindenben és mindenütt jelen van, ott van közel a szívünkben. Mennyire igaz tehát, amit a zsoltáríró mond: „Az egek beszélik Isten dicsőségét és az ő kezemunkáját az égboltozat." Ford. Lawner Károly A biztos kéz Sohasem felejtem el. Az autóvezetőtanfolyamon történt. „Üljön csak ide, rendesen, kényelmesen! Itt van a kapcsoló, a fék, a gázpedál és most induljon!" Ráléptem a kapcsolóra, az első sebességre igazítottam be, kevés gázt adtam — minden rögtön egyezett. A kocsi lassan kigördült. A városon kívül hajtottunk. Széles, egyenes út vezetett az erdőn keresztül. Alig volt forgalom. „Vegye a negyedik sebességet!" Csodálatos, ahogy a gázpedál minden gyenge nyomásra reagált. Üjra a városhoz közeledtünk. „Fékezze le a sebességet! Visszakapcsolni!" Lassabban haladtunk tovább. Oktatóm irányított az utcákon át. „Térjen jobbra! A legközelebbi keresztutcán ismét jobbra! Ügyeljen a gyalogosokra!" A forgalom megélénkült. Egyik kocsi a másik után hagyott el bennünket. Dél volt. A pályaudvarhoz értünk. Egyre veszélyesebb lett. Az autók nyüzsögtek. A villamosok csilingeltek. Izzadni kezdtem. Átjutottunk. Most az egyszer még jól ment a dolog. De a téren megakadt a forgalom. Három kocsisor! Mi pedig éppen a közepébe kerültünk. Néhány izgatott vezető dudált. A közlekedési rendőr szabaddá tette az utat. Végre megindultunk. A többi kocsi jobbról és balról fenyegetőleg nyomult előre. Élesen jobbra kellene kanyarodni. Most el kellene fordítani a kormánykereket, de képtelen vagyok rá. Vége! Ekkor egy kéz jobbfelől megragadta a kormányt. Oktatóm keze. Biztonsággal vezette a kocsit a torlódás közepette. A mentő kéz! A biztos kéz! Sokszor történt ez velem életemben. Üjra és újra belekerülök ilyen torlódásba, veszedelmes szorítóba. Ilyenkor csak dadogni tudok: Nem bírom tovább — végem! De akkor utánam nyúl a kéz, Urunk keze, az átszegezett, biztos kéz! És ez a kéz megragad engem a torlódásban. Szívem szorongatottságában erősen tart és kivezet. Egész bizonyos: vezető kéz nélkül életem újra meg újra zátonyra futna — egyszer talán végérvényesen . . . De nem kell így lennie, mert ott van a biztos kéz! Ujjongj, hogy valóság ez: a biztos kéz Jézus Krisztus keze. Mindennap, minden órában, minden szorosságban ez legyen az imádságunk: Kéz, mely soha el nem enged, tarts meg engem! 4
