Veszprémi Ellenőr, 1909 (4. évfolyam, 1-2. szám)
1909-01-09 / 2. szám
IV. évfolyam. Veszprém, 1009. famiar 9. szám. Előfizetés: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 24 fillér. Felelős szerkeszti» ía ttyorgy Szerkesztőség és kiadóhivatal Kőkéo-utca 13. szám. A mi nagyságos uraink. Nem inai keletű dologról Írunk. Régi, mint az újságírás, s az emberek hiúságából, s háladatlanságából ered, amihez az újságírók jólelktisége,bonhommiája nyújtja a segédkezet. Hiába beszélnek és hirdetnek a hozzá- nemértők, vagy rosszhiszemüek, avagy irigyek mást, — a sajtó nagy hatalom! Igazi, elsőrendű nagyhatalom, melynek ereje nem hadi flottákban, felemelt létszámú, s vaskalapos generálisok által kátyúba vezetett hadseregekben rejlik! A mi erőnk a tudás, s az igazság, hadseregünk a betűk rnilliárdjai, — tmelyek éltetnek, s ölnek egyaránt, de mindig győzedelmeskednek. Nagy Napóleont szokták gyakran emlegetni, mint aki a sajtót nagyhatalomnak nevezte ei. Közelebbről is vehetünk tanút, pedig igen eminenset, aki a sajtó hatalmát elismerte, azt igénybe is vette. Bismark a vaskancellár. S bár ő kegyetlenül pálcát tört az újságírói pálya fölött, — még holta után is megtartotta a maga zsurnalistáját, s a Harden Miksa pennája egyelőre jobban bir emlékeztetni a nagy emlékű s legkeményebb poroszba, mint a német városokban elszórt bronz és márvány-szobrok. Annak a félelmetes, de az emberiség fejlődésére és művelődésére olyannyira szükséges és jótékony nagyhatalomnak, mi újságírók vagyunk harcosai, apostolai. A legkisebb vidéki város hir- . api rója hivatást teljesít, ha kötelességét :el bírja fogni, s teljesitésének magasla- ;án áll. A sajtó hatalmát elismeri mindenki. \ legnagyobbtól a legkisebbig, s az Falusi történet. Irta: Honti Henrik. I. — Hát az úgy volt emberek — folytatta lágy figyelem közt Balás Józsi, — hogy Schöller igyszer elment Bécsbe atyafilátóba. Fene nagy ír, akinek olyan négyese van, mint a bugár és aiiajak mint a táltosok, hogy röptűkben tán nég a csillagot is lerúgnák! . . . — Az mán igaz — bizonygatta valaki a ekintetes ur beszédét. — Hát egy szép napon kikocsizott. Nézi i nimet, nézi, nézi, pedig lett volna mást is &éznie, mert éppen előtte kocsikázott a király ... Schöller hunyorgat egyet a szemével és nt a kocsisának; — Miskai . . . A kocsis elérti a tréfát és suhogóra ereszti szösz-végű ustort. A négy ló egyszerre horkan a neki, mint a nyíl! . . . De a király is észrevette, hogy mit akar z a fránya Schöller és rászól a kocsisra: — Hajts János, ahogy csak tudsz, azt a izangyalát! . . . A János se tréfál, hanem ő is nekiereszti kantárt és azután kezdődik olyan gyönyörű erseny, hogy az utca népe kétfelül eltátotta a iáját. — Oszt ki lett az első? — Várja kee ki a végit! Addig kerülköztek, addig kerülköztek, hogy újságírók erejének hire királyi székig is felhatolt. II. György angol királyról maradt fenn a következő anekdota: Egyszer déli órákban fogadta a lordokat, hogy elmondja trón beszédét. De az a meglepetés érte, hogy a lordok már magukkal hoztak egy újságban kinyomtatott trónbeszédet. Az történt ugyanis, hogy az illető angol újság nem akart lemaradni a trónbeszéddel, s mert nem kaphatta meg idején az igazit, csinált egyet maga, a déli kiadás számára. A miniszterelnök a^tán az apokrif trónbeszéd miatt pörbe fogatta az újságírót, de II. György közöfvetette magát: — Ne bántsák azt at újságírót. Elolvastam a trónbeszédet Az övé jobb. Azóta még koronás fők is szívesen látják, hogy korona és jogar mellé egy- egy jó penna kerül az uralkodás jelvényei közé, így a német császár, román király, stb. De nem ezekről a „beérkezett“ hatalmasságokról akarok beszélni; Azokra gondolok, akik tegnap még künn ücsörögtük az utcán, hogy egy kis népszerűség után törjék magukat, s ma a népszerűség napjában sütkéreznek, s legtöbbjük bent ül a parlamentben. — Ezek az urak, a nagyságosok azok, akib* trgnao méí?. távol a céltól, — a sajtó, az újságírók után törték magukat, hogy segítségükkel a magasba kapaszkodhassanak, s ma, midőn már az újságírók hátán feljutottak a polcra, rúgnak egyet, vagy többet rajtunk. Régi szokás, régi módi. Hozzá vagyunk szokva, azért nem is csodálkozunk rajta, — s nagy bolondság volna emiatt szentimentális hangra fakadni ‘ Inkább mulatunk rajta, igazi zsurnaliszta bona vége az lett, hogy bizony a Schöller kielőzte a királyt . . . — Ne! . . . Ott van! . . . Erre a király éktelenül megharagudott. Kiadta a rendeletet, hogy Schöllert fel kell akasztani, ha ő ilyen szégyent tett ura királyán . . . Erre Schöller szörnyen megijedt. Nosza, szalajtotta sok úri barátját, rokonát a miniszterekhez, a király barátaihoz. Biztosan a pénzt sem sajnálta . . . Idáig jutott az elbeszélésében Balás Józsi, aki szemhunyoritás nélkül találta fel ezt a sok szemenszedett hazugságot az ő ladányi híveinek, akik olyan áhitatosan hallgatták. Most rövid „művészi“ szünetet tartott, amit alig győztek kivárni a magyarok. — Mondja csak tovább, tekintetes ur!... — Mondom, mondom, — igy Balás Józsi, — mert hogy nem mesemondás okábul gyüt- tem kigyelmetek közé . . . Addig, addig járt ez a sok úri nép a király nyakára, amig a fölséges ur végre engedett és ezt mondta: — Jól van no, Isten neki! . . . megkegyelmezek Schöllernek, de csak úgy, ha állít maga helyett száz embert, aki kész magát helyette felakasztatni ... Az emberek elszörnyedtek. — No, ennek vége! . . . De azután némileg enyhült az ítélet, amikor igyen folytatta: — A száz közül hármat kisorsolunk, az hommiávai, mert ez a magyar okornokság — (strébert/mrn) legvidámabb fejezete. Hogyan is csinálják a mi „nagyságosoink“ onnét kezdve, amikor még nem voltak nagyságosok? Kezdődik azon, hogy valaki mindig, *s mindenütt „jelen volt.** Csak tessék a lapokat, akár a helybelieket is, figyelemmel kisérni! — Tehát mindig és mindenütt jeien volt! Folytatódik azon, hogy itt is, amott is, minő remek beszédet tartott az illető. Elnöke, alelnöke, díszelnöke, örökös dísztagja ennek, s amannak az egyesületnek. Tíz-, vagy húsz koronkákat adományozott jótékony célra. (Lakásáról pedig a szegényeket kihajigálja.) Tovább folytatódik azon, hogy az illetőnek mindig van heverő névjegye, amelyiken gratulálni lehet az újságíró „fölséges“ cikkéhez, ahhoz is amit ő irt, ahhoz is amit talán nem ő irt. A kedves, a drága, az édes névjegyek után jön aztán egy, amelyiken a szenvedélyes gratuláns „előszörkér valamit tisztelt barátjától. Aztán „másodszor“ ; aztán „életének legfontosabb pillanatában“ fordul bizalommal az ő régi barátjához. Aztán már „bizonyosra veszi“ hogy mint minden alkalommal, most is számíthat az ő egyetlen barátjára. A sajtó pedig müküdik, az újságíró rakja a betűt, s az a bizonyos valaki, vagy talár jobban mondva senki, kapaszkodik felfelé, s végül megpihen a képviselői padokban. Az újságíró pedig aztán is köteles borura-derüre, a most már nagyságos ur dolgait portálni. Ha nem, — úgy oldalba, vagy hátba rúgás jár ki. igaz, hogy az ilyesmi nem zsenirozza az igazi újságírót, mert hisz előre tudta, hogy ez lesz a bér, a jutalom, de sok itt is hagyja a nyakát, a többi mehet isle0 hírével . . . — Osztan igaz ez tekintetes uram? . . . kérdezte az egyik magyar. Balás Józsi reí enetes dühre fakadt. — Hogy igaz-e?! .. . igy mondta keed? ... hát tudja meg, hogy én éppeg azért vagyok itten .. . — Má mint a tekintetes ur!? . . . — Amint látja ... és akinek mersze van jelentkezni, ezer pengő üti a markát, ha kihúzzák, ha nem! . . . Síri csend lön. Az emberek leikébe igen belemarkoit a nagy summa, és a gondolatok megindultak az ezer forint irányában. — Istenen,! — sóhajtott Csernák Pista — mi mindent lehet ennyi pénzért venni!! . . . A másik hitetlenül mondta bele a nagy semmibe: — Ennyi piz talán nincs is!. . . II. Balás Józsi pogány vidámsággal nevetett a markába, hogy megint csak lóvá tett egy falut és ez olyan fényesen sikerült neki, hogy Csernák Pista egész délután ezen rágódott. — Ezer forint, ezer forint . . . ezzel boldoggá tehetném az egész családomat . . . De volt az éremnek egy másik oldala is, egy sötétebb. — Mi lenne, ha kihúzzák a nevem és
