Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1908-10-10 / 41. szám

tom át; a további visszaszívásig lelkesedem Bulgáriáért, s ép azon vagyok, hogy Bosznia és- Hercegovina anneziójáért több napos lelkesedésbe kezdjek7,- midőn egy egész közönséges bírósági kézbesítő kiragad fellobogózott és dekorált fellegváramból, s egy kék ügyiratot kézbesít, amely ezzel a szóval kezdődik: „Végzés“, de többnyire valaminek lefoglalásával szokott végződni. Ünnepélyes hangulatomnak és ünnepi szemlélődéseimnek ezen megzavarását, kétségtelenül igazságügy miniszterünknek köszönhetem, ő ugyanis tudvalevőleg uj végrehajtási törvényt alkotott és azzal kapcsolatban a „régi rendszerű* adóságok behajtására egy végső bejelentési terminust tűzött ki, mely ha jól tudom, múlt hó vége felé le is járt. Természetes, hogy a hitelezők aggasztó és életveszélyes tömegekben törték magukat követeléseik bejelentésére, s a mindig fürge statisztika már meg is állapította, hogy egy héten belül csak a veszprémi jár. bíróságnál ezer darab követelésbejelentést adtak be! Ezer adós csak Veszprémben! Ez elég jól illik össze azzal a pazar zászlódisszel, amelyben a város a múlt napokban pompázott! A sok idegen akik a királylátogatás alkalmával hozzánk eljöttek, az udvar, a hercegek és főhercegek, a tüzérségi lőgyakor- latokra itt megjelent összes generálisai az osztrák ármádiának, el voltak bájolva attól a nagy pompától és dísztől, amellyel mi fogadni tudunk. Hát bizony mi tudjuk, hogy magas és legmagasabb vendégeinknek mivel tartozunk, de ők halvány fogalmával sem bírnak annak, hogy ezenkívül még mivel tartozunk a szabónak, suszternak, vagy a koronásbetét egyletnek ...

Adósságokról nem szeretek Írni. Részben mert emellett olvasóim is éppúgy, a rövidebbet húzzák, mint hitelezőim, mert a humor tekintetében velem szemben támasztott igényeknek nem birok megfelelni, részben mert ezen témával legtöbbnyire elengedem magamat ragadtatni a kellemetlenségek subjectiv érzései által. Adó- ságokat behajtani nagyon kellemes és egészséges sport Magyarországon. Emellett a hitelezők és ügyvédek nemcsak sok költséget, de sok mozgást is csinálnak.

Adósságot csinálni, szintén elég rokonszenves foglalkozás, mig találkoznak oly hitelezők, akiknek szive egy váltó megpillantásával össze nem zsugorodik. De adósnak lenni! Ez nagyon szomorú történet, melynek egyetlen egy derűs fejezetje nincs, mert ha volna, úgy a járásbíróság hirdetési tábláját már régóta a legkedveltebb élclapok közé kellene sorolni. S most egyszerre köztudomásúvá lesz, hogy Veszprémben ezer embernek van adóssága. Oly adóssága, amely már per alatt van. Ha már most ezekhez a szorongatott polgártársainkhoz még néhány ezeret hozzászámítok akiknek valószínűleg szintén vannak adósságaik, de egyelőre még perelve nincsenek, s végezetül megamat is belevonom ezen általános össze1908. október 10, VESZPRÉMI ELLENŐR

adásba, úgy valóban kevés okom van olvasóimnak egy mulattató vasárnapi cikkel kedveskedhetni. Tapasztalatból tudom, hogy nem szereti senkisem, ha arra figyelmeztetik, hogy itt vagy amott még egy rendezetlen számlája, vagy a hónap elején esedékes váltója van. Az adósokat tehát a legjobb szándékkal sem vidíthatom fel, azon összegekkel pedig szintén nem rendelkezem, amelyek a hitelezőket örömre hangolnák.

így tehát bosszúságomat csak az igaz- ságügyminiszterre öntöm ki, akinek novellázó kísérletei igy elrontották ünnepi hangulatunkat. Legjavában kéjelegtünk a magas látogatások örömeiben, az udvari ebédek gyönyöreiben, s még fogainkból az udvari ételek maradékait is csak részletekben, állva, s kalaplevéve piszkáltuk ki, vártuk éppen a szájainkba repülő sült galambokat és a kebleinkre leszálló ordókat, a Bosznia annextójából reánk eső földterületeket, s ime, az igazságügy miniszternek nincs jobb és időszerűbb dolga, mint sommás perek végzéseinek tömegkézbesitését ellenünk megindítani. Justitia asszonyság túlos-túl el van foglalva.

Az utóbbi hetekben folyton nyomoz, részben anarkistákat, részben adósokat. Ezidő szerint ezek a legkeresettebb elemek. Anarkistákat ugyan nem találtak nálunk, de annál több oly embert, aki hitelért rajong. S ezeknek már napok óta úgy alájuk fütenek, hogy az ember legszívesebben a legelső luxus-vonatba szeretné magát belevágni, s leutazni a Riviérára, hogy a naponta érkező hivatalos olvasmányok fáradalmaiból kipihenje magát. Mintha bizony a hitelező urak még egy kissé nem várhatnának!

Csodálatos. Alig van már valami ebben az országban, amelynél a sokat sanyargatott földi halandó a várást meg ne szokta volna, épen csak az adósságok megfizetésével siessünk? Évek óta várakozunk egy munkaképes parlamentre, már régóta várunk az általános választói jogra, várjuk a húsárak leszállását, a kiflik megnagyobbodását, a lakbérek csökkenését, az adók leszállítását. Várjuk a város csatornázását, a világítási kérdés megoldását, a balatonparti vasút megnyitását, a helyi sajtónak a haramiáktól és foglalkozás nélküli vidéki analfabéta csavargóktól való megtisztulását. Várjuk a gabonapiac és a város utcáinak összeseprését, vármegyénk több orsz. gyűl. képviselőjének parlamenti szűzbeszédjét; tüzeseteknél a tűzoltóság megérkezéséi, utcai botrányoknál a hivatalosan eljáró s hivatalos hatalmával visszeélő rendőrséget, várunk egy igazán jó színházi előadásra, várakozunk gróf Apponyi végleges meggyőződésére, gyakran, ha gyomrunk az éhségtől korog, kétségbeesve várjuk szeretett feleségünk hazatértét a zsúrról. Emberemlékezet óta várakozunk fizetésemelésre, drágasági pótlékra, vagy legalább is az osztálysorsjáték főnyereményére, minderre, s még más sok-sok, rendkívüli fontos és felette szükséges

dologra oly igen régen várunk, birkatürelemmel, s nem zúgolódunk! S ekkor éppen csak a hitelező uraknak oly sürgős a dolguk, hogy tüstént a birósághoz szaladnak? Hol van ő, a mindent „kiegyenlítő“ igazság? Valóban, szégyenlem magamat ezer adóstársam nevében, a királyfogadás pompája után ! Annyi pompa, s mind pumpra ? . . .

A haramiák.

Nem a német költőkirálynak Schillernek híres haramiáiról van szó, hanem sokkal közönségesebb, piszkosabb, de azért veszedelmes gaz fráterekről. Azokról, akik minden szellemi tőke, tanulság nélkül, legtöbbnyire egy vidéki tolonclevél vagy munkakönyv birtokában haza, vagy bejönnek Veszprémbe, s itt hírlapírók lesznek. Mert ma már mindenki hírlapíró, akinek nagy piszkos pofája van, s hazudni és rágalmazni tud. Ennyire jutottunk. Iskolákból kibukott, mesterségüket félbehagyott, s különben is rongy fráterek tollat vesznek kezükbe, trágyalébe mártják, s a tisztes polgárságot megrágalmazzák. Sehol, semmiféle tisztes társaság őket be nem veszi, tisztességes ember velük szóba nem áll, de ők hírlapírók, szerkesztők. Tizedrangú korcsmák és lebujok bűzös párájában töltik nappalaikat és éjjeleiket, topron- gyosan, még tisztességes fehérneművel sem rendelkezvén, de ők hírlapírók. A belvárosba csak pumpolni, lopni, csalni járnak be.

Azok pedig, akik vidékről látogatnak el időszakonkint hozzánk, szintén toprongyos alakok, s boltról-boltra járva, házalva szedik össze a harácsot, s viszik haza, mosdatlan kölykeiknek a kis haramia fiókoknak. Látunk ily alakokat Veszprémben. Cipőt, inget, szalonnát, szafaládét, mindent mit lehet összepakolnak, s viszik a vasútra, s vasúton haza. Ezek hírlapírók. Igen! piszkos haramiák, akiket ki kell rúgni minden tisztességes emberi közösségből, mert mások megrágalmazásából, becsületének legázolásából élnek. Mellette gyávák mint a kutyák. Midőn Veszprém az ő, modern intézményeivel berukkolt a kultur városok sorába, legfő ideje, hogy a sajtó haramiákat kirúgja és kipusztitsa falai közül, akár a veszett ebeket. Sajnos, hogy ez nem megy még oly könnyen, mert még vannak a sajtó haramiáknak cinkosaik is városunkban, akik elég gazok és piszkosok és a sajtóharamiákat fizetik, s eszközül használják fel. Először tehát ezeket a tens-urakat kell leleplezni! Ezek is haramiák, csakhogy gavallér ruhában járnak és sok esetben nevük előtt vagy után címeket is viselnek.

Sokoldalú tehetség.

Hús Gyula a Devecserből ide szörkeszteit „Veszprémi Napló“ vezérszerkesztője, a zeneművészet terén is megpróbálkozott. „Jaj de b ... s lábszag van“ cim alatt egy operát, s hozzá librettót irt. Saját devecseri nyomdájában kiadta, s a darabot legközelebb a devecseri libapáskumon elő is adatja. A főszerepet, Szaglábffi Gyulát, a szerző maga fogja előadni. Hát ez csakugyan sokoldalú férfiú.

Kellemetlen f; cidens a színházban.

Vasárnap az esti előadáson az egyik páholyszéken egy barna szekszeres, sunyi ebrá- zatu vidéki alak ült, förtelmes illatot terjesztvén maga körül. A közelben ülők megbotránkozva egyenkint menekültek a szagos alak mellől, akiről kitűnt, hogy izzadt lábban szenved, s már hetek óta nem váltott kapcát. Sokan azt állítják, hogy az illető (ny)irással foglalkozik.

Érdekes hymenhir.

Tódorka Szilárd (?) és Lángó Szerafin (?) 30 évi piától szerelmi frigy után végre eljegyezték egymást. Az egybekelést még e hóban tartják meg városunkban.

(41. szám.) 3. oldal.

Olvasóinkhoz!

Múlt lapszámunkkal uj évnegyedbe léptünk. Felkérjük előfizetőinket, hogy előfizetési dijaikat mielőbb beküldeni szíveskedjenek, nehogy lapunk szétküldé- ben zavarok álljanak be. Lapunk 1—2 éves adósaitól a lapot megvontuk.

A „Veszprémi Ellenőr“

kiadóhivatala.

A két nővér elképedve hallgatta s az ismeretlen folytatta:

— Megvásároltam tehát az önök gépvezetőjét, aki átengedte helyét az én emberemnek, így kerültek önök ide. S ez fogja haza is szállítani önöket. Láthatják tehát, hogy semmi baj sincs. Mert két hölgy csak hazatérhet reggel hatkor egy báli éjszaka után. Önöknek azonban természetesen érdeke, hogy az éj igazi történetét ne mondják el barátaiknak, akik ezt különös mosollyal fogadnák.

Madelaine fölkiáltott:

— Milyen szerencse, hogy a férjem vadászni ment.

— Vadászni? — szólt mosolyogva az ismeretlen. — Az én értesüléseim jobbak. Tervem megkivánta, hogy nagyságod férje az éj folyamán ne legyen odahaza. Felbéreltem tehát egy divatos félvilági hölgyet: intézze úgy a dolgot, hogy férje ura ma éjjel kimaradjon. S mondhatom, az egész dologban ez került legtöbb pénzünkbe.

*

Másnap reggel Esquollierné nem mondta el senkinek az éjjel történteket, mivel ennyi izgalom után oly álomba merült, hogy délután kettőig aludt. Midőn azonban legjobb barátnője, Lalette asszony, megjelent ágyánál, valami ellenállhatatlan vágy elmondatta vele a drámai eseményt. Természetesen megeskedtette barátnőjét, hogy soha az életben egy szót nem ejt

róla senki előtt. Szerencsétlenségére azonban a történet túlságosan érdekes volt. Még aznap este Lalettené egy társaságban volt, hol tizenhét épp oly titoktartó barátnője, mint ő maga, volt jelen, s így végre is síri hallgatás megfogadta- tása után elmondta nekik a fantasztikus, ötletes történetet. S nagyon jól mondta el. Egy percig se sejtette előre az eset vígjátéki végét. A hallgatóság oda volt. Ilyen közbekiáltások hangzottak:

— Ez borzasztó.

— Páris lakhalatlanná válik.

— Indiánok közt élünk.

Mikor aztán befejezte a történetet, mindenki megtette a maga megjegyzéseit, csak ő maga nem.

— És te, Yvonne, mit gondolsz te a dologról? — kérdezte valaki.

Egy kis ideig közönyös arcot vágott s

aztán:

— Mit gondolok, mit gondolok . . .

— Nos?

— Azt gondolom, hogy ezek az Esquol- lierék eleget törték a fejüket, hogy kitaláljanak valamit, amivel a reggelig való kimaradásukat igazolják.

Nevetés, kiáltás, hempergés volt erre a felelet s a sok asszony oda volt a boldogságtól, hogy ilyen jól megmagyarázta Lalettené az Esquollierné rendkívüli esetét.