Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-21 / 12. szám
III. évfolyam. Veszprém, 1ÍM>8. március 21. 12. szánt. MEGJELELIK MI5ÍDM SZOMBATOD DEL1TAV Előfizetési árak: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. — Egyes szám ára 24 fillér. Nyilt-tér garmond sora 40 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Hupka György. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek. fokozottabb mérvben lehet tapasztalni, azt, hogy ellentétben a múltakkal, a március 15-iki ünnepélyek ifjúsági ünnepségekké válnak! Mig ezelőtt csak néhány évvel is, iskolák vagy egészen távol tartották magukat az ünnepeléstől, vagy csak félve, szerényen, titokban ünnepeltek, addig ma ők veszik át az ünnepségek rendezését, s mentik meg a zászló becsületét. Hát ez jól van igy, s megnyugtató. Mert hisz nem lehet gyümölcs a fán, melynek nincs virága! Azonban mit tehet a virág, mit a zsenge ifjúság, ha addig, mig a virág gyümölcscsé fejlődhetnék, mire a gyermekből férfiú lesz, — a közöny, az el- alkuvás fagyasztó iehellete mindent letarol ? Újabb harcok? Újabb véres küzdelmek várnak reájuk? Újabb nagy megpróbáltatások árán vívják ki azokat a jogokat, melyekért oly sok drága honfivér ömlött ki ? Igaz! Küzdelem és harc az embernek élete és sorsa; örökös küzdelem a létért, osztályrésze minden létezőnek a világon; de hol van a fejlődés, a tökéletesülés, ha mindig elölről kell a munkát kezdeni? Sisiphusi munka ez, s nem kecsegtető! Pedig a mindent megbénító közöny él és uralkodik népünk felett. Láttuk ezt városunkban március 15-én, midőn a hálaadó istenitisztelet alkalmával a piaristák temploma kongott az ürességtől; láttuk ezt a Korona nagynak nevezett, de valójában csak kicsiny termében, mely alig félig telt meg ünneplőkkel, s amely szintén üres lett volna, ha az a két dalárda, amely ott énekelt, távol maradandód, s azok a hazafias iparosok és munkások, s néhány lelkes kereskedő meg nem jelent volna, aminthogy távoilétükkel tündököltek mindazok, akiknek pedig leginkább volna okuk, a szabadság és népjogok ünneplésére. S láttuk az ünnepi banketten azt a nem is két tucat ünneplőt, akik úgy a Koronában, mint a Kossuth-körben fehér asztal mellett, felköszöntőkkel is adóztak a nagy idők emlékének. Biz mindez gyenge dolog volt, s nem méltó ünneplése azoknak az eszméknek, melyek diadalra jutásának mindnyájan köszönhetjük, hogy még itt vagyunk, s magyarok vagyunk, s nem áll arányban egy 15.000 szinmagyar lakossal biró városnak s megyeszékhelynek súlyával! Hogy mindezt mi okozta? Bizonyára részben a nagy anyagi depresszió, mely lakosságunkra nehezedik; a nemzet életében beállott csalódások okozta elkedvetlenedés, mely népünk minden rétegében észlelhető, s feltétlenül, — s ezt nyíltan kimondjuk — az ünnep rendezésében az agilitás és összetartás hiánya. Főkép ez utóbbinak hiánya okozta a fiaskót, mellyel a nagy nap lezárult. Távol maradtak mindazok, kiknek az ünnep rendezésénél és megtartásánál előlmenni okuk, s hazafias kötelességük lett volna. Ünnep után. Egy hete múlt, hogy országszerte megünnepelte népünk a szabadság szent eszméje diadalra jutásának emléknapját. Ünnepelt városunk polgársága is. De a tudósitások, melyek a fővárosi lapokban az ünneplésekről megjelentek, legnagyobbrészt arról tesznek tanúságot, hogy kialudt, vagy alvófélben van az a tűz, mely a ma élő nemzedék apáit lelkesítette s mely lelkesedésnek a ma élő kor gyermekeinek szivét is kellene hogy tüzelje. E helyett közöny, kedvetlenség tartja fogva a kebleket, s az általános lehan- goltságot örömmel aknázzák ki azok, kiknek az igaz hazafiak bánata mindig öröm, öröme folyton bánat volt. Halásznak a zavarosban s igyekeznek a közöny rideg érzetét jéggé fokozni, hogy bebizonyítsák, miszerint haza, idealizmus, s ezek rajongó szeretete divatját múlt dőreség, s egyedül csak az anyagi haszon és élvezet az ami boldogít, s melyért fáradni érdemes és okszerű, s melyért áldozni célszerű, még hazát, becsületet is! Ki fogja magát ma nemzeti eszmékért exponálni, avagy testi épségét, életét kockáztatni ? így gondolkodnak ma ismét igen sokan, s azért volt alkalmunk láthatni országszerte, hogy a 48-as eszmék emlékünnepe a legtöbb helyen csak talmiünnep, Potemkin-féle parádé volt. Még egyet láttunk, s ezt évről-évre TÁRCA. Egy házzal odább. Irta: Sziklay János. Tekintetes Böstöry Mátyás úrhoz két kérő állított be egy vasárnap reggel. Tekintetes Böstöry úrról, mielőtt a kérőkkel együtt berontanánk a házába, előre kell bocsátanunk, hogy jelenleg megyei alszámvevő, hajdan szolgabiró volt; de nem lévén az uj korhoz szabott jogászi testimoniuma, átplántálta az atyafiság az alszámvevői hivatalba, ahonnan nem is fog elmozdulni, mig ki nem viszik a Szent Mihály lován. Ez a hivatal is elég tekintély a kis megyei székvárosban, hogy a tekintélyes emberek közé soroztassa magát, aki kezet fog ugyan, de össze már nem házasodik holmi kereskedő vagy más mesterember népséggel; ámbár, hogy ezek általában jól élnek abban a kis városkában, sőt akárhány közti lök kénytelen barátságosan megtisztelni Böstöry urat egy kis kölcsönnel, amikor Margit kisasszonyt a társaság kedvéért el kell vinni bálba, vagy majálisra. Hiszen bárcsak vinné valaki! Mert nincs nagyobb csapás, mint ha egy szegény leány a sutban érik. Tehát egy szép vasárnapon beállított két kérő. Az első pillanatban ugyan megörült jövetelük céljának Böstöry, noha mindjárt aggodalmas sejtelem szállta meg, mivelhogy csak az egyik volt honorációr, tudniillik a városi főjegyző, mig a másiknak a nevét egy cégtábla hirdette a piac egyik fűszeres boltján. Hogy ennek a fűszeresnek szép háza volt és tekintélyes összeg pénze a takarékpénztárban, az mellékes. De amint kimondták, hogy kinek a számára kérnék Margit kisasszony kezét: elsava- nyodott Böstöry ur ábrázata. Pámer Lajos, a város műkertésze kérette meg. Nagy szerencse volna minden leányra nézve, az bizonyos, mert nemcsak csinos fiatalember, hanem gazdag is. Az apja itt a városban volt jómódú kereskedő, aki a fiát taníttatta s a fiú annyira belebolondult a botanikába, hogy egyszerre csak a kereskedői szellemmel párosult ideálizmusa azt az eltökélést érlelte meg benne, hogy kertész lesz. Nem napszámos, hanem úri, tudós kertész. Ami szép is meg jövedelmező is. Mert a városban híját érzik egy ízléses, tanult kertésznek. Még menyasszonyi bokrétát is Budapestről kell hozatniok; a parasztkertészek ijesztő monstrumokat kötnek. Szép gyümölcsöt meg csak hírből ismernek. Ha ebédet ád a főispán, két órányiról, a Cse- key grófok kertjéből hozatja. A fiatal Pámer kiment tanulni Németországba, Franciaországba s mikor hazajött, megvett egy nagy rétet a völgyben, a patak mellett, — pénze volt rá elég, — a malmok alatt, ahol elfoghatta a vizet s nemsokára csodájára jártak az egész környékről. A grófi kertész elbujdosott szégyenletében. Pámer Lajos meggyarapodott, gazdagodott egyre; ezrek és ezrek híztak újabb ezrekké az ő keze alatt pompás üvegházaiban. De azért a kisv^ros haute volée előtt még sem volt ur. És bár Margit kisasszony nem vonakodhatott attól, hogy egy-egy túrt táncoljon vele a bálokon (melyeken ő disziíé a termet), mivelhogy apja igy követelte, mert szó ami szó, de néha leült vele kártyázni s nem egyszer vesztes maradt, amit azonban sohasem kért tőle Pámer számon, de esetleg kérhetné s akkor nagy csúfság érné; egy-egy túrt, mondom, táncolt vele, mert a rendezők, a tapintatlanok beválasztották maguk közé a kesztyűs mesterembert: halálosan megsértődött, mikor a vakmerő kérők előadták szándékukat. — ügy látszik, az urak eltévesztették az ajtót, mondá gőgösen. Talán a szomszédba akartak menni; egy házzal odább. Ott lakott pedig Vas Katinka, Vas szabómesternek igen szép szőke leánya. Ezt a leckét különben megérdemelte Pámer ifjuur. Mert voltaképen a szép kis Katinkának
