Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1908-12-05 / 49. szám

2. oldal. (49. szám)

VESZPRÉMI ELLENŐR

1908. december 5.

„Hivatalos formában.“ Csakis erről lehet szó. Mert, hogy a nemzet egyes tagjai a szivükben érzett tiszteletnek, szeretetnek és ragaszkodásnak hatása alatt, üdvkivánataiknak ez alkalomból is kifejezést ne adjanak az atyai szeretetéről és alkotmányos érzületéről tettekkel bizonyságot tevő agg fejedelem előtt, azt semmiféle közjogi vagy pártpolitikai tekintet nem akadályozhatja meg.

Az utóbbi nem politikai tény, hanem a nép millióinak szívből fakadt gyermeki érzülete és hódolata azzal a legmagasabb tényezővel szemben, akinek őszinte jóakaratáról, szeretetéről és mindenre kiterjedő gondosságáról a koronás király alkotmányos uralkodásának szakadatlan egymásutánjában meggyőződést szerzett magának.

Van egy naiv paraszti mondás, mely szerint: „Szív adja szívnek szívesen, szív vegye szívtől szívesen.“

Ez adja meg a felvetett kérdés kulcsát. Az ősz uralkodó és nemzetének szive, a becsületes, igazságos és atyailag gondos kormányzás felismerésében egyfelől, s az ezért érzett hálás I elismerés és ragaszkodásban másfelől eggyé i forrott. Azt semmiféle hivatalos formalitásokra i való tekintet szét nem választhatja, s hogy annak kifejezés adassék az egyik vagy másik fél részéről, — meg nem akadályozhatja.

Amilyen a jó nap, olyan a fogadj Isten.

A magyar nép hálás érzülete nem fogja megtagadni soha, amivel uralkodójának köteles, s > amit a szive diktál neki.

Az alkalom, midőn ennek kifejezést adhat, ! mellékes. Hiszen ha a magyar nemzet az ő • állandó hódolatát és ragaszkodását, minden alkalommal kifejezésre akarná jultatni, s midőn úgy fohászkodik fel, hogy: „Isten áldd meg a királyt11, úgy minden reggeli és esti imája alkalmával egy szeretetteljes üdvözlésben kellene megnyilatkoznia.

Ám az élet és a társadalmi szokások, bizonyos kiváló alkalmakat szemeltek ki arra, a midőn a szeretet, tisztelet és ragaszkodás benső érzelmeivel ötletszerűen kifejezés adható.

S alig hisszük, hogy alkalmasabb pillanat kínálkoznék erre arról, midőn hódolatunk, tiszteletünk és szeretetünk kimagasló alakja, a Mindenható jóvoltából hatvanadik évfordulóját ünnepli annak a napnak, a midőn a szomszéd állam koronája felkent fejére tétetett.

Nem politika ez. A szeretetből származott öröm megnyilvánulása csupán; hogy az ő felséges személyének minden nemes és" magasztos tulajdonságai érvényesülhetnek még ma is, nemcsak annak a népnek a javára, a melynek az elmúlt hatvan év óta intézi bölcs kézzel a sorsát, hanem a mi jóvoltunkra is.

Mi köze ehhez, a közjogi tekinteteknek? Azt egyátalán nem értjük. Mii törődünk mi avval, hogy az osztrák trón az, a melven már 60 év óta dicsőségesen uralkodik? Minket csak az a férfiú áldásos élete érdekel, a ki nekünk atyánk és uralkodónk; az tölt el örömmel, hogy mert megérte ott a 60 éves uralkodás évfordulóját ennélfogva még minket is vezet az ő erős keze és szeretetteljes gondossága; s az fakasztja szivünkből azt a hő óhajtást, hogy a szomszéd állam koronáját még Isten jóvoltából sokáig viselhesse, mert akkor a mi koronánk ragyogásának is az ő egyénisége fogja még sokáig megadni az áldástosztó varázst.

Hogy ez érzélmünknek e nemzet vezetői adjanak kifejezést a trón zsámolyánál, az nemcsak nem sérelem, semmiféle tekintetben sem, hanem természetes és kötelességszerü dolog. Másként az nem is lehet. Más arra hivatva nincs is!

Ámde ez nem közjogi sérelem! s nem is közjogi tény, hanem a szivekből előtörő érzelem tolmácsolása a hivatott képviselők által. Tehát nem is sérelem a nemzeti önérzetre.

De akár kifejezik azok, akár nem, a nép milliói óhajtják, kívánják, igaz szívvel, együttérzéssel :

„Soká éljen az Ausztriában 60 év óta császárként uralkodó magyar király magyar népe örömére és boldogitására!

Szemle.

No., nem megmondtam? A szerkesztői kék plajbász csak nem nyugszik. Töröl, pótol. Most, hogy a multheti szemlémben megírtam, hogy az „Isten is tudja“ miszerint, a város lakosainak pénzük nincs, nem hozzá irta „és a király is tudja?“

Pedig rosszul irta. Mert azt a király nem tudja.*) Kitől tudná? Miből tudná? Meg nem mondja neki igazán senki. A zászlós, díszmagyaros parádéból pedig nem következtetheti. Ej! pedig ha megmondanák neki igazán, őszintén, hogy hol fáj, mi fáj a magyarnak? ... De ne szólj szám, nem fáj fejem. Még reám olvassák, hogy politizálok és a kir. ügyész úr magához invitál, aki igen kedves szeretetreméltó úri ember, de ügyészi minőségében nem kívánok vendége lenni.

Folytatom tehát ott, a hol a múlt héten elhagytam: hogy t. i. a jégkéreg felolvadt. No '— no kérem! Nem az emoeri szivekben, csak a mi utcáinkon; és elfoglalta helyét a sár vagy iszap vagy minek lehessen nevezni. A királylátogatással ez a körülmény annyiban áll vonatkozásban, hogy ennek a sárnak, iszapnak, degetnek, a melyben a boldog vidéki hetivásárosok és boldogtalan bennszülöttek cuppognak, éviekéinek, csónakáznak, egyik fő alkatelemét az a porhanyó, sárga föld képezi, a mit király- váráskor drága pénzen rágőzhengeröltek az utcákra.

Hát bizony némelyünknek már akkor is voltak kételyeink az iránt, hogy az a munka maradandó becsű alkotást hozna létre; ám mi, — nép és katonaság, — nem vagyunk hivatva véleményt mondani, s ha mondanánk sem hallgatnának reá.

*) De igenis tudja, hisz ő maga mondta a Polgármesternek! (Szerk.)

Azonban hát nekünk lett igazunk. Mert bizony eldalolhatjuk most, hogy:

„Ez az utca végig sáros . . .“

De milyen sáros! A milyen még nem volt soha

Azt ugyan minden okos ember tudta, hogy örökké nem marad olyan, ősvárosunk utcáinak talaja, a milyen akkor volt, midőn a fejedelmi hintók remek lipicai előfogatai tapodták. Sőt még azt se hittük, hogy a télviz bekövetkeztével sem leszen rajta valamelyes fogyatékosság. Mert hiszen a mint német példabeszéd mondja:

„Nichts dauer Ewig“, s mi rácsinálhatjuk a rímet, „Die schönste Gasse wird kothig“

Hanem, hogy ilyen méretekben láttuk, utcáinknak hajdan szilárd talaját megromlani, arra még mi sem egészen voltunk elkészülve. Igazán, ha vaiami Barnum szellemű vállalkozó látná, valószínűleg kibérelné azokat jó pénzért

— iszapfürdőnek, konkurrentiát csinálván a gőzfürdő tulajdonosának, a ki különben eleget izzad a gondjai miatt, vagy ha annak nem, hát

— sertésállásnak.

Mindazonáltal nem estünk kétségbe. Bizalmunk az ősi erényben, mely a mint befuvaroztatta és belapátolíatta a sárga földet, most viszont föl fogja lapátolni és ki fogja fuvaroztatni a fölgyülemkezett sarat; a mint azt a megyeháza előtt már jóval előbb megcsele-kedte. Ott egy kicsit előbb, itt egy kicsit utóbb, az már nem határoz. Költségbe azonban mindenesetre kerül igy is, úgy is, akkor is, most is. Es pedig aligha vaiami csekély költségbe. Minélfogva ha összeszámítanánk, hogy mennyibe kerül az utcák föltöltése és simára hengeröltetése _ és mennyibe fog kerülni a jelenlegi sár kihordatása, akkor aligha arra az eredményre nem jutnánk, hogy a kétféle költség összegével valami praktikusabb módon is lehetett volna a kérdést szeptemberben megoldani.

De hát az ördög számolgasson. Ott a városi mérnöki hivatal, annak a dolga. Azt se mondjuk meg, hogy voltaképpen mi is lehetett volna másként? — Még azt felelnék reá, hogy lárifári! Nem értünk hozzá. S ezt el is hinné a publikum is; meg magunk is. Mert bizony mi még nem mutathattuk meg, hogy mit tudnánk? Ellenben mások már megmutatták, hogy mit (nem) tudnak. Tehát: Still schweigen und weiter dienen.

Száz szónak is egy a vége: azok cselekedtek okosan, a kik attól a jelenlegi sártengerben végződő (nem akarjuk mondani: sártengerbe fűlt) rendezkedésből dispensálták magukat. Bár mi is dispensálhatnánk magunkat a pocsolyában való lubickolástól.

De azért ismétlem: Nil desperandum! Aki az égi madarakról is gondoskodik s a kinek tudta nélkül egy hajszál sem esik le a’ földre, majd nekünk is segítségül jön, az ő szolgái, a szél és fagy által, a midőn ismét vígan dudál a portugál. (Nem a Nagy Józsefet értjük!)

És vigasztalódjanak azok is, a kik a dologban ludasoknak érzik magukat, — avval a mivel az európai kis Gésák szoktak vigasztavisszaszólni, sem ellenére tenni, mert kitépte a haját . . .

— A saját haját?

— Nem, az apájét.

Kedves fehérnép. Hála Isten, még egy- egy negyedórái találkánál tovább nem volt hozzá szerencsém. Mégis csak kritikus helyzetbe jutnék, ha szives Megjövetele szépen gondozott hajamba kerülne. Le a tréfával. A helyzet komolysága a tetőpontra hágott.

— No látja angyalkám, magával még t'éialni sem lehet. Mindjárt elkezdi az embert fenyegetni kedves mamájával. Hát maga virgácsnak tartogatja számomra a mamáját? Látja ez kellemetlenül érint engem, ügy tűnik fel, mmtha én még éretlen gyermek lennék, kit meg mindig virgácsolni kell. Ez nekem nagyon fáj.

— Úgy? hát akkor ne gorombáskodjék. ., . ,. ondom, én csak tréfáltam. Hisz úgy fri Ul[a,,hoPy egy évi házasságunk alatt nem ve.;, kívánsága, amit nem teljesítettem volna. ( z igaz, hogy új ruhát még nem kért eddig, leven lánykori es menyasszony kori ruhái nagy

mdyet 3 ]Ó mama niind 3 konyha pénzből vett, szegény papa étvágyának rovására.)

Hr6’ 3 Balaton múzeumba is elvittem . . . Majd a kedves mamát is elviszem egyszer . . Azt nagyon szeretném egyszer el- Finm . . . Mindenki minta férjnek asszony

bolondjának, papucs-hősnek nevez. Látja? És maga mégis boldogtalan. Mily boldog lenne más nő a maga helyében.

— Hát miért nem vett el mást?

— Azért mert bo! . . . no igen boldog csak a maga körébe voltam . . . Most is, csak folyton ne állna elő teljesíthetetlen követelésekkel.

Igen? Ön a tavaszi kabátot olyan teljesíthetetlen valaminek tartla? Szép.

— Értsen meg fiam. Én a mai körülmények között, a mikor folyton a hazai ipar mellett cikkezek, nem vehetek idegen gyártmányt; már pedig nálunk még nem hazafiasodtak el annyira a kereskedőink, hogy szakítani tudnának az osztrák ronggyal. Kijelentem, hogy mindaddig kabátot nem kap, még valamelyik sovinista kereskedőnk ököl nagyságú tulipánnal díszítve nem árul, akár tavaszi, őszi, vagy téli ruhát. Addig türelmet kérek, mert ha nem, sarokra állok.

— Szédelgő róka! Maguk irka-firkáló emberek mind ilyenek. Ezer és egy a kifogásuk, ha valamit teljesíteni nem akarnak. Ha az ember a maguk öntoilal rajzolt képüket nézi, meg- illetődve áll előttük és képes megesküdni, hogy ezek az emberek eleven földi szentek. S ime? Ördögök a legtüzesebb pokolból. Künn a társadalomban, sinunlékonyak, kedvesek, szolgálat- készek, lovagiasak, gavallérok; itthon? a sokat

megénekelt családi tűzhelyen, — zsémbesek, finnyások, gorombák, életuntak, smucigok, zsarnokok . . . szóval: kifordított kalapok.

— Ej ha! Nagysád ugyancsak tükör elé állított bennünket. Most én következnék az önök jellem nagyságát, hasonló mód részletezni, de ezt nem teszem, nehogy tovagiatlannak nevezzen, ki a védtelen nőket támadja. De mert egyelőre (kánikuláig) nincs kilátásom, hogy a családi tűzhelyünk lángra lobbanjon, megfogja engedni, hogy addig egyik legénykori barát- nőmhöz hurcolkodhassam.

— Jaj nekem! jaj nekem. Kati gyere be hamar! Elviszed ezt a sürgönyt a postára.

Leült íróasztalomhoz és a legnagyobb izgatottsággal a következő sürgönyt irta:

Kedves jó Anyám!

Frici boldogtalanná tett. Kimondhatatlan sokat szenvedek. Vége boldogságomnak és a tavaszi kabátomnak. Ha nem jön azonnal rendet csinálni, megiszom ötdeci 10 százalékos kárbolsavat. Emma.

(Ejnye a kis hamis, még a halállal is uzsoráskodik. 10 százalékra dolgozik, holott a törvényes percent 8 százaléknál magasabb nem lehet.)

Elrohantam előre, hogy eme dróton küldött halálos ítéletemnek a legféltőbb fórum elé jutását megakadályozzam.