Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-11-14 / 46. szám
Előfizetés: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 24 fillér. Felelős szerkesztő: Hupka Cáj'örgy. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kőkép-utca 13. szám. Őskori borkezelés. A Balatonvidék népének legfőbb jö- vödelmi forrása a bor. Igen nagy nemzet- gazdasági érdek tehát az, hogy a termést jól kezeljük, boraink minőségét és megbízhatóságát fokozzuk. Sajnos, el kell mondanunk, hogy nemcsak a népnél, hanem a nagyobb gazdaságoknál, sőt sok kereskedőnél még mindig úgy kezelik a bort, mint háromszáz évvel ezelőtt. Nem mondjuk, hogy ez a kezelés olyan rossz, mikép boraink jó nevét aláásná. Tagadhatatlan azonban, hogy ez a kezelés nem áll azon a színvonalon, a melyet a modern kor megkíván, s amely ideális pinceviszonyoknak felelne meg. Itt járt német bortudósok valóságosan elszörnyüködtek azon a barbárságon, amelyet igen sok pincében tapasztaltak. Tessék csak lemenni a mi pincéinkbe. A legtöbbjében arasztos pókhálók lógnak le a falakról. Besimitott falu pincékről szó sincs. A durván vakolt, vagy be sem vakolt fal repedései a penészgombákuak pompás tenyésztő helyei, a pornak igen alkalmas fészkei. A pince rendszeres söprése, a falak letisztogatása, a gántérfáknak erős kefével való időközönkénti alapos megtisztogatása a legtöbb helyen ismeretlen fogalom. Nem csoda tehát, ha a pince levegője tele van mindenféle csirával, amelyek a borba jutnak. Ezt sokszor megrontják, de a jóságát mindenesetre, hacsak néhány fokkal is, alább szállítják. Szerencse, hogy még igy is jó boraink vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne törekedjünk a még tökéletesebb, a legtökéletesebb után. A parasztember a boros pincéjébe teszi a zöldséget, a savanyított káposztát, az ecetes ugorkát, a kelkáposztát, a répát. Nem gondol arra, hogy mindez idővel többé-kevésbbé rothad, a levegőt beszeny- nyezi s a bor minőségére károsan hat. A hordók kénezési módja is valóságosan a borkezelés őskorában hagy bennünket. Minálunk úgy kénezik a hordókat, hogy egész kedélyesen meggyujtanak egy kénszeletet s azt amúgy szabadon beleteszik a hordóba, amelynek fenekére a kén vígan lecsöpög. Itt egész kis hegyet alkot idővel. Erre ráeresztik a mustot, a mely a ként feloldja s a bornak záptojás szagot ad. A jámbor szőlősgazda azután egyre a fejét csóválja, hogy hiszen az idén nem is kellett kénporozni, mi a manótól lehet a bornak kénes szaga? Érdekes valamely pintértelepet megtekinteni a Balaton vidékén. Van több is. Térjünk be s nézzük meg a szétbontott hordókat. Azt látjuk, hogy a lecsöpögött égő kén, idővel vékonyra égeti az aísó dongákat. Ezek elszenesednek. Mikor azután a hordó oldala nagyobbat zökkenik, az eltörik. A jámbor gazda azután meg a fölött tanakodik, hogy mi a manóért törött hát el a donga, mikor rlem is olyan régi a hordó? A legtöbb gazda egyforma hosszú dróttal kénezi a kis hordót is, meg a nagyot is. Mikor azután a nagy hordónak nagyobb darab kénszeletet ad, ennek lángja az akona körül a hordó belsejét is elégeti. így a hordó alul is, felül is elszenesedik. A kénező vastag drót mellé beverik az akonát, a melybe a drót hosszan mélyedést vág be. így a hordó és az akona között egy lyuk támad, amely nem akkora ugyan, mint az öklöm, de éppen elég ahhoz, hogy a levegő vígan bejárjon rajta sa virágosodást előmozdítsa. Az ilyesmi persze erre mifelénk nagyon bagaíell dolog. A modern borkezelés a kénezésre igen egyszerű és filléres eszközt ajánl, A kénttartó sodrony egy akona közepén halad végig, hogy az akona légmentesen zárjon. A kénszeíet alatt pedig egy kosárka van, amely a lecsepegő ként fel- fogja. Most már mi sem jellemzi jobban a mi borkezelésünk hátramaradottságát, mint az, hogy sehol a Balaton mentén, a kereskedésekben nem kap az ember ilyen kénező akonákat. Egy kereskedő sem hozat ilyeneket, hogy kitenné a kirakatába s a gazdákat az okszerűségre figyelmeztetné. Pedig nemcsak a borkezelés, hanem a hordó-fentartás érdekében is rég el kellett volna terjeszteni ezt az eszközt, amelyet még a borkereskedők sem igen ismernek. Az is nagyon kedves borkezelési szokás nálunk, hogy ha nincs elég vastag akona vagy csapszeg, akkor a gazda egy darab rongyot vagy gyékényt csavar a dugóra s igy teszi a hordó lyukába, A rongy magához veszi a bort, a külső része ezért penészesedik s belül is rothad. Ha egy-egy dugó vagyonba kerülne, értené az ember az ilyen eljárást, de mikor az ára csak 4 fillér, igazán nem magyarázhatjuk meg, hogy gazdáink miért nem tartanak a pincében 20—30 darab fölösleges dugót, amelyek közül alkalomadtán kiválogathatnák azt, amelyik éppen jól zárja a hordó nyílását. Az is elterjedt szokás, hogy a bort mosatlan hébérrel veszik ki, mert azzal Ösziclöben . . . ! Hej, most puszta igazán a puszta! A tapsifüles nyúl nem is tudná hol meghúzni magát, ha az őszi ugaron egy kis barázda nem akadna. De hát akad, bár ez sem nyugalomra való. Mikor az urasági tarlón kieresztik az agár-falkát, hát akkor nincs már a szegény nyúlnak pihenése. A régi betyár nóta azt mondja, hogy „lehullott a nyárfa levél, hová lesz a szegény legény!“ De hát hová lesz a nyúl? Terítékre kerül! Bizony, a régi magyar világban, mikor még nem osztották fel a sok járást, az agarászó úri társaság három-négy rakásra valót vitt haza a nyiresből. A dunántúl, különösen nevezetes volt a Bakony, Papod-hegy vidéke nyulászatairól. Ide jártak Somogyból és Zalából is az urak hajtásra. Haj, milyen világ is volt akkor! Az Ányosok, Hunkárok és egyébb veszpiémmegyei notabili- tások unokái még most is regélhetnek róla. Különösen híres volt nyúl-, őz- és szarvas bőségéről az akkori püspöki és káptalani erdő, de a szentgáli nemesek negyvenezer holdas parcelláján sem lehetett áthajtani, hogy nyúl ne került volna a kocsikerék elébe. A szentgáliak azonban nemes emberek voltak. Mátyás király udvari vadászai ezért, ha kellett, ha nem, irtották a nemes vadat. Ki is pusztult egyelőre nyúltól a szentgáli erdő. Talán ebbe az időbe — a hetvenes évek közepébe esett, — hogy a szentgáli kuriálisok meghívták vadászatra Késmárky Józsefet, az akkori veszprémi királyi törvényszéki elnököt. Kicsi, alacsony, sőt púpos ember volt az öreg, hanem kitűnő lövő! Mind hiába! Annyira ki volt már akkor a szentgáli pagony irtva nyúltól, hogy két napig nem került semmi terítékre. Ekkor gondolt a szentgáli biró nagyot és merészet. A káptalani erdő zárt terület volt. Oda a méltóságos káptalani helynökség tudtán kívül puskás ember nem tehette be a lábát. De mindegy. Nemes Antal szentgáli biró, Késmárky József törvény- széki elnökkel egyetemben bevezette az egész úri társaságot a káptalani „tilalmasba“. Ott volt Eötvös Károly is, aki akkortájban kir. ügyész volt Veszprém-vármegyében. Csaholtak a vizslák, ropogtak a puskák s hűlt a tapsifüles halomszámra. Ekkor történt, hogy az egyik hajtó Joó János odaszólt a törvényszéki elnökhöz: — Nagyságos uram szüntesse be a tüzelést! — Miért? . . . — Mert gyiin a káptalan erdőcsősze s észre veszi, hogy a tilosban orvvadászkodunk. — Erre a leleplezésre szegény boldogult Késmárky József, törvényszéki elnök úr, ledobva a puskáját, kocsira ült s meg sem állt Veszprémig. Már mint hogy ő, a törvényszéki elnök — orvvadász! . . . Hanem Eötvös Károlyt mindez nem hozta ki hidegvéréből. Ö tovább vígan puskázott a „papokéból.“ így beszélte el nekem ezt az öreg Ács Károly, aki valamikor levéltáros volt otthon a vármegyében. :*c .... Így őszi idő, levélhullás, pagonyjárás idején egyébb is eszembe jut a Bakonyból. Ahol most a nagy hajmáskéri tüzértelep van, akkor juhlegelő volt. Fölötte ott koronázta a Balaton mellékét a nagy, szép erdő. Csupa cser, százados fák, melyek kiomlottak fejszecsapás nélkül. Alattuk ezerféle virág s a szamóca is ott hozta a szép, kékes hamvas gyümölcsét. Ó szépek voltak azok a szamóca szüretek, tudom a mai nemzedék nem éri már mását. Fehér János úr a püspöki tiszttartó, két nap előtt kiküldte a falu asszony-népét földi eper szedésre. Ezek le is szedték az ízletes gyümölcsöt s szép falevelekre elhelyezték egy-egy bokor alá. Ott találtuk mi már készen a szamóca csemegét, sőt meg is cukrozva, egy-egy bokor alján jóféle csopaki borral töltött buteliák társaságában De hát nem erről akarok most szólni, mi-
