Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-10-24 / 43. szám
Előfizetés: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 24 fillér. Felelős szerkesztő: Hnpka György. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Virág Benedek-utca 7. Az erkölcs. Napok óta keresgetett, találgatott a nagyközönség, hogy vájjon mi van azzal a titokzatos üggyel, melyben a fővárosi rendőrség lázasan, éjt nappallá téve kutat? A titokzatosság leple mögött szem nem látta, fül nem hallotta bűnös cselekményeket sejtett hazaárulásról, a haza ellenségeivel való szövetkezésről, a bizonytalanság fátyolának nagyitó hatása által Gygasi méretekben jelentkező rémképekben. Most aztán végre kipattant az igazság, mely megmutatja, hogy a huszadik század társadalmi életét reprodukáló kalei- doskop az emberi gyarlóságnak, az erkölcsi megtévelyedésnek egy olyan szomorú fotográfiáját vetítette a közönség szemsugarai elé, a melynek tárgya: a kiváló társadalmi állás befolyásának tiltott érvényesítése, alanya: a közbecsülésben megőszült magas állású hivatalnok. Nem akarunk hosszú ideig időzni a megtörténtek szomorú képénél. A lelkünk fáj, a szivünk összeszorul, midőn azt kell látnunk, hogy mindazt, a mit hajdan őseink tündöklő erényeként szemléltünk, az igaz, nemes, önzetlen és meg- vesztegethetlen karakter patináját, az idők tévelygő utakon tett elhaladásában, az önzés, az üzérkedés rozsdája pusztítja, marja, abban a magasságban is, a hol a honpolgárok milliói keresik az igazságot s a honnét az emberileg legtökéletesebb ítélettől várják megcsorbitott jogaik érdekében az orvoslást. Igenis! Fájdalmas látvány ez nekünk, mert kiöli a hitet, megsemmisíti a bizalmat a nemzetalkotó nép szivében, amelynek ilyen megdöbbentő példa hatása alatt végezetre is azon meggyőződésre kell Ax öreg mester. Jrta: Szenyéri István. Egy vasúti kocsi ablakából könyökölök ki. Meglehetős borús hangulatban nézem a ködös lucskos őszi tájat, melyen fáradt köhögéssel vágtat keresztül vonatunk. Két utitársam is van. Egyik is, másik is, nótázó szuszogással pótolja a megzavart éjszakai nyugodalmat. Irigykedem rájuk. De boldog ember is az, aki ilyen dübörgő, csattogó zajban békés nyugalommal az álmok országában csatangolhat! Ha én i9 olyan boldog ember lehetnék 1 De meg is hagyom testamentomban, hogy a gyermekeim semmiféle falusi szövetkezetben részvényesek ne legyenek. Az én életemnek ez volt az egyedüli megkeseritője; e miatt nincs nekem egy esztendő óta csendes nyugalmam, zavartalan jó éjszakám. Persze, ez a dolog még igy nem érthető, hanem itt jön nyomban a magyarázat: Ezelőtt néhány évvel a mi vidékünkön járványszerüleg dühöngött a szövetkezetek alakítása. Egy jónevü dunavidéki atyafi maszla- golta a mi becsületes magyarjainkat, akik azután annyira megvadultak a kilátásba helyezett gazdag nyereségtől, hogy mindenáron fűszeres és rőfös kereskedést akartak nyitni. Nyitottak is, meg is buktak gyönyörűen. Ez a; dolog rám nézve csak akkor jelenjutnia, hogy immár az állami jogrend legfőbb őreinél, az igazságkiszolgáltatás legmagasabb tényezőinél sem találhatván meg a részrehajlatlan igazságosztást biztositó jellemet, jogának és érdekeinek védelmét a saját meggyőződése szerint, a saját erejével keresse — bárhogy tiltja a tételes törvény — az önbíráskodást. Az Isten mentsen meg ettől! Mentsen meg az emberiség érdekében, melynek nagy családjából való egyik tag a mi nemzetünk is. Az Isten mentsen meg a múltnak becsülete, a jelennek békéje és a jövőnek biztonsága érdekében, mely akkor, ha a hitét és bizalmát elvesztett egyén önmagára érzi magát utalva, hogy saját testi erejével és szellemi képességével védje és érvényesítse a jogait és érdekeit, egy általános dísztelen harca lesz mindenkinek mindenki ellen, s eredménye egy tabula rasa, mely egy ezredév alkotásait fedi be, mint a szemfedél az élettől megvált emberi szervezetet. De bármennyire fáj látni e hihetetlen de való tényt; bármennyire rettegünk a következményektől, melyek az ilyen példák megismétlődéséből fakadhatnak, nem zárkózhatunk el az elől, hogy annak ötletéből reflexióinknak kifejezést ne adjunk. Talán hozzájárulunk ezáltal a köz- és magánerkölcs Pantheonjának — fájdalom — nagyon is szükségessé vált — rekonstrukciójához; s ha nem, — lelkiismeretünk megnyugtató szava lesz a jutalmunk, hogy nem tértünk cinikus egykedvűséggel napirendre egy olyan esemény fölött, mely a sok között hatványozott mértékben alkalmas minden rend és rang tagadásának a felidézésére, útját egyengetvék az anarchizmus, a nihilizmus tanainak. Az államokba tagolt és csoportosult tett veszedelmet, mikor az én kedves polgártársaim a felszámoló bizottságba beválasztottak. Mintha a pokol minden ördöge rámszabadult volna, úgy rohantak meg egyszerre minden oldalról a hitelezők. Pereltem, egyezkedtem, tárgyalásra jártam; belém kapaszkodott a bíróság, a fiskálisok, most még a tekintetes törvényszéknek is akadt valami elintézni valója velem. Mielőtt elindultam volna, megkérdeztem az öreg Korcza fiskálist, hogy mit mond erre az én ügyemre a corpus juris. — Vagy megbírságolják, vagy bezárják; de mindkettő együtt is lehet, — vélekedett az öreg. Ez is öt forintomba került. Addig nem nyilatkozott meg az öreg Korcza, mig ezt le nem szúrtam. Most már csak arra vagyok kiváncsi: együtt lesz-e a megbírságolás és bezárás, vagy pedig csak az egyik szakad a nyakam közé. Nagy gond ez, kérem, egy olyan csendes embernek, aki legfölebb csak búcsú, vagy disznótorra mozdult ki a falujából. Egyik kis állomáson egy öreg úr nyitott be hozzánk. Valami köszönésfélét mormogott és odahúzódott a legközelebbi sarokba az ablak mellé. Taplósipkáját a térdéhez verte, letette maga mellé, azután letörülte az ablaküvegre rakódott harmatot s nagy érdeklődéssel nézte a szűk látóhatárba szorított mezőt és erdőt, amelyen nem akadt semmi nézni való. emberiség közéletének biztonságát nem csak mechanikus és dynamikus erők szilárdítják meg. A vagyon és az erő hatalma, mely létjogát az örökös küzdelem szükségességéből származtatja, maradandó, az emberiség, szükségképpeni nagy érdekeinek megfelelő nagy- és áldásos eredményeket biztosítani nem képesek. S ha ezek az általános eszmény érdekéden folyó munkálkodás közben, a még folyton tartó átmeneti folyamatban nélkülözhetetlenek voltak, nélkülözhetetlenek még ma is és talán nélkülözhetetlenek lesznek a jövő meghatározatlan időpontjáig, kétségtelen, hogy csak mint okkal-móddal alkalmazott eszközök bírnak jogosultsággal nagy cél, a kulturális tökéletesedés érdekében s hivatásuk az, hogy mindinkább lejáíszák szerepeiket és szükségtelenné vájjanak. Kétségtelen, mert kétségtelen az is, hogy az a hangya munka, mely az emberiség jövőjének életcéljáért folyik, végeiemezésben nem az örökös harc hullákkal beterített mezejének meghódítása, hanem az örökbéke termékeny virányainak beplántálásá^a irányul. Nagy elmék, nagy lelkek viszik elől eme törekvés keretében a felvilágosodás fáklyáját. Mindeddig — fájdalom — kevés eredménnyel. Ám az ezer sőt millió éves múltja a látható világnak, mely a fokról-fokra való fejlődés feltartóztathat- lanságát .bizonyítja, reményt nyújt arra, hogy fáradozásukat egyszer valamikor siker fogja koronázni. De ezen siker csirája, annak előfeltétele nem a — bármily formában és eszközben mutatkozó — hatalom, hanem az erkölcs! Az erkölcs, az örökigazságnak édes szülötte! Mert hiszen minden, ami él és van, az örökigazság maga. Az erkölcs úgy az egyesek Az öreg urnák hosszú, ősz szakálla volt, nagy, bozontos szemöldjei alatt apró szemek pislogtak szüntelenül. Néha-néha akkorákat kumott, mintha le akarta volna ejteni szemei fölül azt az alkalmatlan bozótot. Tüskés bajusza közé szivar volt dugva, mellyel kegyetlen füstöt rögtönzött maga körül. Valami nyugalomba vonult kereskedő lehet, — gondoltam, — aki doktor fiát meglátogatni a városba utazik. Mikor megunta a vonat ablaka előtt szaladó tájat, a fülke belsejét vette szemügyre. Apróra megnézte a két horkoló uraságot, azután nagyokat kumotí a szemem közé, olyanformán, mintha ókula fölött nézne. Látszott az arcán, hogy szeretne valamit mondani, de mégis meggondolta magát és nem szólt. Leverte szivarjáról a nagyranőtt hamut, füstölt tovább nagy élvezettel. Mozgó szemöldjei, hosszú ősz szakálla csak homályosan látszottak a gomolygó füstkarikák mögött. Olyan lehetett a zsidó nép Mózese, mikor a törvénytáblákért a szent hegyre menve, a jehova udvarának felhői félig betakarták. Néztem a hömpölygő, kavargó, lebegő szeszélyes alakú füstfelhőket, néztem mögötte a furcsa üreget. Csodálatos! Mindinkább hasonlított egy régen nem látott ismerős archoz. Nini, hiszen ez az öreg ur az én Gábor bátyám, a pernyei mester.
