Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-10-17 / 42. szám
III. $TÍ«5yam. Teszjjpyém, 19ÍÍS. október IT. 4L2. szám. Előfizetés: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 24 fillér. Felelős szerkesztő: M as p k í\ CJ y ö vgy. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Virág Benedek-utca 7. A veszprémi kultúrpalota. Múlt heti lapszámunknak hasonló tárgyú cikkelye különböző vitatkozásokra adott alkalmat. Különösen a muzeum- bizottság tagjai körében, kik nagyon is nagy ánimozitással fogják fel és tárgyalják a kultúrpalota, vagy kulturház ügyét, különösen annak hova leendő elhelyezését. A mi álláspontunk ezen ügyben az, hogy igenis, tessék megcsinálni a kul- turházat, de csak úgy, hogy ebből városunkra újabb terhek ne háruljanak. Alkalom és mód van rá, mert mint múltkor is említettük, a kormány majdcsaknem kötéllel igyekszik városokai fogni, melyek a kormány által teljesen ingyen felállítandó és berendezendő kulturházaJkat elfogadják, csak a további fenntartásukról gondoskodjanak! Tehát ime, a kulturház létesítése ellen semmi ellenvetésünk, azt örömmel üdvözöljük. Hanem az ellen már annál több kifogásunk van, hogy a kulturházzal, vagy mint egyesek nagyzási mániában mondják, a kultúrpalotával, a főteret, habár csak részben is, beépítsék i Illetve a főutca és főtér azon részeit építsék be, melyeket a polgárság, párját ritkító áldozatkészségével szereztek meg a piac és utcák kibővitésére! Mindenek előtt azt kell konstatálni, hogy a muzeum bizottság egyes tagjai közt az a semmikép nem indokolható, megcsontosodott, kőkorszakbeli rögeszme van kifejlődve, hogy a kultúrpalotát mindenáron a főtérre kell építeni! Hogy miért? Azt ők maguk sem tudják megmondani. Azt hisszük, hogy egy kulturház, illetve egy muzeum — jelen esetben tényleg arról van szó — építésénél a legfő elv, hogy az, tekintettel a fejlődésre, oly helyen legyen és oly arányokban építtessék, hogy tényleg hosszú időkön át kényelmesen fejlődhessék. Ezen elvnek a főtér semmikép meg nem felel, még akkor sem, ha mindjárt a polgárságot, a főutcai és főtéri háztulajdonosokat és kereskedőket sikerülne is reábírni, hogy saját anyagi romlásukat aláírják, azaz, hogy a kulturházat a főtéren engednék felépíteni, s a piacot pedig elengednék onnét vinni! Mert semmi másról, mint erről van szó! Igenis, Veszprémben, hol a polgárságot mindig bevégzett, s megváltozhatatlan tények elé szokták állítani, most is azon manipulálnak, hogy a kulturház felépülése után, tehát 11 j2—2 év alatt, a piacot a főtérről elviszik. Azzal érvelnek a muzeum emberei, hogy a piszok, a rondaság, vagyis a piac nem való a város közepébe! Igen, ilyen veszprémi gondolkodás és gazdálkodás mellett csakugyan nem! Mert nálunk a piac fogalma egyértelmű a piszokkal, a trágya aszaldával! Tessék megnézni Győrben a város kellő közepén levő gyönyörű nagy piacot, a Szécsenyi- teret! Az egy óriási piac! De délben 11 —12 óra közt már akár fehér selymes uszályban lehet rajta korzózni. így vagyunk a szombathelyi nagy piaccal is! Csakhogy természetesen ezekben a városokban van utcatisztogatás, bár talán annyi gazdasági felügyelő nincsen is! Ez tehát nem ok, a piac elvitelére. Veszprémnek legtöbb adótfizetői a főutcai és főtéri háztulajdonosok és kereskedők. Itt egy ház több adót hajt a városnak, mint egyebbütt egész városrész. Hát talán csak nem akarják ezeket is tönkretenni ? Merjük állítani, hogy azon esetben, ha városunkban azt a merényletet el merik követni, hogy a drága pénzen kisajátított főteret és Kaszinó-utcát beépíteni csak meg is kísérlik, óriási felfordulás lesz városunkban. Ebbe mindenkinek ben fog törni a kése, bárki próbálja ezt meg. De még akkor sem engedhető meg az úgynevezett kulturháznak a főtéren való létesítése, ha az tisztán csak a Kaszinó helyén épülne. Azért, mert ez esetben is körülötte igen nagy területet fognának járda és park céljaira felhasználni. Muzeum, kultúrpalota, nem a főforgalmi helyre való! Egy sétahelyre, egy parkba, egy parkírozott csendes területre. Midőn tehát már most tiltakozunk a kulturháznak a főtéren való elhelyezése, s ezzel okozati összefüggésben, a piac elvitele ellen, ismételjük, hogy egyebekben a kulturház, vagy paiota építését csak örömmel üdvözölhetnénk, jóllehet, hogy polgárságunk a terhek alatt már össze- roskad, s a napokban kisózzák reá az 5°j0 pótadót. De hát csak legyen kultúrpalota, az egészségtelen nádas és zsuppos vittyillók között Veszprémben, ahol jóra- való, tisztességes polgári lakások sincsenek, hanem az emberek úgy laknak Balatoni törtésaet. A Balaton kegyetlen tündér. Minden évben új vőlegényre vár. Gyakran szélcsendes időben elkezd háborogni, forró, rekkenő nappal; azt mondják olyankor, azért háborog, mert még ez évben nem kapta meg az áldozatját, még nem halt bele senki. Ha megkapta, aztán elcsendesül. S hogy tudja vőlegényeit csábítani.' Mosolygó arcot mutat, az eget tükrözi vissza, rezgő délibábban táncoltatja zöldülő partjait, habjainak moraja csupa csók-csattogás. Mind beljebb csalja a gondtalan csónakost. Egyszer aztán rázendíti neki a nászzenét. Hej, hogy süvölt a szél! hej, hogy harsog a hab. Nincs öleléséből menekülés többé! Az áldozat küzd, vergődik, elmerül. Ott van a nászágy megvetve számára, fehér csigahéjakból, kecskeköröm- kagylóból, puha, zöld hínárból. Télen, mikor sík tükörré van fagyva, odacsalogatja ragyogó kristálylapjára a halászlegényeket, igér nekik gazdag nászhozományt, csupa ezüst, a mi benne úszik, élő ezüst Egyszer aztán rázendíti a nászzenét; hej, hogy pattog a jég, hej, hogy fütyül a szél! A sik jégtükör darabokra szakad; a kristálymozaik szétbomlik; egy fehér szigeten úszik befelé az elrabolt ifjú legény. Ember meg nem szabadítja őt. A Balaton viszi egyre tovább; az áldozat fölött összecsap a hullám és a menyegzői nyoszolya kárpitja összeborul: a jégtorlasz. Odalenn vetve számára az ágy; szép, fehér homokból, tarka kavicsokból. Aztán a melyik vőlegényét nem szereti a szeszélyes tündér, kidobja nagyhamar a partra: „Vigyétek! Temessétek el!“ De a melyiket megszereti, azt eltartogatja, keblére szorongatja hetekig, hónapokig, félesztendeig; elviszi magával csoda messziségre: állóvíz a hulláma, mégis mérföldeket tevő távolba elbúj- dosik alatta a megszeretett vőlegény, s mély örvények fenekén, hová napfény le nem hat, alszik menyasszonya keblén. A Balaton csak a férfiakat válogatja, azok közül is az ifjakat s az ifjaknak is javát, szépét. Ez a történet, a mit elbeszélek, ott folyt le a szemünk előtt: egyszerű emberek szavai szőtték össze, el-el- pihent, meg-megujult, most már be van fejezve. Több éve, a tavaszi nagy viharok alatt, a balatonfüredi fürdő hidját elszakította a hullám. A hosszú faépítményen egész nap keresztül csapkodott a hab: estére leemelte azt cölöpéiről s a szél vitte azt a habok hátán. Két cselédje a fürdőintézetnek, két régi, hü cseléd, látva a kárt, csónakra kapott, kötelet, horgonyt vitt magával, s utána evezett az elszakított hídnak. Az egyik kocsis volt, a másik kertész. Mikor már rajta voltak a vizen, akkor tudták meg, hogy nem mesterségük a hajósság. A hullám keresztül-kasul csapkodott a csónaku- kon s egy erős torlat rohamában eltörött a kormány timon. Ekkor aztán nem tudtak magukon segíteni többé. A szél, meg a hab ragadta őket a nádas felé. Onnan lehetetlen kivergőd- niök. Nemsokára eltűntek a sűrű nádberekben, s onnan csak segély kiáltásaik hangzottak át szélzúgáson, hullámcsattogáson. A nádas gonosz világ a hajósnak. Rosszabb a tengerek szikláinál. Vékony, hajló, lengedező szálak az ellenségei: egyenként törékeny fű; együtt legyőzhetetlen pokol. A hajós, kit a szél a nád közé vert nem tudja hasznát venni evezőinek, és a hullám szabadon forgatja a csónakját, a nád nem védi ellene. Mikor a csónak felfordul, az elmerülő érzi lábai alatt a földet, melybe a nád gyökerét verte, de nem léphet rajta; homlokát érintik a nád levelei, a folyandár virágai, de nem kapaszkodhatik beléjök! nem adnak támaszt, hiába tud úszni: nem veheti hasznát, a nád nem engedi; aiig néhány ölnyire tőle a part, ki is vergődhetne talán, de nem talál ki: a nád elveszi eszméletét. A parton jajveszé- kelve futkosnak az emberek, férfiak, asszonyok, gyermekek. Egy fiatal legény siet az úsztató felé, a vállain két evezővel. Ott táncolnak a hab hátán a tutajhoz kötve a halász-csolnakok. Egy darab fából vájt jármüvek; a nevük lélekvesztő. A legény izmos, derék száll ifjú, kipirult, életteljes arccal, kalapja mellett virágbokréta sárga violákból. Félre tolt bőrköténye, a mellé dugott baltája bizonyítja, hogy ácslegény. — Hová sietsz, Józsi bátyám? — kérdi a kertészlegény, hozzácsatlakozva a sietőhöz. — Beugróm egy lélekvesztőbe és megyek az apámat kimenteni. A szél beverte őket a nádasba. Ott fölfordulnak. A kertész tud úszni, de az apám nem tud. Hallod, hogy jajgat szegény anyám? — Ha te is oda találsz veszni, majd még jobban jajgat. — Akkor még más is fog sírni értem. De hát megyek. Cseréljünk kalapot pajtás. A
