Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1908-10-10 / 41. szám

III. évfolyam.

Teszprém, október 1Ö.

Előfizetés : Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 24 fillér.

Felelős szerkesztő :

Hupka ©yörgy.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Virág Benedek-utca 7.

Äz a bizonyos kultúrpalota.

A legutóbbi megyei közgyűlésen nagy vihart idézett fel. a Veszprém megyei múzeum, vagy mint mások mondani szokták, kultur-palota, építésére megszavazott 1°|0 pótadó. A felzavart kedélyek nem csillapultak le, s nem is fognak egyhamar, mert most már mindenfelé érdeklődni kezdenek az ügy iránt, s lassankint kiböngészik ennek az ügynek aktáit.

Elölről kezdjük! Mi is, de igen sok szakember, egyátalán feleslegesnek és nevetségesnek tartja a vidéki kisebb városokban a múzeumok berendezését, fenntartását Minden valamirevaló és értékes tárgy úgyis az országos múzeumba kerül, ott is a helye, felesleges tehát vidéki, partiális múzeumokat tartani. Hisz látjuk Veszprémben! Az ördög se látogatja a múzeumot.

Ám tartsanak a tanintézetek a saját szükségleteiknek megfelelő múzeumokat, ez untig elég." Utalunk például a győri főgimn. múzeumára. Ez oly szép, gazdag, bár kicsiny, hogy ritkaságai tekintetében alig akad párja a Dunántúl. Tehát nem kell városi, vagy megyei muzeum!

Minthogy azonban már van, úgy kell azt fejleszteni, szervezni, fenntartani, hogy legalább közvetve, ne a polgárságot terhelje.

Ennek a kívánalomnak nem tettek eleget Veszprémben, sőt erőnek-erejével ennek ellenére dolgoztak, s a várost és megyét felesleges és nagy kiadásokba keverték.

Lássuk mi módon? Ezelőtt másfél évvel, tehát körülbelül akkor, midőn nálunk a piac és utcarendezési mozgalom megindult, jutott nyilvánosságra a köz- oktatásügyi kormánynak az az elhatározása, hogy az ország arra való városaiban, egyelőre 8—10-ben, közművelődési házakat, tehát nem mint a veszprémi hóbort mondja kultúrpalotákat, létesít, államköltségen! A városok azonban nem igen törték magukat a kormány kultur- házaiért, mert habár azokat az állam pénzéből állítják is fel, de a fentartási költségeket, legalább jórészben maguknak az illető városoknak kell viselni. E vonatkozásban aztán meglepő dolgok történtek. Így például Kassa, a harmadik egyetemért kardoskodó kulturgócpont egyszerűen azt üzente a kormánynak, hogy ha a városnak pénzébe kerül a dolog, hát inkább nem kell a kulturház! Szabadka egyik országgyűlési képviselője pedig azt dörögte oda a városatyáknak, hogy: „Holmi kulturházakra nem adózunk!“ Pedig ezen városoknak a kormány maga ajánlotta fel a kulturházat!

A közoktatásügyi kormány több ily kikosarazása után, megbízta a múzeumok és könyvtárak országos felügyelőségét, az ügy véleményezésével a tekintetben, hogy mely városok alkalmasak, kulturház létesítésére, különös figyelemmel az illető városok kulturképességére, másrészt a nemzetiségi viszonyokra is. A főfelügyelőség beható tanácskozás után megtette véleményes javaslatát. Ez azonban nem elégítette ki a kormányt, amely ekkor még egy fórumhoz fordult hasonló megbízással és pedig a múzeumok és könyvtárak országos tanácsához. Ez a fórum is elkészült javaslatával, de kézzelfogható eredmény nélkül. Ekkor a miniszter a

két javaslatot összehasonlítás végett a minisztériumban beosztott középiskolai igazgatóra Jancsó Benedekre, mint az ügy referensére bízta. Mielőtt azonban Jancsó végleges előterjesztéssel élne, megkereste úgy a felügyelőséget, mint a tanácsot, hogy együttes ülésben még egyszer vitassák meg a javaslatot. Ez az ülés még nem volt eddig megtartva; de az ülés határozata nem lesz végleges, mert hiszen azt a miniszter fogja végső fórumon elbírálni és belátása szerint alkalmazni. Nincs hát még megállapítva valamennyi kulturháznak a helye; egyelőre csak azok a városok bizonyosak, melyek a kulturházak elnyerése iránt folyamodtak Ezek csak öten vannak: Pécs, Sopron, Debrecen, Pozsony, Maros- vásárhely. Pedig a miniszter 10 kulturházat tervezett ezidő szerint, s azután még tizet.

Látható tehát, hogy a vidéki városok éppen nem törik magukat a kulturházak után, dacára, hogy kötéllel fogják őket.

Ezek után nem látjuk be, miért kell Veszprémnek oly sok áldozatot hozni, hogy egy kulturházhoz jusson, midőn in.o-ven és kormánvkölKégen is megkap- hatná azt. Még csak telket sem köteles adni, mert az eddig jelentkezett városok közül is csak Sopron ajánlott fel ingyen telket.

Az pedig nemcsak felesleges, de meg nem engedhető, hogy a muzeum, vagy kulturház céljaira a város kellőközepe, legértékesebb pontja jelöltessék ki és adassák át! Bármiféle intézményt lehet oda áthelyezni, csak múzeumot nem ! Mert minden néven-nevezendő intézményt el lehet onnan idővel vinni, de

Akik lázongnak . . .

Akik lázongnak s új utakat törnek,

Kiket békéden látások gyötörnek,

Jogról, hitről, igazságról beszélnek,

Az elnyomottak oltalmára lépnek:

Azok a vértanuk, szegények.

Akik hallgatnak s kezük összetéve, Nyugodtan néznek az időnek elébe,

Multat nem zaklatnak, jövőt nem várnak, Nézik foszlását ködnek, fénynek, árnynak; S mi örök szépet nyújt emberi elme,

S örök újat a természet kegyelme,

Azt issza lelkűk csendes nyugalommal; Kiknek, ha kínálkozik kincs halommal, Dicsőség, nagyság s más efféle:

Kezük sem nyújtanák feléje;

Kik istent látnak és embert kerülnek:

Azok a bölcsek.

Akik tűnődnek és akik álmodnak, Ábrándból színes valóságot fonnak,

Kicsit kételkednek, egy kicsit félnek, Sohsem csüggednek, örökké remélnek,

Kik megcsalódnak s újra hitük támad, Akiken nem ront vigasztalan bánat S kemény csapások, orozva öldöklők:

Azok a költők.

E. R.

Esquollierné rendkívüli kalandja.

Irta: P. L.

Miután kilépett az Operából s húgával, Armande-al együtt elhelyezkedett az automobiljában, Esquollierné igy szólt:

— Nos? Mi az impressziód?

— Külsőleg pompás.

— Elég. Fölösleges a belső lényéről beszélned. Fogva vagy édesem. Csókolj meg tehát, mert a dolog igy már rendben van.

Gyöngéden megölelték egymást, aztán kibontakozva egymásból, mindketten körülnéztek.

— Oh, szól Esquollierné, már tiz perce megyünk. Hol is járunk?

Armande letörölte az ablaküveget elhomályosító zúzmarát s igy szólt:

— Nem látok semmit. Sötét van.

— Hogyan, sötét? A Champs-Elyséesn?

Ő is kihajolt, beletúrta tekintetét a sötétségbe s így lassan meg tudott különböztetni egy utat, mely nem volt házakkal szégélyezve.

— Igazán, nem — szólt ijedten — nem tudom hol vagyunk. Ez már nem Páris. Ez a Sándor megőrült . . . álljunk meg . . .

S erősen megnyomta a csöngettyü gombját.

De alig hangzott fel az éles csöngettyü- hangok, a bak tájékán egy záró-csap csattogása hallatszott s az automobil egyszerre a sebesség maximumával kezdett rbhanni az éjszakába. *

A hirtelen lökés hátravetette a két nővért, kik egyszerre sóhajtottak fel:

— Istenem, Istenem . . .

Madelaine lehajtotta a fejét s az üvegen keresztül ki a bakra nézett

— Istenem, szólt újra, ez nem Sándor.

— Mit mondasz . . .

— Meg vagyunk szöktetve. Nem Sándor vezeti a gépét.

— Én kiugróm . . .

— Armande, te őrült vagy. Negyven kilométeres sebességgel megyünk; a halálba ugranái.

Mégis, ha nem lettek volna együtt, mind- egyikök külön-külön kiugrott volna; de ugyanazon érzés folytán, melynél fogva egy örvény szélén járván, a társunk veszedelme inkább foglalkoztat, mint a salát bajunk, Armande és Madelaine egyszerre ezt gondolták: „Én ki- ugorhatnám s nem lenne bajom, de ő meghalna.“

Kezeik keresték egymást, találkoztak s az ülőhely bői párnájába vájták magukat.

A gép gyorsasága változatlanul szédítő maradt; benne a rettegéstől halál-hidegen ült és hallgatott a két nővér. Madelaine, mint az olyan nők, akik sokat megismertek az életből s az emberekből, igy gondolkozott:

— Ha csak arról van szó. Ha nem ölne

meg.

Armande-ot még ez a remény sem vigasztalta. Nem volt már elég naiv ahhoz, hogy ne