Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-09-12 / 37. szám
III. évfolyam. Veszprém, 1008. szeptember 12. 517. szám. MJECioIEIiESriK: MIVBIKI SZOMBATOD DÉLVTÍV. Előfizetési árak : Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. — Egyes szám ára 24 fillér. Nyilt-tér garmond sora 40 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Hupka György Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek. 1857—1908. Ezen két évszám által határolt idő telt el azóta, hogy I. Ferenc József Ausztria császárja, Magyarország királya, városunkat és vármegyénket magas látogatásával cserencséltette. Két emberöltőt ölel fel ez az idő s milliói ez ország volt lakosainak porla- doznak azóta, s azok is, akik 1857-ben az ifjú, életerős uralkodót látták, s ma még élnek, elaggottan, közel a sirhoz, gondolnak vissza a rég elmúlt időkre. S ő, az akkor ifjú, délceg uralkodó is az aggastyán korba lépett, annélkül azonban, hogy akár testét, akár szellemét az idő őrlő foga, számbavehetőleg megviselte volna. Ruganyos testtel, üde szellemmel vezeti Ő ma is népei s országai ügyeit, éppen csakhogy az idő múlt el fölötte. „ A küzdelmes 51 év nem engedte Öt megöregedni, nem volt rá ideje, s ma is változatlan lelkiismerettel, s ön- feláldozással őrzi és ápolja Istentől reá bízott alattvalóinak jólétét, államai sértetlenségét. S a nép, a hűséges nép, változatlan szeretettel és imádattal veszi őt körül, ma ép úgy, mint ezelőtt félszázaddal. Nem sablon, nem kényszer, nem udvariasságból kifolyó ünneplés az, amelyben népünk, megyénk és városunk lakossága a felkent magyar királyt most fogadni készül és üdvözölni fogja, hanem az igaz szeretet és ragaszkodás önkéntes megnyilatkozása viszi az embereket az érkező király elé, kire büszkék vagyunk, s méltán lehetünk. Ezelőtt 51 évvel is, midőn először jelent meg falaink között, magas hitvestársával, ugyanoly lelkesedéssel készült polgárságunk I. Ferenc József, akkor még csak császár fogadtatására, mint ma, midőn immáron már 41 év óta ékesíti bölcs fejét Szt. István szent koronája. Hogy minő érzelmek hatották át városunk polgárságát 1857-ben, midőn uralkodónk városunkba ellátogatott, fényesen bizonyítja az egykorú tanácsjegyzőkönyv, melyet városunk levéltárában őriznek. S aminthogy jól tudjuk, s őszintén, dicsekvés nélkül állíthatjuk, hogy a múlt hó 31-én megtartott városi közgyűlésen a király fogadtatásához megteendő intézkedéseket minden kényszer, minden idegen befolyás nélkül, egyhangúlag és nagy lelkesedéssel fogadta el a városi képviseiöíesíüiet, épügy bátran mondhatjuk, hogy 1857-ik évi április 8-iki tanácsülés, amely az akkori király- fogadtatásról intézkedett, őszinte és önkéntes megnyilatkozása volt városunk akkori lakossága érzelmeinek. Az idő változott, s változhatik, de a magyar nép szive, s e szív hűsége nem változott, s nem fog változni soha, mig hazánknak alkotmányosan uralkodó felkent uralkodója lészen! Azon helyzetben vagyunk, hogy az 1857. évi április 8 án megtartott városi tanácsülés, vagy amint akkor mondották, „bizoítmányi ülés“ jegyzőkönyvét, melyben az akkori uralkodó-látogatásra megtett intézkedések foglaltatnak, szószerint leközölhetjük. Szól pedig amaz érdekes okirat a következőképp: „1857. április 8-án Ferenczy György városi biró elnöklete alatt, Fodor János, Göndöcs Antal, Dunszt Ferencz, Bokrossy Antal tanácsnokok, mégis Kovács Gábor, Ferenczy Károly, Ruttner János, Tuszkáu Mayer, Lenner Heinrich urak jelenlétében tartott bizottmányi ülés tartatván, mely alkalommal Veszprém város közönségének képviselősége, lelket emelő öröm é:zéssel értesült arról, hogy Ő cs. és kir. felségeik Veszprém városát magas látogatásukkal szerencséltetni fogják, e város lakossága egyúttal azon magas szerencsében is részesülend, hogy Szent István I-ső magyar király ideje óta az első alkalom nyílik arra, melyben másodízben a magyar királynőt s császárnőt e város kebelében üdvözölni szerencséje lehet. A képviselőség Ö cs. kir. felségeik ünnepélyes fogadtatásához a szív s iéiek. ösztöneiből a közönség s község tehetsége szerint hozzájárulni óhajtván, a közönség nevében, melynek hűséges érzelmeit 0 cs. kir. felségeik iránt ismeri, kötelezi magát, hogy e magas ünnepélyhez méltólag a városban két diadalkapunak felállítását, a vigyázó torony díszes felékitését, a piarczi kútnak ugró kúttá leendő átalakítását eszközli s az ünnepelt magas vendégek tiszteletére egy nagyszerű fáklyásmenetet rendezend, s az összes költségeket önkéntes adakozásokból fedezni fogja. A képviselőség továbbá a közönségnek O TÁRCA. A postás. Irta: T. Z. A postamesterünk öreg volt és beteges. Falubeli birtokos különben, aki jóformán csak azért vette át a postát, hogy legyen valami könnyű dolga. Meg, hogy az intelligenciánk találkozhassék valahol, Kaszinónk nem volt tudniillik, ahol ihattunk volna. Korcsmánk se arravaló s mivelhogy jó ivó nép voltunk, nagyon éreztük a hiányát az alkalmas bormérő lokalitásnak. Azután a postán ittunk, kártyáztunk s aki éppen osztott, az fölvett egy-egy rekomendált levelet, amit többnyire leányok küldtek Fehérvárra, meg Szebenbe,, amely városokban a mitőlünk sorozott ezred állomásozott kettőbe osztva. Este hat után azonban már semmiféle parasztnak nem volt bejárása a postára. Elmúlt a hivatalos óra. Azután is azt csináltuk, amit addig. Ittunk kettőig, háromig, tovább is, de napról-napra. Nem csoda, ha kifáradott a postamester ur s a városi rokonság meg az asszonynép okvetetlenkedésére végre ráhatározta magát arra, -.hogy föladja a postát. Csinálja más ezután, pihentebb erő. Előbb valami fiatal embert küldtek ki Szebenből a helyettesítésre. Kurzust végzett — s ettől kezdve nagyképii kancellária lett a posta. Olyan tekintélyes, akárcsak a jegyzőség. Mindennap fölnyitották a levélgyűjtő szekrényt s pontosan indították el a kétkerekű kocsit, a leveles zsákkal. Benn a helyiségben pedig éppen csak postai dolgot végeztek. Pokolba kívántuk ezt az idegen légkörből idevetődött sehonnait, aki tiltakozott az ellen, ha a más ember újságját megolvasgattuk még amúgy melegiben, ahogy érkezett s voltaképen kireklamáltuk a faluból. Pakkot, levelet, utalványon föladott pénzecskét, mindent reklamáltunk s utoljára csakugyan elhitték nekünk Szebenben, hogy Kulcsár ur — ez volt a neve a helyettes urnák, — rendetlen ember. Küldtek helyette egy másikat. Egyszerre állandót. Annak nem kellett próba. Nagyobb postánál volt azelőtt s maga kívánkozott hozzánk. Azt mondta tudniillik, hogy gazdálkodni is akar. A mi postánk mellett arravaló ideje is akad. Vasárnap délután érkezett meg, amikor az utcán lézeng a falu. Városi fiaker hozta. Nagy láda volt fölkötve hátul a kocsiláda tetejébe, elől is ládák, hogy a kocsis az egyik lábát végig kellett hogy nyújtsa a legfelsőn, benn az első ülésen nagy batyu, valószínűleg ágynemű s még mellette pakktáska. A posta előtt leugrott a kocsiról, katonásan szalutált Kulcsár urnák s aztán a kocsissal kettesben behordta a holmit a hivatal melletti szobába. A postából pedig büró lett; rendes, komoly hivatal, ahol meg se merte kockáztatni az intelligencia a rendetlenkedést. Az asztal mögött pedáns, riasztó szárazsággal végezte a dolgát Técs István ur. A postás nálunk maradt. Később földet bérelt, szántott, aratott. Valaki lett a faluban, de mégis egészen más fajta, mint a helyben- valók. Egy két jóravalóbb emberrel bizalmas is, némely házba bejáratos. Hozzánk is jött néha. Anyámhoz, az öreg, szegény és már törődött nénihez, aki az ura, egy hirtelen sokat átélt, vagyontalan honvédszázados után kis penzióból élt, sok gyerekkel, egy bizonyos Pleura nevezetű molnár házában, az unitárius templom áíellenében. Tőle tudtuk meg, hogy katona volt. Főhadnagy. — Előbb csak ennyit. A faluban azután hallottuk, hogy valami nagyon piszkos dolog miatt kellett otthagynia a hadsereget. Ezt azok beszélték, akiket nem vett észre s anyám sokáig gondolkozott azon, hogy vájjon tudtára adja-e a lappangó pletykát. Végre is arra határozta magát, hogy nem elegyedik bele efféle ordináréságba — s nem szólott. Egyszer aztán maga a postamester áilott elő azzal, hogy miért nem katona már. ❖ — Tudja néni — mondotta — amit itt pusmognak, az nekem mindegy. Bánja az ördög. A fődolog, hogy maga-magával rendben legyen az ember. Hanem azt már mégse akarnám, hogy néni is valami rosszat gondoljon felőlem. — Isten őrizz . . .
