Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-01-25 / 4. szám
2. oldal (3. szám.) VESZPRÉMI ELLENŐR nem jogosított egyébb alkalmazott, rendőrségi közegek, sőt uram bocsá’ még a köz rendőr is 1 A jelzett konkrét esetet lapunk más rovatában kimerítően közöljük, itt csak megjegyezzük és hangsúlyozzuk, hogy oly pénzkezelés, minőt városunknál tapasztalunk, meg nem engedhető. Ázsiába való állapot ez, s egyenesen törvényellenes, s igy büntetőjogi eljárást provokál, j Van szabályrendeletünk, mely világosan, félreérthetlenül és félramagyaráz- hatíaniil meghatározza, mely városi alkalmazottnak, s minő módon van joga, illetve kötelessége közpénzeket kezelni. — Az a szabályrendelet azt is megmondja, kiknek és mi módon joguk és kötelességük a városi pénzkezelést ellenőrizni. Tehát csak a szabályrendelet hatá- rozmányait kei! pontosan végrehajtani, s ekkor megszűnnek a hütlenségi esetek, a meglepetések, s a folytonos, de jogos rekri ml nációk! A sajtónak sem élvezet folytonosan a közélet terén felmerülő kórtüneteket pertraktálni, de kötelessége, mert a közvagyon nem Csákyék szalmája, melyet mindenki derüre-borura kezel, mignem elkezel! Be kell tehát szüntetni a közpénzek kezelésének azt a módját, hogy itt mindenki pénzt kasszái, a befolyt pénzeket kabát- vagy nadrág-zsebjében napestig hurcolja, mert onnét könnyen elkallódhatik. Azonkívül a városi pénzkezelés ellen- őrzésére hivatott egyének, minő a város első tisztviselője a polgármester, s a pénztári tisztviselők, — nem lesznek kitéve annak, hogy mások bűneiért feleljenek, s bűnbakul állíttassanak a közvélemény elé, midőn pedig ők maguk, a becsület és korrektség mintaképei. A társadalmi adó. Tele vagyunk panasszal, hogy milyen rengeteg módon adózunk az államnak, hogy immár roskadozunk a különböző cimek alatt ugyancsak hatalmassá növekedett adóterhek miatt. Amig az állami intézmények föntartásá- hoz szükséges adót többnyire csak a végrehajtó közbenjöttére fizetjük meg nagy keservesen : elfeledjük, hogy majdnem ugyanannyit, sőt talán jóval többet is kifizettünk évente úgynevezett társadalmi adóra. Ez a társadalmi adó a különböző társasegyleteknek fizetett tagsági dij címén, meg a különböző jótékony, nemescélu mulatságok alkalmával fölmerült költségek alakjában rovódik le minden esztendőben épp olyan szigorú következetességgel és elmaradhatatlansággal, mint az állami, vagy községi adó. És ez ellen ritka ember panaszkodik Magyarországon, mert az is benne van a magyar ember vérében, hogy olyan teher legyen, amit maga vett a vállára, nem panaszkodik soha ; ha még olyan erősen kell is nyögnie alatta. Mert hát az is igaz, hogyha nem panaszkodunk is, de nyögünk. Nagyon jó anyagi viszonyok között kell lennie annak a polgártársunknak, aki az ugy- I nevezett társadalmi adót csak amúgy könnyedén viselheti, fizetheti. Legtöbben bizony úgy vagyunk vele, hogy szívesen fizetjük, de nehezen, i Nem azt akarjuk ezzel kifejezni, hogy a társadalmi adózás ellen vagyunk, hanem csupán azt, hogy — ha már az állami adózás terén is sürgetjük a progresszív rendszer behozatalát — fektessük a társadalmi adózást is igazságosabb, méltányosabb alapra. Mert méltóztassék csak megvizsgálni, hogy milyen aránytalan most a társadalmi adó terhének megoszlása. Egy 1000—2000 forint évi fizetéssel rendelkező tisztviselő, hivatalnok társadalmi adója évenként 50—60 forintra rúg körülbelül. Ugyanennyit fizetnek az 5—10 ezer forint jövedelemmel vagy még ennél is többel rendelkezők. — Hát ez nem arány. Ezen változtatni kell. Nem olyképpen, hogy talán a társadalmi adót kívánó intézményeket kevesbítsük. Nem! Hanem meg kell tenni a kezdő lépést, hogy a tagsági dijakat, a gyűjtések alkalmával való adományösszegeket a jövedelmi viszonyok arányában kell előirányozni, és ehhez az előirányzáshoz szoktatni, nevelni kell a közönséget, hogy egyfelül ne legyen szemérmet- : lenül szűkkeblű, másfelől pedig könnyelműen bőkezű csupán túlságos szégyenkezésből. Szó- j val : nemcsak az állami adózás, hanem a társadalmi adózás terén is be kell hozni a prog- ! ressziv rendszert. Ez lesz a legegészségesebb, legmcltányo- | sabb adózási rendszer a mai viszonyok között, ! a társadalmi adó lerovásánál is. k. h. 1908. január 25. Veszprém, Halpiac. WELLNER GyULA = fogász ajánlja magát a legjobb és legszebb műfogak, egész fogsorok készítésére, a legújabb amerikai mód szerint, rugók és kapcsok nélkül oly módon, hogy azok a természetes fogakhoz hasonlóan, minden célnak megfelelnek. Kívánatra egy müfog néhány óra alatt, egy fogsor 24 óra alatt készül el és a foggyökér eltávolítása nélkül, minden fájdalom elkerülésével illesztetik a szájba. Javítások díjmentesen eszközöltetnek. Minden a fogászat körébe vágó műveletek. \ / ocítifóiii Holnlan Mátrai László. Társadalmi életünknek egy közismert, közszeretetben és köztiszteletben álló tagját és ty- pikus alakját váltotta meg a halál szenvedéseitől. — Mátrai László székesegyházi karnagy tűnt el az élők sorából, akik bizonyára a fájdalomnak legőszintébb könnyeit ejtik az Istenben boldogultnak frissen hantolt sírjára, amint az azt méltán meg is érdemelte. Nem közönséges qualitásu ember volt. Mint zenész isteni adománynyal volt felruházva, s olyan tehetséget rejtett, magában, melynek csak az érvényesülés széles határai hiányoztak, hogy országhírüvé váljék. — A harmonia örök törvényei benne, mint lényének kiegészítő részei jutottak érvényre. S ott, ahol mást az évtizedes tanulás eredménye tudott csak tettre képesíteni, őt a vele született tehetség vezette a sikerekhez. Ennek az — hogy úgy mondjam — as- similátiónak, mely szerént a zenei érzék az ő egyéniségével összeforva volt, legnagyobb bizonyítéka az, hogy midőn a gyilkos betegség a szellemi functióra már képtelenné tette, s mint élő halott élte át családja önfeláldozó ápolása mellett szomorú napjait; — midőn a melegen érző jóbarát, a családjáért rajongó férj és apa, barátai, családtagjai szavát csak hallotta, de nem értette meg, a zene volt az, ami iránt még fogékony volt, amire reagált, amit megértett! Ép azért soha sem volt nagyképü zenész, bár a tudása a zene elméletében ép úgy, mint a gyakorlatban magas színvonalon állott. Két hangszeren volt kiváló előadó művész, szániotzőleg, mindig szives és barátságos voltam iránta, majdnem oíy mérvben, mint irányodban. Ő mégis, jobb sorsra érdemes állhatatossággal, folytonosan tőlem mértföldekre terjedő távolságban önti ki bőségszarúját. Megveszem például Mannheimtől a 21.578 számú osztálysors- jégyet, biztos, hogy ezen számot a Bazilika- sorsjegyek húzásán húzzák ki a főnyeremény- nyel. Látom Gunszt kirakatában a XXXV1I1. ál’amsorsjáték 16549 sz. sorsjegyét, s nem veszem meg? szent és igaz, hogy a 60.000 forintos főnyereményt az a sorsjegy nyeri meg. És igy tovább! Ezen fejtegetésekre feleségem egy ideig mit sem felelt, végre azt mondja: — Ha ennyit prédikálnál, midőn azt kérdem tőled, hogy mit főzzünk holnap, — úgy már régen tisztáztuk volna ezt a kérdést s most már javában dolgozhatnál. — Teljesen igazad van — mondom az asszonynak. — Összpontosítsuk tehát közösen gondolatainkat, a holnapi ebédet illetőleg. Mondd tehát, hogy amúgy igazában, mi is olcsó ? — Semmi! Minden őrült mód drága ! — No az igaz, valóságos átok, hogy oly vidéken lakunk, ahol az élelmicikkekben oly csekély a választék — válaszoltam. — Valahol, hogy hol, az^ nem jut már eszembe, vannak élvezhető földfajták, Afrika némely tájain pedig a nagy tömegekben megjelenő vándorsáskákat pörkölik meg, kalácscsá gyúrják és . . . — Pfuj! — kiáltott feleségem. — Badarság — mondám én. — Minden a szokástól függ. Hallottam én már azt is, hogy Berlinben a Sago-levest citrommal és málnaszörppel tálalják fel; Svédországban minden főzeléket megcukroznak ; Törökországban a sült csirkét mézzel készítik, vagy hogy messzebb ne menjek, hogy hazánk egyes vidékein a cukordinnyét megpaprikázzák, másutt ismét tubákkal hintik be j S valljon tudjuk-e, hogy mily finom lehet a vándorsáska. Valóban kár, hogy Veszprémben nem árulnak vándorsáskát! — Te már nagyon is a túlságba mégy — mondja feleségem. — De bármit fecsegsz, az mit sem használ . . . Azt kell vennünk és ennünk, amit a piacon kapunk. Mondd csak, nem szeretné] ismét savanyu káposztát enni ? — Miért ne, ha nem nagyon drága ? Különben főzz azt, ami jó, olcsó, s amiből sokat kapni ! ~ Jó, jó, most már csak menj dolgozni, háztartási dolgokról úgy sem lehet veled értelmesen tárgyalni. Majd csak a savanyu káposztánál maradunk. Helyes, le van tárgyalva — mondám, s mentem a dolgomra. Még nem múlt el öt perc, azt kérdi a feleségem : — Marhahússal? ,i , ~ Iscn ! • . . Vagy talán egyéb hús olcsóbb ? — kérdem. 7" Hányszor mondjam már, hogy semmi sem olcsóbb. Minden drága! — Hát ez esetben elvégre mindegy, hogy marhahúst, avagy füstölt disznóhust vásárolsz-e? — A füstölthus drágább. — Helyes, mondjuk hogy drágább, de kötözni való bolond volnék, ha nem inkább enném kacsapecsenyét káposztasalátával, mint marhahúst berántott krumplival! — Kacsa! . . . Persze! — mondta ő. — Tehát kikacsázódott a nehéz kérdés? Különben is kacsapecsenyét manapság már csak a legelőkelőbb sikkasztok szerezhetnek be maguknak. Egyáltalán minden, amit eddig csak félig-med- dig is meg lehetett fizetni, mint például a hal, a vad . . . naponta drágul, mert az emberek a helyett hogy marhahúst ennének, halat, vadat vásárolnak, s igy az elárusítók rögtön emelik az árakat. — Kíséreljük meg s éljünk egy hétig növény- vagy tészta-koszton! — ajánlottam én. — Hát még mit? Azt hiszed, hogy ez talán kiválóan olcsóbb ? A tésztáshoz tojás és tej szükséges. Egy tojás pedig öt krajcár! — Bocsánat, már nincsenek is krajcárok, csak fillérek! — Kérlek, ne kapaszkodj ily görcsösen ily gyermekes dolgokba — felelte feleségem.— Ma még az egész Osztrák-Magyar monarkia forintokban és krajcárokban számit; te vagy az egyedüli, aki koronákban beszél! ... De hát mindegy; egy tojás ára tehát 10 fillér; miután pedig nekem egy tojás nem elegendő, úgy a tészta drágábba kerül mint a hús, annál inkább
