Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-17 / 11. szám
II, évfolyam. Veszprém, 1907. március 17. 11. szám. TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egy'évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 1G kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Hupka György. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető' közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Kéziratokat nem adunk v ssza.. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek. Veszprém, 1907. márc. 15. Ünnepeltünk! Nagy idők évfordulóját, nagy eszmék megtestesülésének emléknapját! És szerencse, hogy még ünnepelhettünk. Mert voltak idők, hosszuk és keservesek, midőn ünnepelnünk sem volt szabad. S voltak idők, midőn ünnepelni okunk sem volt. Nemcsak nekünk, e hon gyermekeinek, de egyátalán a föld minden népének, minden embernek. S mit ünnepeltünk? Az emberi jogok elismerésének proklamálását! Azon emberi jogokét, melyeket az örök, végtelen hatalmas és bölcs Teremtő min- denegyünknek születésénél, az egész földi életre utravalóúl adott, de melyeket a roszra való hajlandóságban bővelkedő ' emberek tőlünk elraboltak, illetve azok gyakorlásában bennünket jogtalanúl, erőszakkal, gátoltak. S valljon nem hangzik e fonákul, valljon nem a legnagyobb paradoxon, hogy emberek, kik ép oly gyarló, mulé- kony lények, kiket szintén csak anyák szültek fájdalommal e világra, s kiknek elmúlása ép oly fájdalmas és korai lészen, mint bármelyikünké, bűnös kézzel belekontárkodtak az örök Teremtő bölcs munkájába, megvonván embertársaik miiTÁRCA. A hang-imitator. Irta: H. a. Barátságosan csillognak Edus bácsi vizenyősszemei s nyelvének csettenése elárulja, hogy most az egyszer megtalálta a „valódit11. Sok odisseusi bolyongás után, mely alatt majd „kar- cost“, majd „káposztalevet“, majd pedig „pan- csot“ tettek elébe, végre valahára rátalált a régkutatott tanyára, hol jó, nyalós s hamisítatlan itó- kát mérnek, — olyat minőt, a vén Borissza óhajtott S ennek van teteje, különösen manapság, midőn már a szőlősgazda sem biztos abban, hogy nem-e pancsoltat kell innia. Ma az egyszer tehát becsületesen tele akarta magát szopni Edus bácsi. Nem mert talán tegnap vagy tegnapelőtt szomjan maradt volna; nem! De ma kiváló, nevezetes napja volt, melyet meg akart ülni, — esküvőnapjának 30. évfordulója. Persze az, aki már harminc év óta felesége, — magában ült otthon s alig sejtette, hogy férjének gyengéden érző szive, ezen emlékezetes nap sejtelmével is bir. De mit határoz ez ? Az ő jelenlétére nem volt szükség, hogy Edus bácsi ezt az ünnepélyes estét, mely már a nappal helyébe lépett, méltóan megülje? Igaz, hogy Az őrök törvény. Hóitól azokat a jogokat, melyek Istentől valók, s elévii 1 hetlenek ? Ténykedésük a gonosz szellem munkája volt, mely folytonos lázadásban van az isteni hatalom ellen, de mely lázadás végleges győzelemre soha sem vezethetett, mert meg- dönteni azt, ami örök és végtelen, soha nem lehet. Azon végtelenül hatalmas erő, mely az. általa teremtett embereknek jogokat adott, erőt, kitartást is adott lelkűkbe s szivüket a nemes érzelmek kincses házává avatta. Boldogok kik ezen adományokat fel is használták s a jövőben felfelhasználják ! S el kellett jönni az időnek, midőn a jog, az igazság győzött s porba hullott az erőszak, Mnákság és álnokság s megkel lett hajolnia a „szabadság, testvériség és egyenlőség“ szavakban kifejezett emberi jogok örök és szent törvénye előtt! Az emberi jogok tehát elismertettek és proklamálíattak. Örömmámorban úszott az emberiség s diadalmi tort ültek a népek milliói. De nem az emberi jogok kivívásának örömére, mert hisz azok örök keletűek és örök tartamuak, hanem mert győzött a jog, az örök törvény a jogtipró gonoszság felett. S a nagy idők emléke átszállóit az. utókorra, mely hagyományos hűséggel ünnepli az eszmék diadalának évfordulóját. De ünnepelni csak annak a népnek van joga és oka, mely az emberi jogok sarkalatos tételeit, a szabadság, testvériség és egyenlőséget nemcsak ajkain hordozza és szólamként hangoztatja, hanem azokat lelkének egész erejével, szivének minden dobbanásával, izmainak minden munkájával őrzi és meg is védelmezi. Mert nem egyedül a terített asztaloknál, csengő poharak hangja mellett, terjengős szónoklatok szóvirágainak árjával, — de az életnek szenvedésekkel teljes forgatagában, tettek mezején, erős lélekkel, önzetlen szívvel, szilárd akarattal kell és lehet csak jogokat fenntartani és biztosítani! Alert ne feledjük hisz megtanít rá bennünket az emberiség története, hogy az ármány, a gonoszság, legyőzve és porba sújtva bár, nem nyugszik, hanem cselt szőve és tőrt vetve áll rést, hogy az emberiséget egy gyenge és óvatlan pillanatában megejtve, önző törekvéseinek rabigájába hajtsa! Erőseknek kell tehát lennünk! Erősek pedig csak akkor leszünk, ha a testaz ilyetén magános szórakozások nem voltak az ő kedves öregének ínyére, ezt Edus jól tudta és sok oly dologról is volt sejtelme, melyek felett egy pillanatnál tovább nem óhajtott elmélkedni, mert különben hamarosan eloszlott volna a nyalós murci iránt táplált illúziója. Pedig ez a mai murci oly kitünően ízlett. Oly kellemesen ivódott be a tagokba, oly jóleső bizsergést és kedélyes hangulatot gerjesztet, hogy valódi öröm volt az élet. Ily kedélyhangulatban zajosan helyeselte a korcsmáros azon bejelentését, hogy Ányos Balambér a hires hangutánzó fogja előadását megtartani. No végre valahára kedélyes embernek való korcsma, — gondolta magában Edus bácsi s valódi gyönyörűséggel élvezte a műsor egyes pontjait. — S ez a művész valóságos lángész volt. Csak néhány másodpercig kellett bárkinek is beszélni, — azonnal utánozta hangját, hanglejtését, sőt az illető beszédmodorának sajátságait is. -S midőn a művész tányérozó kőrútjában Edus bácsihoz ért, ez egy vadonatúj koronát dobott a tányérba, mit a művész alázatos hajlongással köszönt meg. — Kérem, kérem, — szólt Edus bácsi a hálálkodó művészhez — szerencsémnek fogom tartani, ha előadásának végeztével társaságával megtisztel. Egy-két pohár boron nem múlik. S Edus bácsi igazolta is, hogy szerencsésnek érzi magát a művész társaságában, mert szerfelett mulatott az imitator magánelőadásai felett, ki oly tökéletesen utánozta Edust, hogy ő saját szavait vélte cimborája szájából hallani. Nem csoda tehát, ha az idő repült és Edus csak jóval éjfél után jutott azon meggyőződésre hogy tulajdonképen ma már nagyon késő van s reggel előtt alig kerül az ágyba. Ugyanekkor olyas valami is jutott, eszébe, ami néhány percig nagyon elkomoritotta. De hát mindez, mint mondám csak nehány perc mőve volt, mert Edus csakhamar újból felvidult, sőt pajzán kedve lön. — Még két spriccert, — parancsold harsány hangon s midőn a kívánt ital az asztalon állott, „huncut az ur“ kocintott vendégének! — Isten éltesse testvér, de ki-kel 1-inni! — így is történt. Az uj barátság imigyen meg lévén pecsételve, a két barát karöltve hazafelé indult. — Olyan nincs — szólt Edus, midőn a hang-imtator a legközelebbi utcaszögletnél balra akart térni, inig Edus lakása a jobb oldali utcában volt. — Nevetséges volna ily előrehaladott időben haza menned távoli lakásodba; ma nálam alszol barátom. Semmi ellenvetés! Érted? — Isten neki fakereszt. Épen hármat ütött, midőn a két újdonsült barát a kapukinyitás nehéz munkájában osztozkodott, Mert ma a szokottnál nehezebben ment
