Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1907-08-17 / 33. szám

II. évfolyam.

Vesapréwj 1907. anpisztttK 17.

íi3. Hxsíiítí.

—

VESZPRÉMI ELLENŐR

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON DÉLI TAN.

Előfizetési árak: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. — Egyes szám ára 24 fillér.

Nyilt-tér garmond sora 40 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

Hupka György.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők.

Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek.

Szent István napjára.

Az emberi nem története oly régi, s világra szóló eseményekben oly gazdag, hogy nincs az évnek napja, melyre valamely nevezetes, történelmi esemény évfordulója ne esnék. A krónikás ezen eseményeket nyilvántartja, s ezt jól teszí, mert tanúságot szolgáltat minden időből, az utókor nemzedékei számára.

A magyar nemzet történetében talán az augusztus hónapja az, mely a legfontosabb események emléknapjait szolgáltatja, s ez a hónap az, melynek napjai egyaránt hoztak örömet és gyászt hazánkra.

Alig van oly napja az esztendőnek, mely alkalmasabb volna az elmélkedésre, mint a jövő keddi nap, melyen első királyunk emlékezetét ünnepeljük: Szent István királyunk névnapja.

Krisztus urunk születése után ezredik évben, augusztus 15-én ment végbe azon nagy esemény, mely hazánkat a pol- gárosult keresztény államok sorába igtatta. Akkor koronáztatott meg első királyunk, szt. István.

Ezen világraszóló fontos esemény vetette meg igazán Magyarország létalapját, mert a magyar nép valóságos alkotmányos élete akkor kezdődött. S bár a honalapító Árpád foglalta el ez országot, de sz. István volt az, aki e hazát megtartotta törvényei által, melyekben a művelődés csirái már megvoltak, s melyekből mai alkotmányosságunk kifejlődött.

De nincs is a világon talán egy nemzet sem, az angolt kivéve, melynek szintén igen régi alkotmánya van, amely nagyobb tisztelettel viseltetnék koronás királya iránt, mint a magyar. S azt tanuljuk a történelem könyveiből, hogy csak akkor volt a magyar nemzet nagy, erős és boldog, midőn királyával egyetértésben élt; mintha csak az apostoli szent korona hatalma lett volna mindig az a védő talizmán, mely a maroknyi nemzetet itt, Európa közepén, annyi ellenséges nép között megtartotta.

Augusztus 20-ika a nagy király halálának évforduló napja, azon emléknap, melyen, ahol csak magyar sziv dobog, mindenütt megemlékeznek ama férfiúról, kinek bölcsessége és nemzete iránti sze- retete sohasem fog a nép emlékezetéből elmúlni.

De ha örömben emlékezetes ránk nézve első királyunk névnapja, gyászban is emlékezetes az augusztus hó nekünk, mert 1526-ban, augusztus 29-én volt a mohácsi csata, melyben elveszett hazánknak szine, virága, szabadsága.

Nemzetünknek e gyászos bukása a történet bizonyitása szerint abból származott, mert a magyar akkor nem tisztelte kellőkép ősi talizmánját, a szent

koronát; széthúzott, pártoskodott. Még más fájdalmas emléket is rejt nekünk az augusztus hónap, melynek 13-án tette le Görgei Világosnál a fegyvert.

Gyász borult hazánkra hosszú éveken át, miglen most uralkodó királyunk a nép atyjának szavát meghallgatta, — megkoronáztatá magát. Vissza lett állítva az ősi alkotmány, s arra és az ország törvényeire a király, ország-világ láttára mégesküdött.

S mióta szent István koronája királyunk felséges homlokán ragyog, mint a legalkotmányosabb fejedelem, vallásos hűséggel ragaszkodik alkotmányunkhoz. Es ez alkotmányos fejedelmünk születésnapját is augusztus hóban, ép holnap ünnepeljük. E nap örömnapja az egész magyar nemzetnek, mert mindnyájan tudjuk, tapasztaljuk, hogy féltett, drága kincsünk, szent István koronája most oly férfiúnak a fején ragyog, aki a magyar nemzetet szereti, akinek a haza felvirágzása, a nép boldogulása szivén fekszik.

Adja a magyarok istene, hogy valamint azon férfiú, ki szent István koronáját viseli, még sokáig boldogul kormányozhassa a Magyart, — úgy a népnek szívébe is adjon az isten kegyelmet, hogy egyetértés, jóakarat és munkálkodás mellett soha se feledkezzék meg azon tiszteletről, mellyel az annyi vihart és vészt

TÁRCA.

Ez a kislány hamis kislány.

Irta: Hollós József.

1.

Beszéljenek bár áldott lelkületű gazdákról, hol a cseléd a szolgálatban megöregedhetik: Garat Sándort, a görzsönyi molnár fiát, az inast az alkörmösi kastélyban, a gróf a szolgálatból elbocsátotta.

Alig egy kurta évet szolgált Garat Sándor az alkörmösi grófnál.

Annyit azonban mondhatok, hogy külömb legényt keresve se találnak az ezüstzsinóros öltözékbe, melyet most róla lefejtettek, az alkörmösi kastélyba. Mert Garat Sándor egyenest a huszároktól jött az alkörmösi kastélyba — kapóra.

A jegenyefa-sorban jövet a legény vir- zsiniára gyújtott. A kuffert lógatta kezében, másikban a nádpálcát fogta. Fején fekete kemény kalap.

Ökörnyálas őszi délután volt s a sudár jegenyék alja terítve megsárgult falevéllel.

Az erdő szélén az őszbecsavarodott va~ dászszal találkozott, ki puskájának fénylő csövére fektette karját.

— No Sándor, kitellett az esztendő? — szólította meg a legényt a vadász az akácbokrok mellől.

— Ki bizony. Ki.

— És most hová mégy?

— Haza a görzsönyi malomba. Isten áldja, erdész úr.

— Jó szerencsét öcsém. Isten áldjon!

A görzsönyi malom túl volt mindjárt

azon az erdőn . . .

Garat Sándor valami egy órája lehetett már otthon a malomban, be is estéledett már, midőn a kutyák ottkint dühösen ugatni kezdtek.

— Gyere ki Sándor, — szólt be hozzá az édesanyja. — Valaki van itt. Téged keres. Nem ösmerem.

A legény fénylő szemmel szökött a jövevény elé.

II.

Az erdész a dolgot a következőképp beszélte:

Alkonyodott már s a korán kelő hold j halovány ezüstpénze följött és sütni kezdett. Szélén az erdőnek haladtam a gubacspásztorok kunyhója felé, mert velők volt némi beszédem. Az óriás kukoricatábla felől valami némber ; tartott nagysietve az erdőnek. Sárga vizslám előre szaladt, körülszaglászta, kezét is megnyalta. Bevártam. Piros íejkeszkenöje le a szemére volt huzva, mellén fehér csipkekendő;

kurta, kerékszoknyájában egy karcsú, filigrán parasztlány volt. Nem becsültem többre tizenöt évesnél. Kezében valami bugyor! lógatott. Megszólítottam.

— Hová kis húgom, olyan sietve ?

Nem válaszolt. Válasz helyett rátért az erdei ösvényre.

Újra szóltam :

— Nem félsz, keresztül az erdőn, most este, egymagádban ?

Újra csönd. De a lépése gyorsult, mint a megriasztott vadnak.

Bosszantott a némasága s a kíváncsiságomat fölbolygatta. így gondolkoztam :

— Ez az ösvény, melyen te haladsz, szfinksznémaságu kislány, keresztül az erdőn a görzsönyi malomba vezet. De kicsit kfec&ka- ringós, hosszú. Én azomban tudok itt az erdőn kurtább utat, mely nem annyira tiport. Füves. A tiedtől nem is valami nagy távolságra. Úgy, hogy hallhatom a lépésed neszét. Hogy ném a volnál, azt kötve hiszem. De hogy nem jóban jársz, hinni kezdem. Lássuk hát, a malomba visz-e az utad.

A csöndet az erdőben az odvas fáról elszálló bagoly röpülése szakította meg, annak a vijjogása s egy-egy száraz galy és makk finom roppanása a lány talpa alatt. A cipője néhutt sűrűbben kopogott. Szaladt. Mindegy, én előnybe’ voltam.