Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-08-03 / 31. szám
2. oldal (31. szám.) VESZPRÉMI ELLENŐR 1907. augusztus 4. nép iskoláját ő is kijárhatja. Nyíltabban szólva, vannak városunkban italmérési célokra rendelt üzletek, hol undok, ocsmány paráznaság folyik a nap minden szakában, de különösen éjjel, s a zárórák beálltával, az illető üzletek extra-szobáiban. Kétség nem fér ahhoz, hogy ezen állapot törvénybe, szabályrendeletekbe ütközik, mert minden tekintetben veszélyezteti a közegészségügyet, úgy a kellő orvosi felügyeletet nélkülöző duennák részéről, mint közvetve, — az ily üzletekben közhasználatra szolgáló ivóedények, evőeszközöknek stb. egészségügyi szempontból kifogás alá eshető megbiz- hatlan és gyanús volta miatt. De nem türhetők ily állapotok már azért sem, mert a városszerte már közismert rossz példa vonz, s mert ezáltal oly tisztességtelen verseny űzetik, amely- lyel más, tisztességes üzletek megbirkózni képtelenek. Sajnáljuk, hogy ezúttal még a kifogásolt helyiségeket közelebbről nem jelölhetjük meg, de miután városunk polgársága, sőt bizonyára az illetékes hatóság is tudomással bir az illető bün- tanyákról, nem tartunk attól, hogy a tisztességes üzletekre árny hárulhatna, az általunk hangoztatott panaszok miatt. Közleményünknek célja pedig egyedül az, hogy úgy a hatóságokat, mint a jóizíésü közönséget arra serkentsük, hogy városunkból a piszkos, undok, s bűnt és betegségeket terjesztő tanyákat kiirtsa, mert ily ocsmány kloakákra itt szükség nincsen, annál kevésbbé, mert városuuk- ban oly büntanya úgyis van, mely hatósági engedéllyel és ellenőrzéssel, mint úgynevezett ,,nyilvános közegészségügyi intézet“ az erkölcstelenségnek törvényileg megtűrt otthona. Az illetékes hatóság szerezzen magának kellő meggyőződést arról — ha eddig még nem szerzett, — hogy városunk több szórakozó helyén a kasziros- nők nem a kasszában, hanem egyebütt működnek, s hogy a kiszolgáló személyzet kosztümnélküli bálokat stb. rendez. jockey-ket, beavatott a booKmaker-ség rejtélyeibe s aztán — magamra hagyott, hogy meg- emészszem a sok tudományt, a mit az imént bevettem. Én pedig, a mint magamra maradtam, leültem a padsorok legmagasabbjára, elővettem szemcsövemet és kezdtem bámulni, nem a gyepen sétáló lovakat, hanem a körültem nyüzsgő embereket. Eszembe jutott Darwin elmélete, nem úgy, a mint ő maga megírta, hanem a mint azt egy német poéta nekem magyarázhatta. Szerinte az ember külseje las- ! sanként átidomul kedvenc passziója szerint. Azért olvan aetheri finomságú a nő arckifejezése, mert szereti a virágokat és a csipkéket; azért olyan szúró a katona tekintete, mert kard és lándzsa az ideálja, azért olyan vékony a mi államférfiáink lábszára, mert megszokták a keskeny talapzaton való megállást. Föltettem tehát magamban, hogy kifundálom, mennyiben tett már kárt a ló-kultusz az emberekben. Bizony nem csekélység már ez az átalakulás. Leginkább az első sorban a nevetésen vehető észre. Rövid, éles és nyers ez, mint a ló nyerítése. Hol van, hová lett a finom kacagás, mely még az én fiatalabb éveimben is úgy csilingelt, mint a kápolna ezüst csengetyüje? Hol van, hová lett az a kedves mosoly, mely mint a napsugár egyet cikázott, aztán eltűnt és mégis maradandó fényt hagyott az arcokon? Nincs többé ! A ki a turfon nevet, megmutatja egész fogsorát, arca hosszúra nyúlik, lóbálja fejét, rázza sörényét, szóval úgy tesz, mint a ló, mikor nyerit. Ha a polgárság, ha a hírlapok tudnak ezekről a dolgokról, tudnia kell a hatóságnak is, s azokat haladéktalanul meg kell szüntetnie. A cigánykérdésről. A 'dánosi rablógyilkosság borzalmaival foglalkozik az egész sajtó és a közvélemény. Mindenütt hangoztatják, hogy tenni kell valamit. Egyik előkelő fővárosi lap szerint Andrássy már el is készített két törvényjavaslatot a cigányok megfékezéséről. Igaz-e ezen hir, vagy sem, nem tudom. Arra sem érzem magam hivatva, hogy olyan konkrét javaslattal állhassak elé, amelynek alapján már most nzonnal radikálisan lehetne orvosolni a bajt, ezt végezzék el azok, akik jobban értenek hozzá. De igenis az alábbiakban rámutatok arra, hogy vannak törvényeink, amelyeket, ha végrehajtottak volna hatóságaink, ma már nem volna cigánykérdés. Ugyanis az 1877. XX. t.-c. 22. §-a szerint megszüntethető az atyai hatalom, ha az atya gyermeke tartását és neveié • sét teljesen elhanyagolja vagy erkölcsi- ségét vagy testi jólétét veszélyezteti. Ugyanezen okokból elmozdítható gyámi tisztétől az anya vagy bármely más gyám. Azt hiszem, fölösleges magyarázni, j hogy a cigányok között egy sincs, aki az atyai hatalom gyakorlására, vagy a gyámi tiszt viselésére alkalmas volna, mert tudvalevőleg lopás, rablás, gyilkolásokból tartják fenn magukat és erre nevelik gyermekeiket is. Az 1898. XXI. t.-c. szerint mindazon kiskorúak, akiknek fentartásáról gondoskodva nincs, elhagyottá nyilvánitandók. Ennek jogi következménye az volt, hogy a gyermekek a cigányoktól elvehetők és tisztességes családoknál helyezhetők el. Azóta 9 év elmúlt és bizony vajmi ritkán történt meg, hogy hatóságaink ezen orvosszert igénybe vették volna. Kilenc év nagy idő. Hol volnánk már most, ha kilenc évvel ezelőtt a fiatal cigányivadék a kultúrára lett volna kényszerítve. Lehet ugyan némi mentségül felsőt láttam egy fiatal hölgyet, a ki finom, apró lábacskájával a földet túrta a fölött való örömében, hogy a bookmakertől 25-öt kapott ötért. Épen igy tesznek a versenylovak, mikor a jockey megsimogatja őket, mert elsőnek bejutottak. Hirtelen megpihent tekintetem két női arcon. Ideálisabbat és szebbet rég láttam. Az egyik a szép aggkort képviselte, a másik a ragyogó, -zománcos ifjúságot. A mennyire ki nem állhatom a „vén“ asszonyt, annyira szeretem az „öreg“ asszonyt. Piros orcáihoz és ifjú tűzben égő tekintetéhez olyan jól illett a hófehér hajkorona. Kis napernyőjét ideges mozdulattal illeszgette és minden vonásában követelőleg lépett fel az érdeklődés. Megbocsátom önnek asszonyom, hogy ennyire érdeklődik a lovakért. Ah, hisz az ön szive már kivette részét a szerelemből és a mi most megrezgeti, csupán az emlék. Bizonyos, hogy nem a lóra gondol mojst sem, hanem eszébe jutnak a szép lovagok, a kik ablaka előtt eldefiliroztak, mikor ön a függöny egyik sarkát meglebbentette és gyújtó tekintettel jutalmazta meg a parádét . . . De te fiatal szűz, a kinek üde arcát még nern sütötte meg a szerelem napjának perzselő sugára: mire gondolsz most, mikor lelkesült tekintettel nézed a pályát? Bizonyára keresed az eszményt, az emberek sorában ! Sokat adnék érte, ha kitalálnám gondolataidat. De talán nem is olyan nehéz az! Finom, hattyuszerü nyakadról (ez a hasonlat is kijött már a divatból) lecsüng egy arany medailion. A csipke hozni azt, hogy talán az egyes községeket súlyosan terhelte volna az ekként felmerült eltartási költség. Én azonben lehetetlenségnek tartom, hogy, ha egy község, amelyben cigányok illetőséggel bírnak és igy elszedett gyermekeik eltartása ezen egy község terhére esik, a vármegyei köztörvényhatósághoz fordul s azt mondja, ime én nem vagyok képes szerény költségvetésem keretében a cigány- gyermekek fentartásáról gondoskodni, de miután nemcsak nekem mint illetőségi községnek, hanem az egész vidéknek, a megyének érdeke, sőt országos érdek, hogy a cigányok garázdálkodása ilykép megtöressék, kérem, hogy járuljon hozzá a vármegye Is ezen költségekhez, akkor a vármegye megtagadta volna a község segítését? Nem hiszem, hogy a kormány nem adott volna évi szubvenciót a megyének, ha a kérdés kellő világításban oda lett volna eléje állítva. Az 1898. XXL t.-c. szerint a főszol- gabirák hatáskörébe tartozott az elha- gyottányilvánitás és a hozott határozat belügyminiszteri jóváhagyást igényelt. Az 1901. évi VIII. és XXI. t.-c. szerint a gyámhatóságok eszközük az elhagyottá nyilvánítást minden további kormányhatósági megerősítés nélkül. Az elhagyottá nyilvánítás költségei hét évig az államot, hét éven túl a kiskorú 15 éves koráig az illetőségi községet terheli. A község a megye, a megye az állam segítségét veheti igénybe. A két utóbbi törvény végrehajtása tárgyában kiadott kormányrendelet 1. §-a szerint „elhagyottaknak kell nyilvánítani azokat a 15 éven alul levő vagyontalan gyermekeket (tehát nemcsak az árvákat), akiknek eltartásra és nevelésre köteles és képes hozzátartozói nincsenek és akiknek eltartásáról és neveléséről a rokonok, jótevők, jótékony intézetek vagy egyesületek kellően nem gondoskodnak.“ Az előadottakból önként következik, hogy ez idő szerint a cigányokkal szemben követendő eljárás ez volna: Ahol valamely cigánykaraván mutatkozik, a rendőrhatóság vizsgálatot ejt meg kissé félrecsuszott ... a medailion kinyílt és én megpillantok benne egy hajszálat. Aranyos a csillogása, finom, hosszú és puha. Nem kell, hogy elmondjad, honnan vetted, kitől kaptad. Képzeletem elémbe hozza azt a szőke ifjút, a ki első szerelemre fakasztotta szivedet. Mélabús, gyöngéd, rajongó és szép. Lelke minden nemesért hévül, szereti a hazát, ügyesen keifcli a tollat és a kardot. Verseket ir és néked Olvassa fel azokat. Te pedig mohón szívod magadba a bűbájos szavak zengését és most is ott van arcodon a gyönyörnek visszfénye, melyet akkor éreztél, mikor először pillanthattál bele egy férfi-szivnek gazdag kincsbányájába. . . . Ebben a pillanatban . megszólalt a jelző csengetyü és megkezdődött a futtatás. Vágtatva közeledik a négy versenyló. Legelői jár kezdettől fogva egy aranyszőrü paripa. Igazi remeke a lóidomitás művészetének. Büszkén tartja fejét, mintha tudná, hogy minden tekintet rajta csüng, minden érdeklődés neki szól, a favoritnak. Negédesen emeli röpülésszerü futtában lábait s mikor megelőzte a többit, röviden és gúnyosan nyerit. Bocsánat e kifejezésért, azt akartam mondani: kacag. És ugyanebben a pillanatban tekintetem a fiatal hölgyre esett. Arca hol pirult, hol elhalványodott, ajkai reszkettek, szemeiben köny csillogott, keze heves mozdulattal ragadta meg a medailíont és ajkaihoz vitte. Forró, égő csók volt az, melyet az aranyhajszálra nyomott. Világos volt előttem minden. Ennek a fiatal szívnek nem egy aranyhaju ifjú volt az ideálja.
