Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1907-08-03 / 31. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBAT DÉLUTÁN.

Előfizetési árak : Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. — Egyes szám ára 24 fillér.

Nyilt-tér garmond sora 40 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

Hupka György.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők.

Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek.

Szemérmetlen üzelmek.

Múlt lapszámunk napihirei közt, hasonló cim alatt megérintettük, hogy városunk néhány szórakozó és üdülőhelyén, szemérmetlen üzelmek folynak, s hogy ezen ügyre még visszatérünk. Most megtesszük.

Elismerjük, hogy az emberek minden időben, a legrégibb kortól a legaljábbig, legtöbbet vétkeztek a tízparancsolat hatodik parancsa ellen. Ezen nincs mit csodálkoznunk, ha tekintetbe vesz- sziik, hogy ezen parancs áthágása legkönnyebben állott és áll módjában az embernek, szegénynek-gazdagnak, s hogy ezen parancs által tilalmazott bűn elkövetése nyújtja a lehető legnagyobb pillanatnyi földi kellemességet az érzéki embernek.

Tudjuk, hogy az emberek legnagyobb része ezért áldozza minden földi tevékenységét s emiatt világháborúk folytak, birodalmak dőltek romba, de emiatt és ennek következtében nemzedékek mentek tönkre anyagilag és szellemileg.

Csakhogy, mig a régi időkben a pa- ráznaság, az egy igaz Istent hivő zsidónép kivételével, majdnem sehol sem tilalmaztatok törvényileg, sőt udvarképességet nyert, addig a keresztény vallás elterjedésével s a magasabb fokú szellemi s lelki élet kifejlődésével, a mindinkább művelődő és tökélyesbülő emberi nem,

belátta az erkölcsi élet tisztaságának szükségét, mint az emberi nem fennmarad- hatásának conditio sine qua /70/7-ját, s nemcsak vallási, de polgári törvényekkel is gondoskodott arról, hogy az erkölcstelenség, az érzéki megtévelyedés következtében a túlságba ne mehessen.

Igaz, hogy mindennek dacára folyton burjánzott és burjánzik a paráznaság, a fajtalanság, s megdöbbenéssel és undorral párosult felháborodással- kell konstatálnunk, hogy dacára a fenálló törvényeknek, szabályrendeleteknek, ma már a törvények végrehajtásának ellenőrzésére hivatott hatóságok és közegek tudtával, elnézésével, s beleegyezésevei, a legnyil- tabban, s legszemérmetlenebbül folyik a Sodorna és Gomorrha bűneinek gyakorlása.

Kiválnak e téren a nagy és világvárosok, hóí az eiíéíiorzés e tekifrtetben nehezebb, s ahol a nagyobbmérvti szegénység könnyen válik az ártatlanság és erkölcs megejtőjévé; s kiválik a nagy vagyonnal bíró osztály, mely életkörülményeinél fogva nagyobb hajlamokkal bir az erkölcsi megtévelyedésre, s anyagi eszközeiben a bünrecsábitás leghatalmasabb fegyvereivel rendelkezik.

Tisztelet a kivételeknek, valamint- hogy kímélet ne kedvezzen a szegény és legszegényebb rétegeknek sem, hol az

erkölcstelenség szintén bőven feltalálható.

Ámde e helyütt és ezúttal nem a közönséges erkölcsi ballépésekről van szó, hanem azokról a perverz, undorító, s a közegészséget veszélyeztető ocsmányságokról, melyek ma már nemcsak a nagy és világvárosokban, hanem az eddig üdének, s érintetlennek tartott vidéken is napirendre kerültek. Ez tény, s a legíel- háboritóbb, hogy ma már nemcsak magánlakások hermetikusan elzárt budoár- jaiban, garszónlakásaiban, hanem köz- használatra szánt üdülő és szórakozó helyeken folyik a legszemérmetlenebb és nem titkolt módon az állatias és legaljasabb paráznaság. S rendezői ennek minden esetben, a tisztességtelen üzleti versenyt iiző, s nemzedékek megrontásának árán is vagyont gyűjteni törekvő azon gazok, kiknél az ipar csak cégér, csak ürügy,'s a tulajdonképeni cél a fajtalanságra, paráznaságra alkalmai és módot nyújtani, s a legundokabb üzelmek- nek és bűnnek melegágyat, hajlékot teremteni.

Cselekvő alakjai pedig a jelzett üzel- meknek a legtöbb esetben a fiatalság, mely az ő hevében és könnyelműségében vajmi könnyen behóditható, mert olcsó babérokat szerezhet a büntanyák mess Tináinál, s hizeleg gyerekes hiúságának' a fenegyerek cim, s hogy a nyugoti kultúrTÁRCA.

Cigány temetés. * *

Elnémult a prímás Meg a száraz fája,

Egy asszony, meg három árva Sírva borult rája.

Temette a banda,

Búsan szólt a nóta,

Három árva síró arca Volt a gyászos kóta.

Este aztán megint Muzsikálni mentek,

Elfeledték, hogy még aznap Valakit temettek.

De a Cigánysorban Haj! szomorún voltak,

A gazdátlan szárazfára Egy asszony meg három árva Sírva ráborultak.

______ B. Szabó István.

* Á Kisfaludy-Társaság által pályadijjal jutalmazott költeménye a szerzőnek, aki 6 év előtt városunkban mint vasúti hivatalnok működött, s jelenleg a „Hunyadvármegye“ szerkesztője.

Az arany-hajszál.

Irta: Tábori Róbert.

Mintha már előre látnám a gunymosolyt a mostanában már nem annyira nyájas, mint inkább kritikus olvasónak arcán. „Aranyhajszál ?“ No bizony, ismét egy asszonyhistória, még pedig az érzelgősek fajából, a hol a Koronás József nem fut el Putifárnétól, hanem bo- molva utána futkos és kész az ő 18 karátos aranykoronáját odaadni azokért az úgynevezett „arany" hajszálakért, melyek a bájos úri hölgy fejét körül fonják . . .

Csak azért sem ! Az én történetemben az arany-hajszál, igazi néven lószőr — de azért nem kevésbbé becses. Poéták megénekelték, ifjak szive róla álmodozott. Ha feltűnt a gyepen, minden tekintet ragyogni kezdett — és mennyi gyöngédség volt ebben a csillogásban! Mert ne mondja senki, hogy a mi századunk nem tud már rajongni, hogy kihalt belőle minden ideális érzés. Nem ál'! Tele van az eszményi- séggel, szerelemmel, odaadással, hűséggel az úristen legszebb teremtése — a ló iránt.

Olyan nagy ur ma már a ló, hogy vakmerőségnek tartom róla gyalog beszélni s nem csodálnám, ha akadna szobrász, a ki egyszer az igazság kedvéért olyan szobrot készítene, a hol nem a hős nyergeli meg a lovat, hanem a ló ülne fel az emberiség nyakára.

És én föl tudom fogni ezt az ízlést. A mai korban, mikor nem lassan terem és érik

meg a hírnév, hanem gyors lábokon száguld a — feledés felé, mi sem természetesebb, minthogy az az állat az első, mely leggyorsabb a futásban. Nekünk szegény európaiaknak nincsenek gazelláink, a strucmadarat is csak a politikából ismerjük, világos tehát, hogy rászorultunk a lóra. S még megköszönhetjük neki, ha nem veszi el tőlünk a dicsőség javarészéi, mint szegény Boulanger-val megesett, ö róla már nem adomáznak, nem játszanak tiszteletére marsokat, de hires politikája még mindig ke- gyeletes megemlékezés tárgya ott, a hol a mai generáció legszívesebben tartózkodik: az istállóban.

. . . Bizonyos vagyok, hogy minden élő ember ebben a turf-kedvelö országban le fog nézni azért, a mit most elmondó vagyok. Először történt velem az idén, hogy lóversenyt láttam. S ekkor sem azért, mert rám is elragadt a divatos passzió, hanem mert egy házban lakom egy derék nőtársammal, a ki rajong a túriért és váltig bizonyítgatta előttem, hogy ha másért nem, hát már irodalmi szempontból is meg kell ismerkednem a gyep szokásaival. Kiéreztem szavaiból, hogy lenéz elmaradottságom miatt és mivel becses előttem jóindulata, elhatároztam, hogy Isten neki, adeptusa leszek az ő kedvenc tudományának. Fölkértem hát, legyen az én mentorom és avasson föl. a túrt lovagjának.

Megcselekedte. Elvitt magával a lóversenytérre, bevezetett az istállóba, megmutatta a