Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-07 / 14. szám
II. évfolyam. Veszprém, 1907. április 7. 14. szám. VESZPRÉMI ELLENŐR TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. ! Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virag-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. ] Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Hupka György. A mi nagy bajunk! Veszprém, 1907. ápril 6. Az országszerte s megyénkben is lefolyt sorozás újból és ismételve elénk tárta azt a két szomorú képet, melyeket évente ezen alkalommal szemlélni már- már meg is szoktunk. Az egyik a csenevész, degenerált nemzedéké, másik a kivándorlásé. Amazokkal ezúttal nem foglalkozunk, de a kivándorlással igen, mert a sorozások ijesztő módon igazolták lakosságunk megfogyatkozását s láttuk, hogy egyes vidékeken a hadkötelesek fele nem állott a mérő kéz alá. Borzasztó arányokat ölt a kivándorlás vármegyénkben is. Mennek az emberek. Útlevéllel vagy annélkül, de mennek. Mert hiába vetik őket a legnagyobb ellenőrzés alá; találnak utat s módot arra, hogy kijussanak útlevél nélkül is. _ És^nemcsa.k a kiyándorjásra csábitó ügynökök végzik el munkájukat derekasan, hanem egyik legnagyobb oka a kivándorlás növekedésének, a visszatérők biztatásai és beszédei. Hiába követ el a falu papja, jegyzője, tanítója mindent, hogy a kifelé törekvőnek lelkében megfogamzott vágyat kiirtsa, hiába hallják, olvassák, hogy annyi derék honfitársuk, falubelijük lelte irtózatos halálát egy-egy nagyobb bánya, vagy gyári szerencsétlenségnél, — nem ér semmit, — mert minden okos szónál nagyobb csábitó erővel bir az idegenből postán hazaérkező pénz, vagy egy-egy visszatért társuknak Amerika földjéről mondott meséi. Mert nem egy Ízben tapasztaltuk, hogy az Amerikából visszatérő nemhogy visszatartani igyekeznék honfitársait, hanem még biztatja őket a kivándorlásra. Valóságos Eldorádóknak rajzolja le az ottani viszonyokat, hol a meggazdagodás csak az egyén akaratától függ. S ha azután a visszatérő tényleg valami kis vagyont is szerzett, az ő sikere 50—60 embert csábit maga után. Eladja, vagy megterheli ingatlanát, melyből eddig szerényen bár, de tiszte- ségesen megélt; itthagyja fiatal feleségét, apró gyermekét s megy, űzi, hajtja a vágy, a vagyonszerzés vágya. Itthon pedig fogy, egyre fogy a dolgosvljfpzek száma, pusztul az ősi kis birtok, mert a szegény itthon maradt asszony nem képes a földeket jól munkálni, annak hozadékát kellőleg kihasználni. S hogy mit veszít az ország az ő munkás kezének hiánya miatt, mily óriási kárára válik ez a nemzeti vagyonoso- dásnak, az csaknem kiszámíthatatlan s legkevésbé sem ellensúlyozza az a pénz, TÁRCA. A temető humora. A Veszprémi Ellenőr eredeti tárcája. Irta : S. S. P. Nem nekem jutott feladatul, elsőnek állítani, hogy a nemzeteket egyes* adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések. Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyűjteni s alig van irodalmi genre, melynek hálásabb közönsége lehetne, mint az adomának. Mindenütt szívesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban, az egyetemi tanár száraz előadásában épp úgy, mint a parlamenti beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan adomával erősíteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket, sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit némelykor, mint a műgonddal készített szónoklati remek. Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle gyűjtemények, ami nem is csoda a par excellence adomázó nemzetnél, melynek úgyszólván legrégibb őse, már Attila humorral felel Róma könyörgő püspökének: „Ha te az Isten szolgájának mondod magad, én akkor az Isten ostora vagyok.“ A német és francia erősebb lehet éle dolgában, de adomákban s illetve a bennük nyilatkozó humorban bízvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem állítani, hogy mindazon adomák, mik gyűjteményeinkben foglaltatnak, kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk, a szomszédoktól is; de azt bátran lehet állítani, hogy leszámitva az átidomitott és becsúszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal. Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a magyaré meg, hogy úgy mondjam, paprikás és zsíros. A francia adomán mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem is jó, ha a „bunkója“ (vége) olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az embertfigyelmeztetőleg: „itt nevess!“ De nem célom a magyar adomáról mint ilyenről írni; sokan tették ezt már előttem teljes sikerrel s különben is nem tulajdonítok az adomának oly közvetlenséget, hogy belőle tisztán lehozhassam a népben megnyilatkozó humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely gyűjteményben megfésülve, kicsinosítva leteremti. Ember legyen, aki rájöjjön, honnan keze, honnan lába. Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kívánom bemutatni a magyar nép szellemét és humorát; — sirirataiban. Nagyon természetesnek látszik előttem, hogy nem azon siriratokról lehet itt szó, miket nagy emberek márvány-emlékeire nagy költők készítettek; nem az olyan siriratokról szólok, minő például a Hugó tábornoké, kit „huszonöt évi háborít megkímélt s két évi béke ölt meg,“ az emlékkő szavai szerint. Sem az olyan siriratokról, minő a Pákh Alberté, vagy a Tóth Józsefé, ki „az álmot játsza“ a budapesti kerepesi közmelyet az idegenből hazaküldenek. Valóban legfőbb ideje már annak, hogy ezzel a kérdéssel a legkomolyabban foglalkozzunk. Legfőbb ideje már annak, hogy a kivándorlás megakadályozására oly intézkedéseket léptessünk életbe, melyek' radikális gyógyszerül fognak hatni. Nagyon igazsága van gróf Andrássy Gyula belügyminiszternek, hogy a kivándorlás megakadályozása nem erőszakos utón, nem a kivándorlás alakiságának megnehezítésével, nem is az egyéni szabadság súlyos megsértésével érhető el, hanem oly intézkedésekkel, melyek a kivándorlásra hajlókat önkényt fogja szándékuktól visszatartani. Erre pedig csakis a gyáriparnak fellendítése és fejlesztése lenne a legalkalmasabb. Mert bármennyire is csábítsa az embereket az Amerikában elérhető magas munkabér, melyet talán idehaza meg nem kaphatnak, mégis ez a magyar föld, a család, bir annyi vonzóerővel, hogy az állandó és biztos keresetet élvezők nem egy könnyen fognak reá fanyalodni a messze, veszélyes és sokszor sikertelen tengeri útra. Ha minden vidéknek meg lenne a maga gyári vagy ipari vállalata, hol a földműves magának, vagy családja tagtemetőben. Még kevésbbé kívánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesírási hibákat és rossz kadenciákat, miktől a világ minden temetője hemzseg s mik legfeljebb azt bizonyítják, hogy a helyesíráshoz és verscsiná- láshoz nem mindenki ért. De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik adoma- gyűjteményekben vagy köz-szájon keringenek, de miknek mesterkéltsége azon gyanúra ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt pasz- kolusok s az adomák országába tartoznak, minő például a Nagy János uram sirirata, ki „született Debrecenben, meghalt hasrágásban“. Vagy a hires miskolci csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett rímekben van a nevetni való. Ha az előbbieket akarnám összegyűjteni, tenném azt a „temetők költészete“ címén s kétségkívül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak azonban alig adhatnék találóbb gyűjtőnevet, mint „a halál papírkosarából.“ De kizárólag a siriratok humoráról kívánván szólani, csak annak egyszerű elsorolására szorítkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban kíván lenni. A sírkövek architektúrája a vallások általánosságánál fogva az egész világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kő vízszintesen van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az abba összegyűlt viz a temető éneklő madarainak italul szolgáljon; továbbá a kövön egy nyílás, amin az urangyala szabadon ki s be járhasson a bol- dogultakhoz. Nálunk a síremlékek a halott fe-
