Veszprémi Ellenőr, 1906 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1906-12-02 / 9. szám

I. évfolyam.

Veszprém, 1906. december 2.

9. szám.

Előfizetési árak:

Egy évre. . .12 K.

Fél évre . . . 6 „

Negyed évre . 3 „

Amerikába 1 évre 16 „

Kiadóhivatal:

Veszprém, Virág-u. 98., ahová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők.

Szerkesztőség:

Veszprém, Virág-u. 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

Kéziratokat nem adunk vissza, névtelen levelek figyelembe nem vétetnek.

TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.

Felelős szerkesztő: HUPKA GYÖRGY.

Ismét „a vasutügy“.

Foglakoznunk kell vele még egyszer és még többször. Mindaddig mig nyélbe nem lesz ütve oly módon, hogy az Veszprém város érdekeit kielégíthesse. Mert hogy a sokszor elhibázott vasúti politika révén elveszett fejszének legalább a nyele kerüljön meg, — azí méltán megkívánhatja Veszprém város közönsége. — És foglalkoznunk kell vele annyival inkább, mert egy lappangó célzatosságot látunk, mely — miért, miért sem, — határozottan kedvezőtlen hangulatot kíván teremteni a vállalattal szemben.

Leplezik, takargatják ezt a célzatosságot ; de olyan ügyetlenül, hogy aki az illetőknél csak egy hajszálnyival élesebb látással bír, — amivel nem sok van mondva — azonnal kell, hogy észrevegye.

Nem kell egyébbre hivatkoznunk, mint a V. V. legutóbbi számára, ahol az előző szám vezércikkének méltó hasonmásául, — ismét a jelzett célzatossággal intéz néhány vaklövést, vagy mondhatnék: baklövést a vállalat ellen a hírrovatban és abban a szellemes I., II.,

' III. és IV-ben, mely a „Hírek“ előtti rovatban „Omnibus és vonat“ cim alatt megjelent.

T A R C A. _

Tárca a tárcáról.

A „Veszprémi Ellenőr“ számára irta Szentgyörgyi.

Azokról a tárcákról akarok Írni, amelyek a fővárosi nagy lapokban, nap-nap után világot látnak.

Ezek, — tisztelet a kivételnek, mint Szemere Miklós mondja, — rendszerint még jó magyarsággal sincsenek megírva.

Nem lehetne azt mondani, hogy germa- nizmus, vagy barbárizmus van bennük. Nem! Néha ugyan az is. Azonban fővárosi nyelven vannak írva, ami nagyon különbözik az igazi magyar nyelvtől. Körülbelül annyira, mint az étkezdéi szalon gulyás, az alföldön készített giilyásos hústól. — Amaz talán különlegesebb, de emez izesebb.

De hát ez nem is csoda. A fővárosi napilapok tárcacikkeit, fővárosi irók Írják, mint minden egyebet.

Nem bocsájtanak a féltékenyen őrzött „Tafelrunde“ kebelébe idegent.

Hogy miért ? Azt könnyű kitalálni. Ösz- szefüggésben van ez, a kenyér kérdéssel. S ha nagy néha egy vidéki kéz munkájának valamiféle protekció folytán helyet adnak, — hogy kirí az a többi közül! Irály, meseszövés, kötői igazságtétel s mindazon kellékek tekintetében,

Hogy a lövöldözés minő kvalitású; hogy az az elavult forma, melyet akkor szoktak használni, mikor az ember az embernek, — férfi a férfinek nyílt sisakkal nem mer valmit megmondani; s a dolog olyan módon találíatik fel a jó gasztrikus szervekkel biró türelmes közönségnek, — hogy élettelen tárgyak, — az ég a föld, virágok és élő állatok, mint például kutyák, macskák, lovak és néha szamarak szólaltatnak meg I., II., Ili., és IV-el jelzett párpeszédekben? S hogy eme párbeszédek nem is állanak magasabb esztétikai színvonalon, mint a milyent a diskuráló alanyoktól várni lehet? S hogy azok néha-cs^zugyan olyanok, mint a — föld? Az mind mellékes. A célzatosság mely ártani kíván, megvan.

Azt sem kutatjuk, hogy minő forrásból eredt az? — Elég tudnunk, hogy nem — tisztán a közérdek szolgálatára törekszik. És azt sem kutatjuk, miért nem törekszik arra? — Végezzék el azt az illetők, a saját lelkiismeretükkel.

Azonban a közönség értelmiségéhez igenis van szavunk s hisszük, hogy az nem lesz kiáltó szó a pusztában, — ha arra kérjük, hogy emez irányzattal és annak külső kifejezésével bánjék el úgy,

amit a költészettan szabályként felállít; — ha hágy is némi kívánni valót; ámbár az ott felállított kaptafát sem ismerem el, mellőzhetlen mértéknek, melyhez minden táracikket formálni kellene. De a nyelvezet üdesége és természetessége tekintetében, valóságos oázist képeznek a fővárosi tárcairodalom Szaharájában.

A saját nyelvünkön szólnak hozzánk. És miután a szó, — a gondolat kifejezése, — jobban megértjük őket s e réven jobban is élvezzük őket.

Hát még a tartalom milyen különböző. A fővárosi tárcaíró témáját a fővárosi élet köréből meríti s lendszerint annak csúnyábbik részéből, ahol a bűn, a szeny, a piszok és a beteges fultengés különböztetnek meg bizonyos eseményt vagy állapotot!, a rendes, hétköznapi élétől s adnak okot arra, hogy tárcacikkben foglalkozzanak vele.

Iszákos alakok, elbukott nők, neuraste- rikus egyének életéből merített képek azok.

Ám ez természetes, mert a tárcák irói a fővárosi életen kivül saját tapasztalataikból mást nem ismernek. S ha néha valamely, a fővárosi életen kivül eső témáról Írnak, az olyasvalami, amire igazán alkalmazni lehetne Tisza Istvánnak, Körberre mondott szavait, hogy t. i. „az egy előkelő idegennek kalandozása, előtte imeret- len területen“. Olyan népalakok, olyan erkölcs,, olyan dialektus nem található széles e hazában, amilyent azok visszatükröznek. Olyan intézméamint az megérdemli. Hisszük, hogy meg is teszi.

Mert hiszen a józanul gondolkozók előtt semmi kétség sem foroghat fenn aziránt, hogy az az összeköttetés, melyet a tervezett vasút utján Veszprém város a Balaton parttal, — különösen pedig Almádi a két Eörs, Arács, Csopak, B.-Fü- red és Badacsony nyal nyer, olyan eredmény, olyan nyereség, amit már rég óhajtott.

Ezzel szemben a részletek, a kivitel módozatai, mellékesek. Persze a jónál, több a jobb; törekedni is kell reá; dis- kurálni is lehet felőle. De nem úgy, hogy diskreditálván az e.gé§z ügyet a yó-nál kevésbbé jó, de aiciil mégis csak jó is elmaradjon.

Erre figyelmeztetjük Veszprém város érdekeltségét. De figyelmeztetjük különösen Almádi érdekeltségét is. Mert ez az érem másik, igen fontos oldala. — A két érdek ugyan szorosan összefügg egymással s az Almádiban szőlő és villatulai- donos veszprémiekre való tekintettel, azonosnak is volna mondható.

De figyelembe veendő azonkívül az üdülést kereső országos közönség érdeke is, mely Almádinak, mint fürdőnyék nincsenek és nem is voltak Magyarországon, amilyenek eme tárcákban szerepet játszanak.

Tehát természetes és jobb is, ha a fővárosi tárcaírók, a maguklátta élet köréből veszik az anyagot.

De amilyen természetes ez, az ő szempontjukból, ép olyan unalmas az olvasóközönségére nézve. Egy és ugyanazonz dolog következetesen, — bár különböző alakban feltálalva, elveszti a vonzóerejét, s unottá válik. — Az Ananászt is megunja az ember, kivált mikor, az nem is ananasz, hanem krumpli. — Ami kétségtelenül élvezhető egy-egy fogásként, de krumpli leves, krumpli főzelék, krumplinudii, sült krumpli, s ennek egyébb változatai egymás után, sok egy gyomornak. Hát még mikor a krumpli rothadt!

Kell egy kis változatosság. A főváros bűzös, kémény füstös levegője, a lebujok fertőző szennye, a feslett és pénzen vásárolt szerelem jelenetei, az érzéki és erkölcsi perverzitás fortéiméi helyett, még az is vágyakozik néha egy kis üde, virágillatos falusi levegőre fehérre meszelt udvarházra ; egy kis paraszti idill s a romlatlan erkölcs rajzaira, aki egyébként érdeklődik amazoknak a fotográfiái iránt. Hát még azok a kiket a fővárosi életképek sötét szénrajzai nem is érdekelnek!

Ennyit az olvasó közönség szempontjából! — És az irói hivatás szempontjából? Oh e