Veszprémi Ellenőr, 1906 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1906-11-04 / 5. szám
I. évfolyam Veszprém, 1906. november 4, 5. szám Előfizetési árak: Egy évre. . . 12 K. Fél évre . . . 6 „ Negyed évre . 3 „ Amerikába 1 évre 16 „ Kiadóhivatal: Veszprém, Virág-u. 93-, ahová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Szerkesztőség: Veszprém, Virág-u. 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza, névtelen levelek figyelembe nem vétetnek. TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: HUPKA GYÖRGY. Temettünk, — temetünk. Temettünk. Múltak dicsőségét szár- nyaszegett vágyakat, reményeket. A most lezárt szarkofág mindegyike egy-egy drága foszlányát zárta belsejébe, régmúlt dicsőségünk diadalmi zászlajának. Nagy volt, szép volt az a dicsőség. Lelket, szivet rázó annak a borúja. Nem egyszer volt. Sokszor volt. — A szabadság hajnalának hasadása be-be világitott a népek szivének rejtekébe, áldó melegével éltetve azt. — És aztán temettünk, mindig temettünk. Most Rákóczit, Tökölyt, Zrínyi Ilonát. — Battyhányit, Deákot, Kossuthot azelőtt! Ebben vagyunk nagyok. — Adózunk koszorúk özönével, gyászpompa setét fényével, annak aki volt, és mikor már nincs; hogy ott díszelegjenek maradandóan a holtak világában, világ csodájára. — De az élő nagyságokat nem tudjuk a ragaszkodásnak hervadhatlan kicsinyke csokrával sem megajándékozni. — Elhervad az, Mephisto lehelletétől a rózsa szirmai. T Ä R C A. A „Tante“ Fiatal huszárhadnagy voltam. Az 1859-iki olasz hadjárat után arangiroztam, érdemidet is kaptam. Persze azonnal hazajöttem szabadságra, hogy itthon megmutogathassam a fényes aranyos uniformist. No meg, hogy az apai ház pénztárából némi kis államkölcsönt szerezzek. (En ép úgy nem fizettem azt vissza mint az állam.) Elnéztem Bpestre is. Akkor még csak Pestre. — Hogyne néztem volna! Urfikorom boldog emlékeinek Mekkájába. — Az „Angol Királynő“ szállodába szálltam. A portás jól ismert s azonnal figyelmeztetett, hogy ott van a Terezina taníe — is, egyik leányával. Azonnal siettem föl hozzájuk. Mennyire örültek! Különösen a kis Cousine-om. — Egy hercig kis bakfiseh. Egy miniatűr Vénus. — Olyan nagy fekete gyémántokkal a sugár szemöl- dei alatt, mint egy gesztenye. — Az ő kis bak- fisch szive egyszerre arcába szöktette a vért, mikor engem, a gyermekkori ideált, mint érdemrendes vitézt megpillantott. — A gyermekkori szerelem — úgy láttam — fokozott mértékben éledt fel a pihegő keblecskében, mikor a piros cseresznye ajkakon elcsattant a viszontA mi ragaszkodásunk prototípusa a Kérész, a Tiszavirág, melynek életét a hajnal és alkonyat határolja meg. — Jellege a bálványimádás, mely akkor gyújtja meg áldozatának tüzeit, midőn már az eszme ércbe öntve, kőbe faragva érinti szemeink érzékeit. — Midőn Annak hirdetője, hőse, királya, szívverésének villamosságával nem gyújthatja fel a keblek lángolását Nem pártok, nem irányzatokról van szó. — Az utak és módok különbözőségéhez, melyek politikai tekintetben határvonalat vontak megdicsőüll nagyjaink élete pályáján, — semmi közünk. Magyar volt az egyik, magyar volt a másik. Hazája jóvolta, s a szent szabadság iránti lelkesedés volt vezércsillaga mindegyiknek. Hanem ahhoz lehet és van is közünk, hogy szomorú szivvel, szégyenkező arccal azt kell szemlélnünk, hogy az eszme fénye kialszik a szivek hidegségén, de az eszme születésének porháza meg- dicsőitíetik a pózoló epigonok gyászoló parádéjában. A póznak világát éljük. — A hazafi érzés elrejtőzik, elbúvik, az utólagos kegyeletosztás szinjátékának kendőzött ál 1- cája alá. Pedig! Bizonyára nagyobb megnyugvással fényeskednének nagyjai nkmeg- dicsőült lelkei az Ur trónjának zsámolyánál, ha a földi hiúságok pompájából kevesebb, — lelkűk szent hagyományainak követeléséből, — több bizonyitékot látnának. — De hát fájdalom, nem látnak. — Csak üzérkedést a szent jelvényekkel is. Nem jól van ez igy. — Ne legyen igy. Ne csak a halandó porhüvely ékes koporsójának diszkiséretében jelentkezzék a nemzet hálája és ragaszkodása, hanem a halhatatlan, örökké élő eszme követésében is. Vajh! lesz-e úgy még valaha! Isten a tudója. látás rokoni csókja. Magam is egész testemben forróságot éreztem ! Mintha egy villanyos ütés ért volna s hajszolná gyorsabban a vért ereimben. — De hát nem csoda! Én is még csak amolyan pihés állu gyerek voltam. Aztán meg a kis cousine szép volt! Jajde szép, ennivaló kis teremtés! Midőn már jól kiörültük magunkat egymásnak, akkor a kedves Terezina Tante ezt mondta: — No gyerekek, én most elmegyek Budára a helytartótanácshoz. Addig beszélgessetek. — Ugy-e Gyula itt maradsz Mariettával ? — A legnagyobb örömmel kedves Tante! Felelém én. Rásegítettük a Wiklerját meg a Capuchon- ját, s tiszteletteljes kézcsókkal elkísértük az ajtóig. Csak maradjatok gyerekek! Mondja ő jóságosán. — A folyosón hideg van. — S betéve az ajtót, arra kétszer reáforditja a kulcsot! — Mama! Tante! kiáltottuk, s ugrottunk oda mindketten az ajtóhoz! De már akkor a Tante nem volt ott. Siettünk az ablakhoz, ahol megdöbbenéssel láttuk, hogy a Tante íiakkerje éppen akkor kanyarodik ki az utcából. Egymásra néztünk. Nem tudtuk mi ez? szórakozottság volt-e ? Más nem lehet. Csengetni, dörömbölni, nem akartunk, hogy kívülről nyissák ki, nehogy nevetségessé váljunk. A helyzet fatális volt, ámbár nekem, legalább akkor, nem volt kellemetlen. — Később, midőn belenyugodott a megválíozhatatlanba, — a kis Cousinenak sem. — Tréfára vettük a dolgot. — Nevetgéltünk, csevegtünk, bohóskodtunk, örültünk egymásnak. A percek, negyedórák gyorsan múltak. De hát nem jó a tűzzel játszani! Egy olyan aranyos kis babának a közelsége egy 16 éves huszárgyerekre nagyon veszedelmes. Kivált ha az, — az embernek kedves kis cousinéja is akivel nem szokott az etiquette szigorú szabályai szerint társalogni. Ó — a kis bohó, persze nem is képzelte, hogy milyen rettenetes kedelyáí í a pótba hozott, mikor a fehér macskaláb kacsóival a szájamba dugta a bombont; mikor a vállamra támaszkodva olvasta ,a kezemben tartott szinlapot; és mikor göndörhajának egy elszabadult tincsével, sőt néha a fülecskéjével is, érintette az arcomat. Tantalust abban az órában nagyon boldog embernek képzeltem, hozzám képest. Az pedig bizonyos, hogy a bibliai három ifjúnak nem volt olyan melege a tüzes kemencében, mint nekem. Az idő csigalépésekkel haladt előre. Minden kocsi zörgésre, minden kis neszre figyeltem. Semmi! A mártíromság csak tartott tovább. Martíronság egy angyaltiszta, szép gyermek közvetlen közelében? Igen, az! Éppen azért.
