Veszprémi Ellenőr, 1902 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1902-05-25 / 21. szám
V. évfolyam. ai ik szám. 4 Előfizetési ár: Eg >* évre 12 K Fél évre . . | „ Negyed évre 3 „ (6-) (*-) (150) Egyes szán) ára 34 fillér. VESZPRÉMI ww Veszprém 190a. május 35. FÜGGETLEN ÚJSÁG. A lap szellemi részét il* leid közlemények a «sár; h»«atőségbe« küldendők Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetéseket és hirdetéseket kizárólag a kiadóhivatal: Hosszú ntcsa 94.. szám. fogad el. Felelős szerkesztő: VÁRKONYI DEZSŐ. Hirdetések egyezség szerint. Nyilt-tér garmond sora 30 fillér Bírasatstlra lévaiakat csak lamart kaaktfl Nemzeti irány* A nemzeteknek művészi élete rendszerint nemzeti szokott lenni. Crane Walter minden vonása azt kiabálja, hogy ő angol, Van Dyck azt mondja, hogy ő hollandus és a nagy franczia mesterek minden képén, minden ecsetvonásán ott van a gall nemzet géniusza. A nemzeti irányok mindig a művészetben és pedig a szabadinüvészetek kultuszában fejlődtek ki. Az egyéniségnek az érvényesülése ezen a téren leginkább kidomborodhat. Mindenki, még a független politikus is lehet bizonyos fokig megalkuvó, de a szabadművészetek berkeiben dolgozó soha sem tbdr követni mást munkájában, mint a maga nemzeti érzését. Joánovics soha sem tudta volna megfesteni a Vágó-féle árvizképet, valamint hogy Vágó sem tudta volna megfesteni Joánovics albánjait úgy, ahogy megfestve vannak. Hasonló képpen elmondhatjuk ezt az irodalomról is és elmondhatjuk általában, hogy a művészet az, amely nemzeti jelleget ad egy országnak. Nálunk Magyarországon a művészet nemzeti karakterének előrenyomulását csak rövid idő óta észlelhetjük. Azt sem ott a hol kellene: a fővárosban, hanem leginkább a vidéken. A mi fővárosunk az ö mesés és szinte hihetetlen kozmopolita- ságából még mindig nem bírt kivetkőzni. Nemzeti érdekekért, nemzeti dicsőségért lelkesedni csak nagynehezen bir, azt is ritkán teszi. Más országokban a természet rendje az, hogy az ország fővárosa legyen a nemzeti érzéseknek fögyülekező helye és onnan árasztja ki sugarait a provin- cziákra az a lelkesedés, amely a faját szerető ember lelkét betölti. Más országokban, ahol bármilyen is a kormányforma, de az mindig nemzeti, a főváros szokott irányitó lenni és ő szövétnekel világitó tüzoszlopként a pusztában. Magyarországon a főváros feje fölött ködgomolyag ül, amelyből nem tud kibontakozni. Idegen érzések hatják át, idegen Isteneket imád és őrült forgatagban kevergőzik ott a Gotterhalte a Lan- desspracheval, amelyet a főváros közönségének egy jó része még csak nem is ért. Ily sajnálatos körülmények között csak természetes, ha a nemzeti érzések a vidékre vonulnak és ott tartják ébren azt az ellentállást,' amelynek, a magyar állam ezeréves létét köszönheti. A vidéken Egy szál masinánál parazsat fogott a szép s ami ér volt közte, aztán túrta ki magából hangos pössögéssel. — No, ugy-e ? sürgette Szeles Péter. A molnár tenyeribe fújta a füstöt, megszagolta, aztán az orrán eresztett ki egy sziva- tot, úgy mondta ki aztán az Ítéletet: — No, megjárja. Szeles Péter tiltakozott: — Nem megjárja, hanem kitűnő . . . Az emberek kiverték pipáikból a trafikot: — Hadd lássuk hát no, ha már olyan különös a Szeles dohánya. Sorra töltöttek, rágyújtottak, aztán ami szó a pöíékelés alatt esett, az mind a dohányt illette: — Megrakja . . . — Teszi ez, teszi . . . — Az a jó, hogy könnyű . . . — De azért ereje is van ... Az a hiba csak, mért nincs egy kocsi derékkel . . . Ezt'várta Szeles Péter, mégis nyilatkozott mindjárt : Hát aki szeretne belőle, annak megmod- hatom, hogy kilenczven krajezár a kötete neki, egy adorjáni kukásnál. Tizenhat kötél volna még eladó. a szabad mezőkön nyílik a nemzeti géniusz virága, bármit beszéljenek is némelyek. Nem panaszoljuk fel a fővárosnak azt, hogy nem bir nemzet lenni, mikor ő er- fől nem tehet. De joggal fölpanaszolhatjuk azt, hogy ez a város nem akar résztvenni a nemzeti ünnepségeinken és még ma is azon a gyermekes hangon tárgyal a vidékről, amely már idejét lehetősen le- multa. Nem sértődünk meg rajta, legfittebb megmosolyogjuk, de egyúttal mégis szomorúsággal tölt el bennünket az a tudat, hogy a fővárosban miként hervadozik nemzeti életünk virága. Fővárosi fölfogás szerint ez a provinczia, ez a vidék, amely- lyel másként nem lehet bánni, mert az a fővárosi ember intelligencziájába ütköznék. Ez az a sajátos fővárosi észjárás, amely kifejezetten tesz különbséget például székesfővárosi és vidéki ügyvéd között és amely lehetőleg azt óhajtja, hogy a közönség többre tartson egy székesfővárosi aljegyzőt, mint egy vidéki kir. táblai elnököt. Hát jól van. Éljenek a maguk módja szerint. Mink is majd csak elleszünk valahogy. Érzéseinket azért szivünkből ki ne vessük. És nem szabad kételkednünk a — Hiszen ósak helyibe jönne az embernek — vélekedtek a népek -- nem is volna ez annyiért drága, Hanem akkora utón szerencsét- lenkedni vele az a baj, az. — Már micsoda szerencsétlenkedés volna vele ? ellenkezik vele Szeles Péter — csak ha az embernek több esze van, mint a fináncznak. Az meg van. Azért a mondó vagyok, emberek álljunk igy össze, ahányan vagyunk, vegyük meg azt a jó kis takarmányt. — Hát hisz az mind rendben volna — csökönyösödtek az emberek, csak legyen, aki elhozza. — Mind kocsis-lovas emberek kendtek. — Az ám, de ki lesz azaz egy ? Szeles Péter az öreg Pál Jakab István vállára tette a kézit: — Pista bácsi, kend katona volna, kendben bizok legjobban. Nézze kend, elmék kenddel én is és úgy elvezetem utjából a veszedelmet, hogy akár a lovait is felvirágoztatja dohánynyal. Leszek kármentő, mondom. Oszt, ha baj lenne, no ha még akárhogy is baj lenne: jót állok érte a házammal . . . Csak aztán, hisz azt mondani se kén tán, kendnek, meg nekem kidukálna egy- egy kötél dohány a fáradságunkért. Azt a köz fizetné. Az öreg ümmögött egy darabig, aztán kiA „Veszprémi Ellenőr“ tárczája. A kármentő. Irta Móra István. 4 Nagy, tele dohányzacskót eresztett közre Szeles Péter a malomban: — Emberek, gyújtson kendtek rá, tudom az idén ilyet még nem kóstolt kendtek. Csak akinek kupakatlan a pipája, annak nem ajánlom, mert kijön belőle, olyan pessegős. Nem olyan könnyen hiszi azt el az ember, hogy potya is a dohány, meg jó is, — kiki a szomszédját várta, hogy az gyújtson rá elsőbb. Végül is a molnár, Veres Imre próbálkozott meg a felajánlott csemegével. — Nézem hát, no, van-e olyan, mint a trafik! — Micsoda? —méltatlankodott a felajánló, —*hát pipáltfmár molnár ilyet valaha ? Csak a színit meglátja kend, mindjárt sebesebben forog kendnek a malma . . . Nézze kend na, ugy-e, hát nem vetekszik a módja kikericscsel ? gE-q* A molnár belementette pipáját a zacskóba. Iliig— A színeznem sokat mond, hé. Majd az ize mondja megfáz igazat, meg a szaga.
