Veszprémi Ellenőr, 1902 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1902-01-05 / 2. szám
2. oldal. VESZPRÉMI ELLENŐR. támadta politikáját. Megtámadta eljárását. Megtámadta a képviselőválasztási mozgalmakban tanúsított magatartását. Szóval: annyi oldalról támadta meg, a mennyirő csak bírta azt. Igaz, hogy a támadás vak töltéssel való puffogtatásnál egyébb nem vala; igaz, hogy visszhangot nem, hanem csak mosolyt és szánalmat keltett mindenütt. Igaz, hogy nem Csomasz urat magát, hanem Szabó Imre urnák egész labancztáborát ismerte fel a közönség abban a beszédben és abban a szereplésben és igy sokan találtak Csomasz ur számára mentséget abban, hogy nem tudja mit cselekszik. Mindez igaz. De azért az is igaz, hogy a ki komolyan kívánja vétetni a maga egyéniségét és a ki igényt tart arra, hogy szavaira súlyt helyezzenek, eljárását pedig jóhiszemünek tekintsék: annak elkerülhetetlen kötelessége, hogy legalább ő maga vonja le szereplésének és szavainak konzekven- cziáit, akár veszik azt valamibe mások is, akár nem. S bár a mostani főispáni kinevezés következtében imitt-amott olyanféle vélemények is nyilvánultak, hogy a főispántól lehetett volna» elvárni Csomasz urnák mellőzését, mégis ez a nézet csakhamar kapitulált a helyesebb felfogás előtt. A helyesebb felfogás pedig oda kon- kludál és ebben immár teljesen egyetértenek mindazok, a kik a dolog iránt érdeklődnek és a kik a kisded jelenségeknek horderejét is képesek fölismerni, hogy a- főispán jól cselekedett, midőn Csomasz urnák szereplését retorzióval nem honorálta. Valóságos honorárium lett volna a megtorlás. Elismerése lett volna ez a főispán részéről annak, hogy Csomasz urnák szereplése — csakugyan valami volt. Már pedig a főispánnak állása sem engedi meg, de a^ igazság és a józan ész sem engedi meg, hogy azt a szereplést csak valamibe is vegye a főispán. Éppen a mellőzéssel emelte volna a főispán bizonyos jelentőségre a Szabó Imre—Csomasz akcziót! De midőn a főispán fölismerte, hogy a nullából numerust csinálni még mellőzéssel sem lenne bölcs dolog, — a Bánffy- aera becsusztatottjait ily körülmények közt ezután is hajlandó addig-ameddig megtűrni, midőn a főispán azzal a be nem következett mellőzéssel Csomasz urnák 48-as mar- tyrrá avatására alkalmat nem adott s midőn ilyképen az elhatározás útját Csomasz ur előtt nyitva hagyá: akkor csakugyan a 48-as Szabó Imre vitézen a sor, hogy határozzon: lenni, vagy nem lenni! A leszónokolt, lesajnált és lekritizált főispánnak kezéből az adományt el fogadni, vagy nem fogadni el! S bár nekünk teljesen mindegy, akár elfogadja Csomasz ur az adományt, akár nem; mert hiszen lényegileg vajmi kevés vizet zavarhat ő a közügyekben, akár tiszteletbeli ügyész, akár nem; mégis talán nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez állásnak elfogadásával Csomasz ur önmagának csakugyan megadja — az utolsó kegyelemdöfést. Akkor azután Csomasz brigadéros — jóéjszakát! használhattak, vászon, vagy bőrruhát ölthettek, keztyüt húzhattak, de a homloknak és lábaknak szabadon kellett maradniok. A sérelem szemrehányásával kezdték; azután szóváltásból fegyverre keltek; az egyik győzött, a másik elesett; az elesettet lefegyverezték és hozzá nem csak ügyét, de becsületét is elvesztette s a győztestől és a biráktól vétsége elismerésére kény- szeritfett; ezen felül a törvényszabta büntetésre ítélték, sőt mint esküszegőt külön büntetéssel is sújtották és mint hazugot, mindig becstelennek tartották. Ha egyenlően küzdöttek, a vádló lett a vesztes. 1 Láthatjuk tehát, hogy a középkori párbaj az igazság kiderítésének egyik eszköze volt s az állam- hatalom közbejöttével, meghatározott szabályok szerint folyt le. Erre nézve idézem X. Alfonz spanyol királynak törvénygyűjteményéből a következő részt: A királytól kinevezett tanuk & küzdőket az általa kijelölt helyre vezessék s mérjék ki nekik a küzdőtér határpontjait, hogy jól ismerjék a helyet, melyből kilépniök csak a király, vagy a tanuk parancsára s az ezek által kijelölt módon lehet; ha a küzdők egyike a kijelölt határon vagy akarva, vagy az ellenféltől szorítva tulment, legyőzöttnek tekintessék. De ha lovának megbotlása, a kantár elszakadása, vagy más véletlen körülmény miatt lépett túl, a nélkül, hogy ellenfelétől kiszorittatott volna, nem tekintendő legyőződnek/' ha a kijelölt határba akár gyalog, akár lován a lehető leggyorsabban visszatért. A középkor naiv embere szentül meg volt győződve, hogy Isten annak adja a győzelmet, a kinek igaza van, pedig hány ártatlannak kellett elesnie s hány gonosznak megszabadulnia meg- edzett kezek és lábak, a fegyverforgatásban gyakorolt, vagy gyakorolatlan karok által! Az egyház, mely a középkorban mindenben szerepelt, a párbajt is, mint az igazság kiderítésének módját, szertartásokkal és külsőségekkel kötötte össze, bár sohasem egyetemes határozat vagy pápai tekintély által. Ne higyjük azonban, hogy nem akadtak már korán bátor és önálló gondolkozásu emberek, a kik nem úsztak az általános áramlattal, hanem nyíltan fel mertek szólalni a párviadalok és istenítéletek ellen. Ezek közé tartozott Agolard lyoni érsek 825 körül, a ki képtelenségnek mondja a Gundobald király törvényét, mely az Ítéleti párbajt az igazság felderítése legjobb módjának tartja: „igy gyakran még erőtlen és öreg emherek is öldöklő viadalra kényszerittetnek. Hogyan derül ki az igazság, ha mindketten elesnek? Ha a földön az ártatlanok mindig győztek volna, a saracenok Jeruzsálemet, a góthok Rómát, a longobardok Itáliát legyőzték volna-e ?“ így szól már Agobard, de szózata, valamint sok más, sikertelenül hangzott el, sőt Nagy Ottó német király és római császár a hamis eskü elkerülése végett a veronai gyűlésen 967-ben tör- vénynyé tette, hogy Ítéleti párbaj által döntessék el a hamis okmány fölötti vita, úgyszintén a kétes földbirtok kérdése stb. Minden szabad embernek személyesen kellett küzdenie, csak a papok és özvegyek állíthattak helyettest. A hűbériség behozatala óta az esküdtek rendszere csökkent s növekedett helyette az ítéleti párbaj, mit ezen harczias kor magához illőbbnek 1902. január 5. *** Miért nem imák a budapesti lapok? Ezt a fogas és csiklandós kérdést veti fel a „Szé- kesfehérvár és vidéke“ nyílt levél alakjában és a kérdésre a fővárosi sajtó felelni köteles. Választ követelnek a következő kitételek: A mikor a vidéken a kisczelli, veszprémi és soproni pénzintézetekben kisebb-nagyobb tolvajlások és elspekulácziók történtek, akkor a fővárosi sajtó összes orgánumai heteken át naponkint másfél ol- dalas vezérczikkeket Írtak a vidéki pénzintézete! rémes helyzetéről, azok botrányos kezeltetéséről i az összes vidéki bankok és takarékpénztárak igaz gatóinak lenyakaztatásainak szükségésségéről. Bi; amúgy is nem valami rózsás állapotban lelédzt vidéki pénzintézetek ezekre a czikkekre elvesztettél helyi ügyfeleiknek egy tekintélyes részét. Nem lehe tett a dolog ellen szólani akkor, mert a látszólagoi igazság a másféloldalas és a vidéki szegényemberei fölött mód nélkül könnyeket ontó vezérczikkel mellett szólt s igy a vidéki apró tőkék még jobbat meggyarapodtak a fővárosi bankokban. Ám ezek a sikkasztások, vidéki spekuláczióí az egész országban, összesen és tiz esztendő alat nem teszik ki az ötödrészét annak, a mi magya pénzt most egyszerre a Magyar Ipar és Kereske delmi Bank egy oláh petróleum forrásba s má hasonló komoly vállalatokba eltemetett. Méltóztatik látni itt van most az önök zsidójí azzal a különbséggel csupán, hogy a mi zsidónka ketten ütötték: mi is, a vidéki sajtó és a főváros sajtó. Ellenben az önök zsidaját úgy tátszik csupár nekünk, vidéki sajtónak kell ütni. A Magyar Ipar és Kereskedelmi Bank rész vényesei, a kik Schwarcz Felix volt igazgató ui szívességéből és vigécz ügyességének hála: a sze gény vidéki kis emberekből kerültek ki, mintegj húsz millió korona erejéig siratják pénzüket. A 25( korona értékben kibocsátott részvényeket mos lehetetlen eladni 30 koronán. Hogy rövid legyék: egy húsz millió befizetet koronával alapított budapesti bank annyira a buká: szélén áll, jobban mondva: annyira tönkre jutott hogy immár a részvényesek saját maguk költi! holt hírét az intézetüknek s miután kiküldött bízott ságukkal kérdőre vonták az igazgatóságot, az ern nyert szomorú felvilágosítást szerte az országban ezer számra küldött körlevelekben adják tudtul i nagyközönségnek. így kísérlik meg a közvélemény érdeklődésének felkeltésével az egész országbai szerte lakó részvényeseket egyöntetű akczióra bírni hogy mentsenek, a mit lehet. talált. Az Ítéleti párba nyomai még a XVI. század ban is feltűnnek, sőt Angliában az ítéleti párba eltörlése a gyilkosság eseteire nézve csak 1820-bai történt .Ezekben foglaltam össze főbb vonásokban a: igazság kiderítésének módját és eszközeit, melyei közé — mint láttuk — a párbaj is tartozott. Létre hozta ezt a középkor egyszerű társadalmának nail gyermeke és merőben téves és helytelen felfogása mely szerint az istenség a győzelmet csakis annal adja, a kinek igaza van. Létrehozta a társadalon durvasága, melynek főbb jellemvonása a nyeri erőszak; létrehozta a durva társadalom vért szóm jazó természete, a mely a társadalom egyik fi mulatságát és élvezetét a látványos küzdelmei közben az ember-vér ontása képezte. Megbocsájt ható ez nekik, mert róluk valóban elmondhatjuk nem tudták mit cselekedtek. Igazságot kereste! téves irányban és nyers természetüknek megfeleli durva eszközökkel. Nem fejezhetem be felolvasásomat a nélkül hogy néhány tárgyilagos megjegyzést ne tegyek a mai párbajra, mely annyi oldalról ki volt és ki var ma is téve a kritika sajtó Ítéletének. A középkori ítéleti párbaj elég botorul I naivul az igazságot akarta szolgálni és keresni Vájjon ki mondhatná ezt a mai u. n. párbajról! Mert a mai párbajt sokkal helyesebben nevezhet nénk el bármi másnak, oly távol áll a középkor párbaj durvaságában is becsületes, mert jó ügye szolgálni akaró természetétől. Nem az igazságot akarja szolgálni a rna párbaj, hanem inkább a durva természetéből foly< csúf tulajdonságoknak a megnyilatkozása ez, min
