Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)
1901-10-06 / 40. szám
IV. évfolyam. Veszprém, 1901. Október 6. 40-ik szám. Előfizetési ár: Egész, évre . 12 K. (6.—) Fél évre . . 6 „ (3. —) Negyedévre . 3 „ (1.50) Egyes szám ára 24 fillér. VESZPRÉMI ELLENŐR FÜGGETLEN ÚJSÁG. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetéseket és hirdetéseket kizárólag a kiadóhivatal: Virág utcza 103. szám, fogad el.. Felelős szerkesztő : VÁRKONYl DEZSŐ. Hirdetések egyezség szerint. Nyilt-tér garmond sora 30 fillér. Bérmentetlen leveleket csak ismert kézből fogadunk el. Horánszky Lajos. Veszprém, 1901. októba 8. A veszprémi kerület derék választó közönsége csorbát köszörült és a „szabad választások“ tiszta vizében régi szennyest mosogatott a héten. A rettenetes nyomás alól felszabadult nép akaratának impozáns megnyilatkozása egy nap alatt elsöpörte az évtizedes kor- rupczió kreatúráit, s ledobta a nyűgöt, mit durva erőszakkal, ravasz furfanggal és az emberi jogokkal való visszaélés összes módozatainak felhasználásával akasztottak a nyakába. Egy óriási lélegzetet vett szerdán a veszprémi választókerület. És a múltaknak gyötrő, nyomasztó álmából fölébredve, egy szebb és jobb jövő hajnalán táguló kebellel, tele tüdővel, diadalittasan üdvözölte a magyar nemzeti közélet szemhatárán derengő rózsapirt és tomboló lelkesedéssel belekiáltott abba egy nevet: — Horánszky Lajosét, — melynek viselője ebben a reménynyel de küzdelemmel is — teli jobb jövőben, ennek a népnek jogait, érdekeit és vágyait törvényes megbízottként képviseli. Önként, szabadon, tiszta meggyőződésből bízta reá e választó kerület képviseletét Horánszky Lajosra. Erre a mandátumra büszke lehet Horánszky, de büszke lehet a választó kerület minden egyes polgára is, a ki az alkotmányos jogok gyakorlatának folyamán ezúttal leadott szavazatával igazán tiszta lapra irta a nevét. Ezért a mandátumért Horánszky Lajos nem tartozik köszönettel se miniszterelnöknek, se főispánnak, se hivatalos hatalomnak, se takarékpénztárnak: ezért egyedül és kizárólag a becsületes, józan gondolko- zásu, tisztességes választó közönségnek — a népnek — tartozik köszönettel. Ez a világon az egyedüli nemes és szép lekötelezettség! Hiszszük, sőt bizton tudjuk, hogy Horánszky Lajos ennek a lekötelezettségnek legjobb tudása, összes tehetsége, s szive, lelke minden erejével meg akar és meg fog felelni. Hallottuk mindannyian férfias, nyílt kijelentéseit, a miket mindig kitörő örömmel, igaz lelkesedéssel fogadott ez a nyilvános hazudozásokhoz, üres fárzisokhoz és otromba henczegéshez szoktatott közönség. Megtnondotta nyíltan, hogy ő magára nézve adóslevélnek tekinti ezt a mandátumot, a mit a munkaerejének teljes felhasználásával s e választó kerület minden polgára iránt mindenkor tanúsítandó érdeklődésével, szeretetével és ragaszkodásával tartozik beváltani. Törhetetlen, erős nemzeti érzéssel, lángoló hazaszeretettel, széles körű ismeretekkel, országos tisztelettel osztatlanul körülövezett névvel és — a mi fő — fel- és lefelé egyaránt teljes függetlenséggel kezdte meg nyilvános közéleti szereplését, mondjuk : politikai pályafutását, Horánszky Lajos. E választókerület polgárságának éber figyelme és az imént oly megható módon előlegezett bizalma és szeretete kiséri őt ezen az utón. Kisérje Isten áldása is! V. D. A „Veszprémi Ellenőr“ tárczája. Mihály magába száll. —A „Veszprémi Ellenőr“ eredeti tárczája. — A gép élesen fütyült, a munkások mind megállották s különös nyugtalansággal néztek a vasszörny bezárt ajtajára. Ennek a magasra felnyúló roppant fekete gépfejnek hat embert kell most kiszolgáltatnia a vizek mélységéből. Vájjon kiadja-e őket épén, sértetlenül? Óh, hogy nyögött, remegett, süvöltözött ez a kegyetlen vasszörnyeteg, hogy a lelket, kit talán már áldozatának hitt, ki kell adnia mélységes gyomrából, amelyet keményen lent tart a folyam fenekén, húsz méterre a vizszin alatt! Két barna pipáját hogyan hányja-veti, homlokán levő egy szemével, melyben szakadatlanul izzik a piros szénzsarátnok, milyen dühös vörösséggel tekint bele a fagyba, az estébe, a ködbe, búgó ormányából hóhullajtó sóhajok szakadnak ki s félelmes mély hangján mily borzasztó dallokat gordonkázik föl a Tisza fenekéről. Az asszonynak, aki a deszkaház oldalához lapulva állt s azon a kis ajtón át az urát várta vissza a hullámsirból, a haláltánczból, nedvesség csillogott a szemében. A gépész kereket csavart, szelepeket nyitott, lánczokat oldott. A gép óriás piros tüzszeme mindenre vörös fényt hintett, minden vörös volt itt, mint a pokol tornáczában, a villamos lámpák, melyek a báltermeket „tündérfénybe“ szokták borítani, — itt csak pislogó mécsvilág-számba mentek. Minő hatalmakat fog igába a mérnök-agy, hogy a rónán száguldozó vasparipáknak átkelést biztosítson a folyam fölött! Minden tovasurranó vékony gépszijban sziklarepesztő erő van itt, s azok a nádszál vékonyságúnak tetsző vascsövek, amelyek két oldalt a késszonba szolgálnak, a sűrített levegőben akkora hatalmat fújnak a roppant vasharangba, hogy az a száz öles szélességű folyam roppant vizerején képes diadalmaskodni. Békességben kell azonban élni az Istennel annak, aki a késszon viz alá sülyesztett érczkeb- lében akarja keresni a kenyerét. Valami rettenetes hely lehet az ott, hol örökösen sir, nyög, búg, a rabságba vetett szabad levegő, hol hat munkás a folyam fenekén túrja föl a szűz folyamágyat; hol oly sürü a levegő, hogy az emberi beszéd lehetetlen ; az ajk mozog, de a szó nem hallik, mert ha még útközben el nem fojtaná a hangot az elszorult kebel, hallatlanná tenné azt a vizmoraj, a szélsüvöltözés; hol a hús- és vérember, szivével és agyával kénytelen egyszerű gépalkatrészszé, emelő-karrá érzéketleniteni magát, mert elég egy ballépés, egy szédület, vagy csak egy elkésett mozdulat s a törékeny emelőkar összezúzva, elveszve bukik önfurta sírjába. Ennek a pokolmélységnek kell most magából kiadnia nyolcz munkást. Nyolcz emelőkart, mely most ismét emberré akar nemesedni. Végre mikor már a búgás, szükölés csendesedett, fölpattant a késszon vasajtaja s egymásután nyolcz ember került ki a gépfej sötét odvából. Úgy kellett ölbe szedni őket, mert félholtak voltak s egyiknek orrán-szájján jött a vér. — Hamar a zsilipbe! — rendelkezett a kis doktor s mig a munkások elhurczolták a boldogtalan embert, sorra megvizsgálta a többieket is, meghajlitgatta lábukat, megvizsgálta karjukat, összetapogatta ütőerüket, nem tört-e csont, nem sza- kadt-e in s nem pattant-e meg valami véredény ? Mind a heten „kielégitő állapotban“ voltak, ezeket már nem kelletett bevinni a sűrített levegőbe, elég, ha a melegedő kamarába viszik őket. El is vitték mind a hetet; Mihálynak a fejét az asszony tartotta az ölében. — Oh, édes uram, oh, jó Istenem, — suttogta hálásan, örvendezően ; szegény asszony megtanulta már, hogyha igy látja előjönni a géptől az urát, nem sírnia, hanem nevetnie kell. A munkásokat aztán szépen lefektették a melegedő kamarában, az orvos sorra megvizsgálta őket újólag, összenézte az érütésüket, meg az óraütést, melyik ver sebesebben, aztán pálinkát osztatott nekik s mielőtt a vérző beteghez ment volna, langyos teát nagy barna csuporkából, megfelelően fölrumozva. Kell ez a gyors élesztés, mert ezek az emberek mindjárt kétségbeesnek s magasabb bért követelnek, ha tüstént nem állítják őket a talpukra. Hamarosan erőre is kapott valamennyi s lassankint elszállingóztak a fabódékból, hanem Mihály ugyancsak elhagyta magát.
