Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)
1901-09-08 / 36. szám
1901. szeptember 8. VESZPRÉMI ELLENŐR 3. oldal. zolására és választó-kerületünk polgárainak felvilágositására ide lenyomatjuk, hogy mit mondott Széli Kálmán! Széli Kálmán miniszterelnököt a parlament e hó 4-iki gyűlésében meginterpellálta Ernst Sándor képviselő a privigyei választás ügyében, s erre adott válaszában Széli Kálmán miniszterelnök alkalmat vett magának a következő nagyfontosságu kijelentésekre: „Üdvözlő táviratot tőlem senki sem kapott és nem is kap senki, hanem kap az üdvözlő táviratra választ. Én, kérem, a courtoisie törvényeinek teszek eleget azzal, hogy ha bárhonnan egy üdvözlet érkezik hozzám, vagy egy rólam való szives megemlékezést kapok, én a magam részéről köszönettel viszonzom az ilyen üdvözleteket Már most, ha a t. képviselő urak ebben szálkát keresnek, vegyék maguknak azt a fáradtságot és olvassák el azokat az üdvözlő táviratokat és az azokra adott válaszokat, a melyeket én az utolsó időben a választási mozgalmak természetes folyamánya- képpen igen nagy számmal kapok, illetőleg küldök és kérem, találnak-e azok között egyetlen-egyre is, a melyben én valamely jelölt mellett még csak állást foglaltam volna is ? Nem foglaltam állást és sehol miniszterelnöki presszióval, vagy befolyással nem akartam a priori a választásokba beleavatkozni. No, már engedelmet kérünk, ennél pregnánsabban nem lehet leczáfolni azt a hirlapilag és magánkörökben is kolportált főispáni nyilatkozatot, hogy: „Széli Kálmán miniszterelnök súlyt helyez arra és kívánja, hogy Szabó Imre megválasztassék Veszprémiben.“ E félremagyarázhalatlan miniszterelnöki nyilatkozat után Fenyvesi főispánnak impu- tált fentebbi kijelentést vagy közönséges misztifikácziónak, vagy egy országos választási aktus komolyságát veszélyeztető gyerekes viccznek kell tartanunk A kettő közül valamelyik, ha ugyan nem a harmadik, ez a kolportázs : a közönség, a nép tájékozatlanságára alapított gonosz czélzatu hazugság. Mert ám ugyancsak Széli Kálmán miniszterelnök mondotta a következőket is, ugyanazon képviselőházi gyűlésen: „ . . . azt akarom, hogy az ország szabadakaratának megnyilvánulása legyen a választásoknál. Ezt akartam mindig és a törvényt megfogom tartani . . .“ Hát tessék ezt a két miniszterelnöki kijelentést a főispán, árvaszéki elnök és főszolgabíró kortes akczióival összeegyeztetni ! . . . Horánszky Lajos, a Széli Kálmán mi niszterelnök programmjának alapján álló szabadelvüpárti jelölt e hó 8-án — vasárnap — délután 3 órakor tartja meg programm beszédét. Még nem késő. Veszprém, 1901. szept. Szeretett jó királyunk főherczegek kíséretében Zirczre érkezett, hű népe örvend és ünnepel. Hajmáskéren a dandárok békés harczjátékot rögtönöznek, ágyudörgés és fegyverropogás mindenfelé. A hírlapok naponként közük a veszprémi hadgyakorlatról érkezett eredeti táviratokat és nemcsak Magyarország, hanem az egész külföld tudomást vesz arról, hogy Veszprém létezik, —- a mit sajnos, eddig kevesen tudtak. Kár, hogy a dicsőség nem sokáig tart. Felséges királyunknak szivünk melegével ismét csak a távolból hódolhatunk, a harczi. zaj elnémul és a világ napirendre tér felettük, ha csak e szegény városka jóindulatú tisztességtudó lakóinak, a jó bakonyi levegő éltető ózonjának, a patakok kristálytiszta üdítő vizének és a Balaton páratlan szép vidékének hírét széjjel nem viszik az e hó végével a szélrózsa minden irányába távozó derék tüzértisztek. Rövid ideig voltak itt s mégis előkelő modoruknál, barátságos mivoltuknál fogva egyenként és összeségben úgy megkedveltették magukat, hogy fáj a tudat, hogy nemsokára itthagynak bennünket. De még jobban bánt bennünket azon körülmény, hogy — a mint tervezve van —- a tüzér lövő-tanfolyam tiszti laképületeit Hajmáskéren építik fel s minden évben ott fog tartatni a 6 hóra terjedő tanfolyam és Veszprém, mint rendesen, most is hoppon marad. Pedig van-e a természet által a katonaság részére jobban predesztinált hely, mint Veszprém ? Kitűnő egészséges fekvése, kristálytiszta vize, kedvező terepviszonyok teszik kiválóan alkalmassá, és kérdezzük csak meg bármelyik tüzértisztet, hogy hogyan érezte magát ittartózkodás alatt — azt fogja felelni: igen jól. Kevesen vagyunk lakói ezen szegény városnak, kevés tellik tőlünk és mégis ezen komoly katonák, — kik az olcsó élveket nem keresik — egészen beleélték magukat a kisvárosi életbe és bizton tudjuk, hogy egyik másik ha ismét nagyvárosba kerül az elpeshedt gázokkal teli levegő helyett gyakran visszakivánja a „Bakonyerwald“ éltető balzsamos levegőjét. És mi eddig semmit sem tettünk, hogy e kedves vendégeket, kik szerény igényekkel lépnek fel, jövedelmüket itt költik el, forgalmukra emelik, nálunk állandókká tegyük azáltal, hogy a tüzér lövő-tanfolyam tiszti lakházai Veszprémben épitessenek fel. De itt a perez, midőn tenni kell! Járuljunk a trón zsámolya elé, ha másként nem segíthetünk magunkon. Hozzunk áldozatot ! Ajánljon fel a város a hadügyi kormánynak ingyen telket — anyagot és akkor remélhetjük, hogy méltányos kérésünknek meg lesz a hőn óhajtott eredménye. Tegyünk addig, mig nincs késő! —r. Scsukin-né orvosi bizonyítványom van róla, hogy a férjem beteg volt I Itt van, .nézze meg kérem! — Nagyon szép, én el is hiszem, — szólt Krisztánov izgatottan — és el is hiszem, de csak ismételhetem, hogy nekünk nincs semmi közünk hozzá. Hihetetlen! Sőt szinte komikus! Hát a férje igazán nem tudja, hogy hová kellene fordulnia ? Ön csak zavar bennünket s hiába vesztegeti az idejét. Oh! ... — Alexej Nikolajics — szólt aztán az egyik hivatalnoknak — kérem, magyarázza meg ezt a dolgot Scsukinnénak. A hivatalnok boszusan ment be egy szobába. Félóra múlva Alexej Nikolajics már ott volt Krisztunoynál. — No, mit végzett? — kérdezte Krisztunov fáradtan. — Semmit sem végezhettünk Pjstr Alexandras ! Agyonbeszéli az embert ez az asz- szony . . . Egyszerűen mindig másról beszél . . • — En . . . én nem bírom a hangját hallgatni . . . Már belebetegszem . . . nem birom ki tovább . . — Be kell hívni a portást, Pjstr Alexandrics, hogy dobja ki. — Nem, nem! — szólt Krisztunov rémülten, — mert akkor olyan nagy lármát csap, hogy az egész házban mindenki meghallja s aztán az ördög tudja, mit gondolnak majd rólunk . . . Próbálja meg, kedvesem, hátha valahogyan meg tudja magyarázni neki ezt a dolgot. Néhány perez múlva már megint lehetett hallani Alexej Nikolajics hangját. Elmúlt egy negyed óra s az ő basszus hangját a könyvelő tenorja váltotta föl. el Azt hiszem, megint újra kezdi a köszvényem . . . S a migrainem . . . A szomszéd szobában Alexej Nikolajisz végre elvesztette türelmét. Az ujjaival először az asztalon s azután homlokán kopogott. — Egy szóval, nem itt van a feje, — szólt — hanem emitt ... — Na, na, — szólt az asszony megsértődve, — a feleségednek is mutogathatod a fejed . . . te söpredék! ... Ne légy velem szemben nagyon szemtelen! Alexej Nikolajics végtelen dühvei nézett reá s szerette volna elnyelni, de végül mégis csak igy szólt elhaló hangon: — Ki innen! Takarodjék ki ! — Micsoda ?! ordított Scsukinné, — hogy j merészel én velem igy beszélni ? Bár gyámoltalan, védtelen nő vagyok, ilyesmit még se tűrök el! Azonnal megyek az ügyvédemhez. — Takarodjál innen, vén szipirtyó! — kiált rá Alexej Nikolajics. Krisztunov kinyitja az ajtót s betekint a szobába. — Mi történik itt? — kérdezte siralmas hangon. Scsukinné, aki oly vörös volt, mint a rák, a szoba közepén állt és szemeit kimeresztve hadonászott a levegőben. A hivatalnokok, akik szintén elvörösödtek és már belefáradtak a botrányba, körülállották és tanácstalanul néztek rá. . — Kegyelmes uram, — szólt Scsukinné Krisztunovhoz — ez az ember... ez az ember ... ön megparancsolta neki, hogy az ügyemet intézze el s most még kinevet 1 Én gyámoltalan, védtelen nő vagyok ... A férjem árvaszéki ülnök s én magam is egy őrnagynak vagyok a leánya. — Jól van, nagyságos asszony, — szólt Krisztunov sóhajtozva — majd megvizsgálom a dolgot . . . . S intézkedem . . . Csak menjen nyugodtan haza, majd megírom, hogy mit végeztem. — Mikor kapom meg a pénzt, kegyelmes uram ? Még ma szükségem van rá. Krisztunov remegő kézzel végigsimitotta a haját s megint elkezdte a dolgot, magyarázgatni. — Hiszen már mondtam, nagyságos asszonyom . . . hogy ez a bank magánjellegű kereskedelmi intézet . . . Mit kíván tőlünk ? . . . S aztán nem érti, hogy zavar bennünket. Scsukinné végighallgatta ezt a beszédet s nagyot sóhajtott; — Igen, igen ... De legyen olyan jó, kegyelmes uram, hogy vegyen pártfogásába, hogy egész életemben imádkozhassam önért. Ha az orvosi bizonyítvány is kevés, akkor a rendőrségtől hozok igazolványt . . . Kérem, rendelje el, hogy fizessék ki a pénzemet 1 Krisztunovnak a szemei előtt már forgott minden. Kilehelte az egész levegőt, ami csak a tüdejében volt s erőtlenül leroskadt a karosszékbe. — Mennyit kíván ? — kérdezte halkan. — Huszonnégy rubel harminczhat kopek. Krisztunov elővette a tárczáját, kivettt belőle egy huszonöt rubelest s átadta Scsukinnénak. — Itt van, fogadja el ... és aztán menjen 1 Scsukinné belecsavarta a pénzt egy zsebkendőbe, zsebre dugta s édes, finom, sőt kissé kaczér mosolylyal igy szólt: — Kegyelmes uram a férjem nem kaphatná-e vissza,a régi állását? Én nem tudom . . . elutazom . . . beteg vagyok — szólt Krisztunov elhaló hangon — rettenetesen dobog a szivem* mérgemben. — Hihetetlenül aljas személy, — szólt Knsz- tunov felháborodva s idegesen vállat vont. Olyan ostoba, mint a csizma, hogy az ördög vinné
