Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)

1901-12-08 / 49. szám

1901. deczember 8.

2. oldal.

jaival, — zaklatni bűn és vérlázitó kegyetlenség.

Zokszavakat hallottunk a héten B-Almádiból is.

Ezen alig hogy most fejlődésnek indult fürdőhelyen most behozzák a házbéradót, s a kivetési munkálatok elkészítése végett a pénz ügy igazgatóság egyik tisztviselője már több ízben künn járt Almádiban.

Ennek az indokolatlan és jogtalan megadóztatásnak azonban egészen más háttere van, mint a veszprémi adóbehajtás drákói szigorának. Itt a íurdőrészvénytársaság érdekeit szolgálja a pénzügyigazgatóság, a mennyiben a házbéradó behozatalával tetemesen megnövekedik a községi pótadó, s igy a részvénytársaság holmi utfentartási s egyéb kiadásoktól megmenekül!'1 ‘

Ezzel a pénz ügy igazgatóság az Óvári-4 klikknek szolgálatot tesz ugyan, de hatalmasat lök az amúgy is nehezen fejlődő Balaton-kultuszon — visszafelé.

E kérdésre még visszatérünk.

Talált oklevelek. Múlt számunkban e czim alatt közölt czikkre vettük a következő helyreigazító sorokat:

Múlt vasárnap a helybeli lapokban s mint értesülök más vidéki lapokban is a fenti czim alatt egy közlemény jelent meg. Soha sem szoktam személyemet érintő vonatkozásokra, sem a lapokban avagy a társadalmi téren felmerülőkre reflektálni, de miután a fenti közlemény nemcsak engem kívánt mintegy mulasztással vádolni, hanem még élő, magasabb társadalmi polezon lévő egyéneket, sőt bizonyos irányban kegyeletet is érint, arra nézve általános megismertetésül a következőleg válaszolhatok :

Azok az állítólag a gazdasági egyesület irattárában — talán lomtárában ? — talált oklevelek semmi más, mint haszontalan kiselejtezett papiros,

VESZPRÉM? ELLEKÖR.

minek értéke, becse, vagy talán emléke nincsen. Történetük a következő: 1888-ik évben a „Vesz- prémmegyei gazdasági egyesület“ az akkor meg működésben levő „Devecseri vidéki gazdakör -rel Devecserben egy sikerült mezőgazdasági kiállítást rendezett, mely alkalommal a megítélt oklevelek kiállítva, az egyesület által aláírva, a még szükséges aláírások eszközlése végett, a Devecseri gazda körnek megküldettek. A gazdakör az oklevelek szövegezését érzékenységből kifogásolta, amennyi- ban azon szövegezés helyett: „a Veszprémmegyei gazdasági egyesület a Devecservidéki gazdakör közreműködésével rendezett“ stb. a következőt kívánta : „a Veszprémmegyei gazdasági egyesület s a Devecservidéki gazdakör által rendezett“ stb.

Az oklevelek azon időben ezen kért változtatással újból kilettek állítva-s nyomatva, valamint minden részről alá is Írva az összes kitüntetteknek meg is leüldve, mig az előbbiek lomtárba kerültek. Ezek azok az állítólag talált oklevelek, melyek ma mit sem érnek. Erről pedig egy kis körültekintéssel, utánkérdéssel igen könnyen tudomást lehetetett vol- ‘háJ szerezni, annyival is inkább, mert azon helyesbített oklevelekből magában Veszprémben is több van kéznél, sőt a gazdasági egyesület irodájában is berámázva a falon függ egy példány..

Nagy Iván.

A vaűászás.

(Szezon-czikk.)-o- Magyarországon mostanában stagnál a vidéki közélet; még talán a közhivatalokban is redukálják a munkát, mert hiszen most van a vadászási főszezon.

Én belátom, hogy ez az időszakokhoz kötött, férfias és hatalmasan izgató sport, a vadászás, respektust követel a maga számára, a hivatalokban és a közönség közt egyaránt.

A régi népek életében a vadászás szintén mindennapi foglalkozás volt: a férfi elmegy mai nap a műhelybe, vagy szántani, vetni — régen elment vadat űzni. A primitiv miveltségü népek most is mindenhol legszívesebben űzik az ősfoglalkozások legösztönszerübb faját, a vadászást.

Előkelőbb mulatsággá, sporttá a vadászást a

czivilizáczió magas fokára jutott népek, az egyiptomiak, görögök, perzsák s később a rómaiak emelték, kik a vadászatot kivették ugyan az iskolasport programmjából, de mivel gyakran személyes bátorságot követelő küzdéssel járt, legelőkelőbb sporttá tették, mely közel áll a háborúhoz.

A régiek közül a vadászást a legelőkelőbb emberek űzték — mulatságból. Alkibiadészről meg van irva, hogy mint igazi gavallér, ki a kínálkozó sportélvezeteket ép’ úgy kimerítette, mint a közélet izgalmait, elment a trákok köze vadászni, kik a nagy vadat, (akkor még Pannóniában oroszlánok és bölények is voltak) lóhátról nyillal, kelevézzel és dárdával űzték.

A czivilizáczió ma már az európai vadászatokat nagyon kivette ősi térmészetükből; megszűnt a vadászással járó veszély, még a fáradság izgalmai is megszűntek: tenyésztett, félszelid vadakat lőnek most halomra, biztos állásokból, kitünően konstruált gépfegyverekkel s a vadászás sikere sem a sportszerű erőfeszítés, bátorság izgató tényeiből áll, hanem a tömegzsákmány ügyes összelövéséből.

Midőn a vadászat ily módra átalakult, természetesen gondoskodni kellett arról, hogy megfelelő számú vad, „rendelkezésre álljon“ s igy a vadászás nem csupán vadüzésből áll, hanem vadtenyésztésből, vadkimélésből is.

Vadász-törvényt kellett alkotni, melynek minden szakasza arra tendál, hogy a vad — kivéve a ragadozókat — elszaporodjék.

Miután pedig minden vad károkat okoz a mezőgazdasági és kerti kultúrában, a törvényt azzal kellett indokolni, hogy a vadtenyésztés és vadkivitel egyik hasznos ága a közgazdaságnak.

Hát azt én nem vitatom, nincsenek is bizonyító statisztikai adataim, hogy minő közgazdasági haszon származik a vadászásból, jobban mondva a vadtenyésztés és szaporításból, azt azonban látom és tapasztalom, hogy az őszi és téli „vadszüret“, alkalmával a vadászás ép’ oly fontos foglalkozás, mint akár a termés betakarítása.

Ha csupán nagyurak „foglalkoznának“ mert hiszen a szorgos vadászzsákmány gyűjtés már beillik foglalkozásnak — a vadászással, még hajlandó volnék azt hinni, hogy a vadászás köz- gazdasági állítólagos haszna csak ráfogás, mert hiszen ha a vadászás nem egyébb, mint szorgalmas vagyongyűjtés, akkor az nem úri passzió, hanem közönséges polgári foglalkozás volna. De mivel mai napság a vadászok társadalmi rangja közt kategóriákat felállítani csakugyan bajos, el kell fogadni azt a feltevést, hogy a vadászás, a vadtenyésztés, a tömegzsákmányra való törekvés csakugyan közgazdasági haszonnal jár, miből ha nem is lehet gyorsan megtollasodni, kétségtelenül megfelelő számtételekből lehet ezt kimutatni a magyar állam kiviteli kereskedését feltüntető statisztikából.

Egy azonban bizonyos, hogy az államkincstár direkt hasznot húz belőle: a vadászati jegyek eladása és a va.dászbérletek után szedett adó alakjában. Szinte csodálatos, hogy miután a vadászásnak a társadalom minden osztályában vannak buzgó és a közdolgokra eminenter befolyással biró hívei, még nem esett szó a törvényhozásban arról, hogy ezt az adót el kellene törölni. Mert hiszen, ha a vadászásról kimondaná a törvény, hogy a maga földjén mindenki tenyészthet vadat s azt meg is foghatja, értékesítheti, (aminthogy a vad a törvény szerint a birtok tartozéka) akkor többen .üz- nék a „vadászati keresetet“ s több lenne a kivitel és belfogyasztás indirekt közgazdasági haszna.

Ámde ez nem a vadászember felfogása; még a vadorzó is ellenezné, hogy a vadászás egyszerű kenyérkereset legyen, minélfogva az állam, illetve a kormány és törvényhozás kénytelen a közfelfogáshoz alkalmazkodni — miből önként

Péternek ott az ágyon a vesztére törne — mint egy syrén, a ki édes illatával, csábos mosolyával még azt a csepp eszét is abban a lázas agyban megzavarni akarná, mint egy álomkép, — mely azért jelen meg, hogy az álmot végleg elűzze azokról a fáradt szemhéjakról . . .

És mégis nem volt sem vilii, sem szyrén, de álomkép sem.

De egy élő alak. Húsból, vérből, meleg, forró, piros vérből.

És a kastély úrnője! . . .

Gondosan betette maga után az ajtót, mielőtt félénk bizonytalan tekintetét az alvó apáczára veté s látva, hogy ez meg sem moczczan, az ágyhoz közeledett, megigazította a takaróját, azután felemelé a beteg lelógó kezét és az ajkaihoz emelé és csak azután tévé le szép csendesen az ágyra, melynek szélére ő is leült.

Puha kezecskéjével végig simított az alvó homlokán, félre simítva a szép magas homlokról, az odatapadt barna hajfürtöket, aztán lopva, oldalvást pillantva az apáczára, lehájolt, egészen közel, a szép alvó férfi arcza fölé és egy csókot lehelt a halvány ajk szélére . . .

Olyan volt ez a csók, mint a virág,lehelete, de a férfi mégis összerezent, halvány pir boritá az arczat és csak úgy hunyorítva nézett rá, a ki a „szeme fénye“ volt.

A ki olyan sokszor jelent meg lázas álmai közepette, de a végén mindenkor eltűnt.

A nő nem vette észre a beteg Péter furfang- ját és a lámpa is Péter oldalán volt, az ő szolgá- latábán, mert* egyre homályosabban égett, vógre egy nagyott lobbant, mint a ki halni készül és végkép ki is aludt.

Az ég alján már lassan pirkad, midőn a nő fölemelkedett az ágyról és az ablakhoz közeledett, a függönyt félre tolva, aztán nesztelenül elhagyta a szobát. Péterjére mégegyszer visszanézett, hosz- szasan szeretettel.

Öreg hü szolgája odakint várta, elmenének s egy úri palota rézkilincses kapuja kinyílott előttük és ismét becsukódott

A felkelő nap első sugara bearanyozta a réz- kilincst és ugyanazon napsugár besütött a Péter szobájába is és végig osont az ágyon, lecsókolta a szempilláit úgy, hogy jóizü álomba merült.

A ferencziek templomának öreg harangja már misére szólított, midőn az apácza szemeiből kidörzsöli az álmot s csodálkozva tekintett az ablak félrehúzott főggönyeire, melyet ő este gondosan behúzott, de egy pillantás az alvóra megnyugtatá és egyszersmind tudatá is vele, hogy reá már itt többé nincs szükség, az alvó arczát ime már egészséges pir boritá.

A -szerelem a legjobb patika és a legügyesebb doktor, ha bíznak a tudományában . . .

m -