Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1887 (13. évfolyam, 3-52. szám)

1887-05-01 / 18. szám

évfolyam* ISST.

lS-fk »zürn.

Veszprém, május 1.

1

Megjelenik e lap & „HIVATALOS ÉBTESÍTŐ"-vel

együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli esetekben fejj.

Ifialap adatik ki. — Előfizetési

4r mindkét lapra : negyedévre 1 frt 50 kr.; félévre 3 frt; égése évre 6 frt. Egyes példányok ára 15 kr. — Hlrdétéíek díjai egy hasábos petitsor tere 6 kr,; uvilttérbea 20 kr.; minden beigtatásórt külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő.

Kiadóhivatal: Kraus A. Fia khuyvkereskedése VeszDrém- ben. Ide küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet s reciamátió.

VESZPRÉM

Í t

közgazdasági*, társadalmi*, helyi* s általános érdekű

MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY.

1 -'.ti U . v v«í< -I ;'iJk tíii • ^

Magánvltáknak s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik.

Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelsn közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogad el.

Szerkesztőségi iroda;

jeruzsálem-uteza 872. sz. a.

Ide czimzendő a lap szellemi részét illető minden közlemény.

ha az illető közegek igazságos és méltányos eljárásról meg van győződve.

Az eddigi adótárgyatoknak két lényeges hibájuk volt. Az egyik azon körülményben nyilvánult, hogy a tárgyalásra kiküldött állami adóbözeg nem volt ismerős anyagi viszonyainkkal.

Az állam eddig hihetőleg azért követte ezt az eljárást, mert teljesen idegen helyen az illető kiküldött könnyebben megőrizheti függetlenségét, könnyebben ment marad mindennemű befolyástól. De ezen intézkedés által a legtöbb helyen nem érte el a kívánt eredményt, mert a tapasztalás szerint kiküldöttje a legtöbb esetben mégis csak a külső látszat, vagy pedig besugás (a mi nálunk nagyban divatozik!) után Ítélte meg az adóképességet. Ily körülmények közt, ha meg is van az illetőben a jóakarat, sikeres eljárást az említett tapasztalati tény miatt nem igen várhatunk tőle.

Föntebb említettük, bogy nem szándékozunk állításunkat példákkal illusztrálni : a megtörténtet úgy sem lehet meg nem történtté tenni. De mindenesetre szükséges, hogy ezen hibák a jövőben megszűnjenek. Annyival is inkább kívánatos dolog, hogy az állam részéről helyi viszonyainkkal ismerős egyének küldessenek ki, mivel igazságosan és méltányosan nem járhat el az, ki sohasem volt köztünk.

A másik főhiba az, bogy a közönség részéről választott bizalmi férfiak nem emeltek mindenkor szót egyesek túlságos megrovása ellen, vagy legalább is nem akként, a mint kötelességük lett volna.

Miért viselkedtek így ?

Nem tudjuk.

Talán nem mertek ellentmondani az állam kiküldetteinek ?

Vagy érdekből hallgattak akkor, mikor szólniok kellett volna ?

Idejét múlta, hogy ezt most kutassuk.

Reméljük, hogy az idei keresetadó tárgyaláshoz alkalmazott bizalmi férfiak a tárgyalás alkalmával mindannyiszor fel fognak szólalni, valahányszor személyválogatást, a mikor csak igazságtalanságot vesznek az adókivetés körül észre.

Annyira rajtunk az adó, hogy nagyon is elég. Mire jutnánk tehát, ha leszállítás helyett emelnék, még pedig nem igazságosan, hanem merő szeszélyből, vagy épen ellenségeskedésből. A napirenden levő tönk- rejutások indító okai közt többnyire ott szerepel a nagy adó is.

Nem ártana, ha ezen pár szavunkat illetékes helyen is megszívlelnék, mert a nagy adóval, megnyomorított polgárt bajos lesz majd azután a nyáron a kormánypártra leszavaztatni!

Gyöngysorok.

Kossuth Lajos nagy hazánkfia Kiskun-Félegy- há\a városához, azon alkalomból, hogy őt díszpolgárrá választotta, köszönő' levelet intézett, mely ágy alaki mint tartalmi tekintetben valóságos irodalmi remekmű.

Nem állhatjuk meg, hogy ezen remekmííbő'l egy kis szemelvényt be ne mutassunk t. olvasóinkra; bizonnyára meghatottsággal fogják olvasni a nagy száműzött magasztos érzelmeinek szivreható kifejezéseit.

Ezek a valódi gyöngysorok a következó'k:

„Messze túlhaladtam az emberélet rendes határát, annyira messze, hogy szinte nevetséges. Több mint 84 év nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengéssé válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele ; az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszúra nyúló haldoklás, a mi kétszeresen szomorú, mert nem öntudatlan s az öntudat, mely mellette virraszt, folyton belesugdos gondolataiba a karthausiak meltmcholikus köszöntésével, jövője más nincs, mint a sir, melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az űrben vonszolná magával

Az adókivetésről.

A három éven át fizetendő III-ad osztályú keresetadó meghatározására irányuló mozgalmak országszerte megindultak s a fővárosban erős hullámokat is vetettek. Mi is elmondjuk, hogy e tárgyban mint vélekedünk.

Mindenekelőtt a közigazgatási szakközegek állítják össze az adózók névjegyzékét 8 legtöbbnyire ezek határozzák meg az egyesek által fizetendő adó mennyiségét is. Eme megállapítást az állami adóközegek bírálják felül, a minek megtörténtével — nálunk egy két hét múlva — az illetékes közegek az állam és a közönség által kinevezett és választott bizalmi férfiakkal együtt az adózó féllel nyilvánosan tárgyalják.

Ezen eléggé praktikus eljárás daczára mindazon visszaélések között, melyeket a közigazgatási közegek akár elnézésből, akár szándékos rosszakaratból elkövetnek, leggyakoriabbak az adókivetés terén fölmerülök. Tekintve a manapság bennünket terhelő különféle adónemek sokaságát, bátran elmondhatjuk, hogy az ílynemíf visz- szaéléseket érezzük egyszersmind a leg- Bulyosabban.

Nem akarunk ez alkalommal visszaemlékezni, hiszen elegen vannak köztünk, kiknek a szakközegek részéről elkövetett kedvezés, jobban mondva igazságtalanság, az állam közegeinek merev magatartása, a közönség egyes tagjaival szemben tett, de általános vonatkozással biró megjegyzések folytán kellemetlenségeik voltak. És ezen kellemetlenségeket mindaddig nem kerülhetjük el, mig az adókivetés terén működő közegek minden befolyástól szabadon, az igazsághoz és méltányossághoz szorosan ragaszkodva nem működnek. A különben is sok tehertől nyomott és súlyos anyagi viszonyok között élő adófizető polgár nem zúgolódik annyira az adó ellen,

A „Veszprém“ tárczája.

A tavasz ünnepe.*)

Ha tél után derül a\ ég,

S bájt ölt a föld, s enyhül a lég: — Hegy oldalált, bokor tövén Egy kis virág, mint a remény,

Kis ibolya előbuvik,

Kék spinével kivirágzik.

— A szerénység, ártatlanság Jelképe e\ a kis virág, —

De ha mosolyg a fű közül, Mosolyára ünnepet ül A hegy, a völgy, mező, berek,

És a dalos madársereg.

Karácson János.

*) Már régebb idő óta tartogatjuk lapunk jeles társmunkásának esen kedves, szép költeményét, melyet »z*al véltünk leginkább megböcsülni, bogy a tavasz ünnepén, a szép május elsején adjuk ki. Szerk.

Az Ibolya Gáspár karácsonya.

— Rajz. —

. . . Minden gyerek ismerte a faluban, ügy hívták, hogy Ibolya Gáspár. Az öreg Ibolya. Hanem azt senki se tudta megmondani, hogy honnan szakadt oda. — .Került,* — mondták.

Szállását ott tartotta, a hol rá alkonyodott. Az utón, erdőben, az ér melletti bokrok közt, legtöbbször pedig a korcsmában.

Mert a bort itta. — Azért — mondta, — bogy búsulni tudjon . . .

Mig pénzében tartott, a vén Riba ivójában telepedett le. Akkor ivott egész éjjel. Szikrányit sem aludt, hanem ivott s mosolygott hozzá érthetetlenül.

Az öreg Riba tudta már a módját. Oda tett eléje egy kupás üveget a pirosból, aztán magára hagyta . . . aludni ment! . . .

— Ennyi elég neki — gondolta — hogy leverje a lábáról, aztán majd elnyugszik.

. . , Ibolya oda támasztotta magát kezeivel az asztalhoz és belebámult a gyertyába. . . Megsimogatta néha a fejét, a min alig volt egy-kót szál haj, az is hulló félben, összekuszálva. A ruhája egy rongy. . .

Az öreg Riba szedett-vedett a mérőben valamit, aztán kioltotta a mécsest.

— Hideg éjjel van Ibolya, — szólt —hideg.

— Az? Lehet.

— Aztán az idő' is késő: — éjfélre jár.

— ügy? Lehet Nem tudom.

— Talán ... Ej no . . . Hisz aludni is kell az embernek ...

— Lehet! . .

— Magának is. . .

— Még van pénzem . . .

— Nem azért mondtam — morogta. Miattam ihatik. Azontúl is adnék . . . Majd meghozza ... De hát mégis . . . Holnap karácsony napja . . .

— Az-e ?

— Az hát

Ibolya magában morogta: „Huszonöt esztendeje . . .*

— Ha haza menne?

Ibolya egyet rántott a vállán, bogy a sok rongy csak úgy lifegett rajta, aztán rá nézett a korcsmámra és semmit sem szólt. Mintha kérdezte volna: „Ugyan hová?*

Riba megértette.

— Hová ? hát a kántorhoz. Megígérte, hogy elfekhetik nála.

Az istállóban — a lovai mellett.

— Jó meleg hely az . . .

— Kiver kelmed P . . .

Erre a vén ember dobogva csapta be a mérő ajtaját. „Hát maradjon!* . . . Aztán lefeküdt a kályha mellé a bundájába.

Ibolya tovább ivott — s mormogott magában.

. . . „Hát ezelőtt huszonöt esztendővel! . , . Hm! Épen karácsony napján. Akkor a’. Akkor kezdődött az én szerencsétlenségem . . .

S ivott rá egyet . . .

... „Olyan gyönyörű is volt az a lány, — az a N e 11 i! . . . Aztán az enyim volt: az én 1 eány o ml . . . Riba! hozzon kend ide másik gyertyát, úgy libeg-lobog ez itt, hogy szinte köny- nyezik bele a szemem ... Az anyja már nem

az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illusztráczióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez űrnek — a tehetetlenség Űrjének — komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet 1 mely végig álmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltának; csakis voltának ! az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül, a végzet az aggkornak lefizet, nehogy üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékű bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat ; sokat nem bírunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni.

Minő1 álmokat áimodtat az oly öregekkel az emlékezet, a kiknek több virágot, mint tövist szórt a sors életutjukba ? nem tudhatom, mert nekem sokkal több tövis, mint virág jutott; s a tövisek közt, mint embernek, igen fájdalmasan szúrók is jutottak, mint polgárnak pedig, ki hazáját hőn és hűn szereti, kijutott a legkínosabb tövis is : a hazátlanság tövise. Minők lehetnek azon öregek emlékezetének álmai, a kiknek életczéljuk csak az volt, a mit személyes boldog ílásnak szokás nevezni ? azt sem tudhatom, mert az én életczélom nem ez vala.

Ha szerény nevem emléke túl találná élni halálomat, habár csak úgy is, a mint a virágot túléli illatja, midőn szirmai földre hullanak, azt az egy elismerést — úgy hiszem — nem fogná emlékemtől megtagadni még ellenségem sem, hogy nem magamnak éltem, hanem hazámat igyekeztem legjobb belátásom és tehetségem szerint szolgálni, becsületes szándokkal, önzetlenül.

Az előttem fekvő díszpolgári oklevél szövege is, bár túlzó beszámítással, mert érdemmé minősíti, a mi csak kötelesség volt, arra látszik mutatni, hogy a szives jóindulatú megemlékezést is, a melylyel önök engem megtisztelnek, életem ez igyekezetének köszönhetem.

Ámde az emberfiának igyekezete csak amolyan váltólevél, mely értékképviselővé csak akkor válik, ha azt, mint elfogadó a siker Írja alá.

Az én becsületes igyekezetem váltólevelétől a sors ezt az értékesítő aláírást

élt; megölte a betegség, meg a nyomorúság, hanem ide hagyta Nellit nekem, a kinél drágábbat nem ismertem a világon . . . Czudor rossz bor . . . keserű mint az epe . . . Hej Riba! . . . Pedig akkor is sok rossz bort megittam, hanem nem találtam keserűnek . . . mondták is, hogy iszákos voltam ... De boldog is voltam . . . Nyomorogtam, éheztem, de boldog voltam. Mert meg volt Nelli ... az én kis angyalom ... Tíz éves lehetett — hogy már visszaemlékezni sem tudok jól — mikor az anyja meghalt. Az; tiz volt , . . akkor még szegény . . . Nyomorogtam . . . Aztán jobb lett a sor ... A világ felkapott és omlott a pénz. Hozzá becsület is volt elég . . . Pedig csak színész voltam 1 . • • Hanem hires! . . .

. . . „Mikorra Nelli leinőtt, már akkor tele voltam dicsőséggel. De legnagyobb dicsőségem volt a leányom. Gyönyörűre nyulott fel. A haja olyan volt, mint a selyem, a bőre mint a bársony. Sokszor simogattam patyolat arczáját, szőke göndör haját . . . Még most is érzem . . .

. . . „Pompás lakást tartottam. Tellett selyemre — bársonyra, czifraságra. Nelli nem sokat adott rájuk, de én elárasztottam ragyogással, drágasággal . . . Hadd ragyogjon . . .

Nelli sokat nyügösködött miattuk.

— Mire való ez ? . . , mondta sokszor.

— Hogy gyönyörködjél bennük madaram.

— Az a selyem ruha! ... hát nem vagyok én neked szép igy — ebben a ruhában ?

Odakaptam az ölembe, mint egy gyereket.

— Az vagy ! . . . Gyémántom . . . madaram Gyönyörű vagy . . . Úgy féltelek, hogy elragadnak tőlem — a milyen szép vagy . . ,

— Kik?