Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1887 (13. évfolyam, 3-52. szám)
1887-12-11 / 50. szám
VESZPRÉM liözyrílzdasíiiri-. társadalmi-, littlyi- s általános órdokil MEGYEI HÍVA 1 A LOB HETI KÖZLÖNY. XIII. évfolyam. l§§y. 54Mk izám. Veszprém, deczember 11. Megjelenik e lap a „HIVATALOS EBTESÍTŐ“-vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli «esetekben kü- lönlap adatik ki. — Előfizetési ár mindkét lapra: negyedévre 1 írt ŐÜ kr. ; félévre 3 frt; égés?, évre 6 frt. lügyes példányok ára 15 kr. — Hirdetések dija: egy basákon petitsor tere 6 kr.; uvilttérben 20 kr.: minőén beigtatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő. Eladóhlrnal: Kraus A. Fia kbuy viteresKHiiése Veszprémben. Iné küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet s reclamation J _______________________ Ma gánvitáknak 8 személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelen köslemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérment etlen leveleket a szerkesztőség csak ismert mrm ka. társaktól fogad el. Szerkesztőségi iroda: Jeruzsálem-utcza 872. sz. a. Ide czimzendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kérelem Veszprém város nemesszivü közönségéhez! A veszprémi jótékony nőegylet, figyelembe véve a\t, hogy Veszprém város közönségének jótékonysága e{en évben számos irányban lett igénybe véve, elhatározta, hogy a szokásos házról házra való karácsonyi gyűjtést ez évben mellőziMinthogy azonban a téli ruha nélkül való szegény gyermekek száma e{ évben sem kevesbedett, s mert a jótékony nőegylet hivatása tudatában tőle telhetőleg iparkodik, hogy a valódi nyomort mindenhol enyhítse, és különösen, hogy a hideg idő beálltával az ártatlan gyermekeket a legszükségesebb ruhával lehetőleg ellássa, ezen az utón fordul a nemesszivü emberbarátokhoz, kérve, hogy a karácsonyi ünnepek alkalmával a szegényeknek szánt adományaikat a nőegylet elnökségéhez eljuttatni kegyeskedjenek. A veszprémi jótékony nőegylet elnöksége. A legárvábbak. Vannak árvaházak,szeretetházak,melyek biztos meiihelyet nyújtanak azoknak, kiket a kegyetlen sors apátlanná, anyátlanná tett, de az emberi kegyelet, vagy mondjuk protekczió, oda besegít. Vigasztaló bzó ad ott sebükre gyógyító írt, gyöngéd kezek törlik le arczukról az elliagyatottság fájó könnyeit. Az ilyenek képezik az árvák azon 1 észét, kiket a sors elhagyott, hogy újból felkaroljon. De van az árváknak egy másik része, mely nem ismeri az emberi jótékonyságnak A „ Veszprém“ tárczája. Egy pinczér följegyzései. — Tolstoj Alexej elbeszélése. — Három óra. A billiárd-játszma kezdetét vette. A terem tele van. A törzsvendégek közt látható egy grand, egy herczeg, egy bajuszos úr, egy huszár, a ki régebben színész volt. A grand játszik a herczeggel. A billiárd körül járok és számlálom a lökéseket: tiz és negyvenuyolcz ; tizenkettő és negyvennyolcz. Tudvalevőleg ez a pinczér dolga. Silány foglalkozás, igy szólok magamban, tegnap óta nem volt időd egy falatot sem enni; két éjjel virrasztóitól s folyvást kiabálnod kell és helyre raknod a labdákat. Egy ismeretlen lép be. Körültekint s leül a pamlagra. Oly takarosán van öltözködve, mintha csak most hagyta volna el ruhája a varrótűt; koczkás nadrág, kurta zubbony, bársony mellény, aranyláncz mindenféle csecsebecsével, triss, rózsás arczszin, divatos hajviselet, szóval: szép legény. A pinczér is ismeri a világot. A mi mesterségünk sokféle népséggel hoz érintkezésbe, kalandorokkal csak úgy, mint valóságos úri emberekkel. Észlelem ismeretlenemet, á ki meg se mocz- czan. Uj ruháját szemlélve, azt kérdem magamtól: Vájjon angol-e? Vagy holmi gróíocska? A játszma véget ért. A grand vesztett. Dühösen kiált rám: — Rosszul számláltál! Miért nem ügyelsz? Duzzogott, aztán elment. Hord el magadat! Néha elveszít egy este ötven rubelt is ..........Ma cs ak egy nyomorult palaczk máconi bort veszített gyöngéd megnyilatkozásait, mely nem ismeri a jó és a rossz közötti kölömbséget, mert hisz a jóból sohasem részesült, — mely nem ismer sorsa fölött egyéb in- tézkedőt, mint a hatóság rideg kezét. Ezek az árvák a legárvábbak, ezek a legelhagyatottabbak! Es számuk egyre szaporodik. Elbotlik a nő — mert hisz botlani emberi dolog — életet ad egy kicsi teremtésnek, kit már születésekor az árvaság dajkál, s kinek pólyája az elhagyatottság siralmából szövődik. Fgy ideig az anya gondozza, ápolja; de mihelyt a szolgálatából gyűjtött fillérek megfogytak, mihelyt az élet sokféle igényével, a íizikum fentartásának követelményével föllép, elhagyja az anya kisdedét, ide- | gén kezekre bizza ápolását, maga pedig | szolgálatba megy, — ezután a hetek hónapok és évek számával fogy az anyai szeretet is ; lassanként elmarad az ápoló- ! nak fizetett havidíj, — az anya más vidékre megy s még emlékéből is kitörli gyermekét, — nem nagy megerőltetésbe j kerül, hisz vele együtt szégyenét is feledni hiszi — :— — — s a kisded egy ideig » a proletár népség könyürületén tengődik, ; mígnem megunják tartását s a hatóság gondjaira bizzák. Ez életük zsenge szaka ezen nyo- ; morult kisdedeknek. Még jó, ha tőle meg- ■ szabadulhatnak és siralmas életük keserűségei elől valahol ott a temető szélén ki- ; jelölt kis helyre menekülhetnek. De van még ennél kegyetlenebb gyermekelhagyás is. Akárhányszor megtörténik, hogy | legfőképen a munkás-osztályhoz tartozó szülők, kik csak ideiglenesen tartózkodnak itt, a szó teljes értelmében megszöknek gyermekeiktől. Hogy minő lélektani okok indítják e szívtelen individuumokat hasonló barbár cselekedetre, eznttal nem táro-viink kutatni de tény, hogy akárhányszor megtörténik hasonló eset, — s ezek az elhagyatottak szintén a hatóság kegyelmét igénylik. Van még egy másik forrás is eme szerencsétlenek számának növeléséhez, s ez; a más városból, szülőik elhalta után, illetékesség czimén ide küldöttek által keletkezik. És most lássuk, mi vár ezen elhagyatott árvákra. Az árvaházak nem nyújthatnak minden elhagyatott árvának menhelyet, — sok, nagyon sok azok száma, kik egyes házaknál vannak „tartásra“ elhelyezve. Nem akarjuk kimondani, hogy ezen „tar- a“ ajánlkozók kivétel nélkül miudnyá- csak haszonért vállalkoznak, — de megyőződésből merített tényekre alapítjuk azon állításunkat, hogy az ajánlkozóknak egy része nyerészkedésből fogad el ilyen árvákat. — Nyerészkedni ezeken : vájjon ki lehetne olyan lölketlen ? — kérded nemde, kedves olvasó ? Pedig úgy van. Azon a havi három, vagy legjobb esetben öt—hat forint tartól íjon kapva-knp akárhány; nem sok az, de még kevesebb, a mit érte adnak. Tekintsünk csak végig azokon a halvány, vézna alakokon, pillantsunk csak be kissé életmódjukba, s a sivár ridegségükben elibének táruló tények adják meg a feleletet kétkedést támasztó kérdésünkre. Városunkban társadalmi utón számtalan szegény élvezi a humanitás nyújtotta előnyöket. Jótékony nőegyletünk, — melynek élén Véghely Dezsőné úrnő ő nagysága, jó szívének egész melegségével oly önzetlenül és fáradhatatlanúl buzgólkodik, — gondoskodik róla, hogy szegényeink, különösen a tél folyamán részesülhessenek az ő módjuk szerinti jólétben. De mindezen jótékonyságnak vajmi parányi sugara jut el azokhoz a szerencsétlenekhez, kikről az imént szólottunk. Rájuk nézve egyforma a nap, legyen az ünnep, legyen az hétköznap, egyformán éheznek, egyformán fáznak. Még nem jutott eszébe a társadalomnak, hogy az élet eme téveteg alakjait pártfogásába vegye ; nem jutott eszébe a jótékonyságnak, hogy áldásos tevékenységével eme nagy pariagát a nyomorúságnak művelés alá vegye, — senki, senki sem vesz tudomást azokról a „tartásban“ levőkről, legfeljebb azok, kik hónaponként eljönnek a díjért, melynek fejében egy további hónapon át hűségesen feltálalják nekik naponként a — nyomort 1 Ti, kik a jólét puha párnái közt pihentek, kiknek a jó, jobb és legjobb fokozatai közt válogathatni áll módotokban, — ti, kik egy-egy nagyobb ünnep elején boldogságtok fűszerét a jótékonyság gyakorlásában keresitek, jusson eszetekbe, hogy vannak a világon olyan teremtések is, kiknek sóhajai nem jutnak ugyan el a ti fényes termeitekig, de ha keresitek, feltalálhatjátok őket! Ők az igazi árvák, mert még csak az sincs, ki értük kérő szavát felemelné. A megadással tűrt nyomor könnyeit hogy felszáríthassuk, magunknak kell azt fölkeresni; és higyjétek el, százszorosán nagyobb ez a nyomor, mint az, melyet az utczasarkokon elibénk fitogtatnak! Vármegyei közgyűlés. — Saját tudósítónktól. — E hó 5-én, hétfőn, tartotta vármegyénk őszi rendes közgyűlését. D. e. 9 órakor nyitotta meg Esterházy Móricz gróf főispán úr, ki díszmagyarba volt öltözve, a közgyűlést. A bizottsági tagok nagy számmal jelentek meg. Elnöklő Esterházy Móricz gróf főispán úr üdvözölvén a megjelenteket, tudatja, hogy e hó 3-án tartotta meg a számonkérő széki ülést, melynek eredményekép jelentheti, hogy a vármegye tisztvi3 mégis magánkívül van. Ilyen a jelleme. Máskor i herczeg és ő reggeli két óráig játszmák s jól ;udom, hogy egy árva kopekje sincs se az egyiknek, se a másiknak. Komédiások! b mégis ők zsörtölődnek legjobban, ha ásítani találok vagy eltévesztek 3gy labdát. A grand távozása után oda fordult a herczeg íz ujonan érkezetthez : — Nem tetszenék egy játszma? — Szívesen. Helyre legénynek látszott az ujonan érkezett, de a mint ott állott a billiárdnál, veszitett az önérzetéből. Rosszul érezte magát vadonatúj öltönyében ? A sok néző félemlítette-e meg? Félszeg mozdulatokat tett, elejtette a krétát. Két-három játszma után így szólt a herczeg: — Az ön neve, kedves úram ? — Nichlindoff Anatolij. — Az atyja nem volt-e parancsnok a testőrségnél? — De igen. Francziául kezdtek beszélni, nem érthettem semmit belőle. — A viszontlátásra! Örülök, hogy megismerkedtem önnel, — szólt végre a herczeg, s a buffet felé irányozta lépteit. Nichlindoff a labdák forgatásával mulatta magát. Nem is figyelve rá. össze kezdtem azokat gyűjteni. A mi mesterségünknél nem lehetünk eléggé hetykék az uj emberekkel szemben. Megszólított. — Lehet-e még játszani ? — Azért van itt a billiárd. — Játszol-e velem ? — Hogyne, hány labda előnyt ád? — Hogyan ? Rosszabbul játszol talán, mint én ? — Kétségkívül. Ön nagyon jó játékosnak látszik. Elvesztettem az első játszmát. Megnyertem a másik hármat. — Akar-e most már pénzben játszani, barina? — Ficzkó! Hát azt hiszed, azért játszom veled, hogy elnyerjem a pénzedet ? Újra nyertem — Elég, — mondá. Kivette egészen új tárczáját, a mely tömve volt bankjegyekkel. Kétségkívül azért, hogy megmutassa gazdagságát, mert rögtön visszadugta s a zsebéből kiszedett pénzzel fizetett. — Itt van három rubel a játékért ... s ez az abszinthért. i Gavallér ember, gondoltam magamban; kár, ; hogy nem akar pénzben játszani; meg lehetne koppasztani egyhuzamban husz-harmincz rubelig. Nichlindoff újra eljött, aztán harmadszor is. Csakhamar rendes vendég lett. Nem volt többé félénk. Megbarátkozott az egész társasággal s ügyesen kezdett játszani. Egy ízben összekoczczanása volt a granddal. Nichlindoff, a herczeg és a grand együtt játszottak. A grandon volt a lökés sora, s a labdája épen szemközt állott a kandallóval. Szűk volt ott a hely, a grand pedig hadonázni szeretett a kezeivel. Nichlindoff a kandalló mellett beszélgetett valakivel s várta mig a lökés sora rákerül. Nem látta-e őt a grand, vagy tetette, mintha nem látta volna? Elég az hozzá, hogy jól mellbe ütötte. A helyett, hogy bocsáuatot kért volna, még ő duzzogott. — Az ördögbe isi Elállják a helyet! Elhibáztam a lökést! A fiatal ember elhalaványult arczczal hozzá lépett s mintha semmi sem történt volna, nyugodtan így szólt hozzá: — Először is bocsánatot kellene kérnie, úram ; megtaszított engem. — Nincs most időm a bocsánatkérésre; szép lökésem volt s ön az oka, hogy elhibáztam. — Ismétlem, bocsánatot kellene kérnie. — Hagyjon békét — szólt a grand, s lökéshez készült. — Úgy hát faragatlan ember! — kiáltott fel Nichlindoff. Szelídnek látszott, mint egy leány, de a szemei úgy villogtak, hogy félteni lehetett a grandot. — Faragatlan ? Én! — orditá dühösen az utóbbi s fölemelte kezét. A többiek közbeléptek. — Adjon elégtételt; ő sértett meg, — szólt Nicnlindoff. — Semmi elégtételt nem adok, hanem megfogom a füleit, -- válaszolt a grand. — Ha megtagadja az elégtételt, gyáva ember! — kiáltá Nichlindoff kényekkel szemeiben. — Nem sértenek egy suhancznak a szavai, — szólt a grand, vállat vonva. Nem tudom mi történt volna a herczeg nélkül. De hasztalan volt minden beszéd. A grand nem akart se megverekedni, se bocsánatot kérni, hanem ettől a naptól kezdve nem jött többé hozzánk. Egészen ártatlan, gyermekes kedélyű volt ez a Nichlindoff. Egy ízben így szólt hozzá a herczeg: — Vau-e valakid itt? — Nincs senkim. Nem is volt soha. — De hisz ez nem élet. — így éltem én eddig is, miért ne élhetnék ezután is így ? A herczeg és a bajuszos úr nagyot kaczagtak.
