Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1887 (13. évfolyam, 3-52. szám)
1887-10-09 / 41. szám
Viktor 1 frt, Paál Dénes 10 frt, Löweustein S. 2 frt, Vernar Károly 5 frt, Karádv Jakab 2 frt, Weisz Adolf (Budapestről) 10 frt, Mészáros M. 1 frt, Fischer D. 5 frt, Tóth L.-né 2 frt, ifj. Huszár J. 4 frt, Lövy Adolf 2 frt, Bothauser Vilraosné 1 frt, Pozsgay Miklósné 2 frt, Berger A. 2 frt, IJívy J. 1 frt 50 kr, Sült Józsefné 2 frt, Jákói Gézáué 1 frt, Dukovics István 1 frt, Hoffelder Ferencz 1 frt, Fodor Lászléné 10 frt, Jankó Kálmán 5 frt, Kubai család 25 fit, Vikár Lajos 5 frt. — Összesen 306 frt 46 kr. VI. Poléta. Gyűjtök: Czollenstein Ferencz, Varga István, Berleg József, Adakozók névsora: Czollenstein Ferencz 'i frt, Angol-kisasszonyok 10 frt, N. N. 1 frt, Vaskó Ferenzné 1 frt, Csolnoky István 2 frt, br. Baillon Francziska 5 frt, Kopácsy Árpád 10 frt, Kopácsy György 10 frt, Kómes Józsefné 1 frt, Zombathaé l frt, özv. Grósz Ignácznó 50 kr, Csik Károlyné ruhanemű, Weisz Mór 1 frt, Mészáros Lajosné 1 frt, Tolnai N. 1 frt, Komoróczy Mihály 2 frt, Sziics Kálmán 2 frt, Gannai János 40 kr, Benkö Ferencz 50 kr, Kék János pék 1 frt, Bothauser Adolf ágy- némü, 1 frt, Szeitz Károly 20 kr, Holles Ferenczné 1 frt, Kéz Antal 1 frt, N. N. 10 kr, Koch Antal 60 kr, Nemsur Elek 2 frt, Haidekker 2 frt, Hillinger Antal 1 frt, Pintér Mihály 60 kr, Kohn Bóza 1 frt, Ács Károly 1 frt, Feitl Márkus 50 kr, özv. Schmidt Erzsébet l frt, Cs. L. I frt, Popladek György 60 kr, Fejes Antal 60 kr, Steinné 40 kr, Döbröczöuyi Ferencz 20 kr, Szentes G. 2 frt, Baranyai István 50 kr, Ebei Imre 40 kr, özv. Ebei Jánosné 50 kr, Pataki Heurlch 30 kr, Czégényi Pál 1 frt, Horváth József 50 kr, Budai Mihály 1 frt, Mayer Ignácznó 20 kr, Orbán József 10 kr, Pap János 60 kr, ifj. Léb Adám 20 kr, Pintér Béla 20 kr, Bubla József 1 frt, Kálmán György 60 kr, Maróti Ferenczné 50 kr, ör. Steidl Antal 50 kr, ifj. Steidl Antal 20 kr, Horváth Antal 80 kr, Bothauser Sámuel 1 frt 50 kr, Kis Elek 1 frt, Martinkonics Ignácznó 30 kr, Budics József ruhanemű, N. N. 40 kr, özv. Ferenczi Miklósné 20 kr, Pekárekné 60 kr, N. N. 10 kr, Stenger Ferencz 1 frt, Névtelen 40 kr, Stabler Lajos 50 kr, Márton József 50 kr, Szabó Károly 1 frt, Berleg József 1 frt, Sáner János 5 frt, ifj. Steidl Antal ismét 30 kr, Néhai László (Tótvázsony) 60 kr, Tallér István l frt, Gémesi András 1 frt, Kovács József 1 frt 50 kr, Licz János 1 frt 50 kr, özv. Dobnerné ruhanemű. Klein Bódog 2 frt, Havlicsek Ferencz 3 frt, dr. Csolnoky Ferencz 5 frt, Hoffelder Ferencz 1 frt 50 kr, N. N. 3 frt, N. N. 1 frt, N. N. 1 frt, Körössy Antal 5 frt, Szabó Imre 30 frt. — Összesen 145 frt 30 kr. (Folytatása következik.) CSALÁD ÉS ISKOLA. Divat és anyanyeiv. (Vége.) A kettős rendszer káros következményei: Ha a gyermekre két anyanyelvet erőszakolunk könnyen megeshetik, hogy egyet sem kap. Amint fenuebb az anyanyelv fogalmát értelmeztük, könnyű belátni, hogy esztelenség a gyermektől azt kívánni, bogy egyszerre két auyanyelvet sajátítson el, lehetetlenség lévén egyszerre két nyelven gondolkodni. És hányszor jöhet a gyermek zavarba, ha gondolatait majd magyar, majd német nyelven kifejezni kénytelen. A magyar például azt mondja: „éhezem“ mig a német igy fejezi ezt ki: „Ich habe Hunger*. A gyermek agyában okvetlenül zűrzavarnak kell támadui, ha hol az egyik, hol a másik nyelvnek hangjait, beszédfordulatait hallja, s hol az egyikben, hol a másikban nyer fogalmakat. Csak igazat adhatuuk Disterwegnek, a német tanítók eme nagymesterének, ki mondja: „Azon gyermekek, kik már zsenge korukban két nyelv használatára kényszeríttetnek, sajnálni valók. Kis csevegőket nevelhetünk ilyen módon, de a jellemképzés csiráát csak egyetlen anyanyelv szolgáltatja.* cA kettős rendszer nagy hátránya az is, hogy általa a gyermek megfosztatik nemzetiségétől. Mai nap már általánosan ismert igazság, hogy a nemzetiség, vagy nemzeti öntudat nem annyira külsó jeleken, mint inkább azon tudaton alapszik, hogy a * nemzet tagjaival össze vagyunk kötve az anyanyeiv kötelékei által. A nyelv a nemzeti szellem és gondolkozás kinyomata és ápolója. Mindenki, ki légkörében felnőtt, magán hordozza sajátságának bélyegét. Ha azonban a fiatal honpolgár nemzeti öntudatának teljes kifejlődését már korán idegen nyelv ráerőszakolása által megakadályozzuk, alig hevíti majd később ennek keblét a nemzeti érdek és becsület. Hazai történetünk is tanúsítja, hogy a társadalom azon osztálya, melynek gyermekei nem a magyar, hanem a német nyelvet tanulták nem igy irta meg, a Don Quichotte felesége. Mentünk, mendegéltünk, a csacsik nem fáradtak ki s legelsőben is elértünk egy 16. századbeli jezsuita templomromboz s azt egyszeribe bevettük. Átusztat- tunk a Csergő-patakon, az uradalmi téglavetőnél kipányváztuk a csacsikat s magunk lobogó tűz köré telepedtünk. Egyszer jött valami süket vándorló szabó, azt Don Quichotte rögtön foglyul ejtette, lovaggá ütötte s aztán meghívta a tűzünk mellé vacsorázni. Szóval pompásan mulattunk, de odahaza az egész környéket fölverték értem s a János kocsis csakugyan megtalált bennünket és hazavitt ............. Ké pzelheted, kedves Leontine-om, mi történt? A családi tanács rögtön összeült, papa ingerült volt, mint Aradi ur, mikor a természetrajzot nem tudtuk (emlékszel milyen grimace-okat vágott ?) s a drágalátos Jenő cousin erkölcsi prsedicatiót tartott.......... Én persze lesütött szemekkel álltam ott s egy szót sem szóltam ; de magamban csak nevettem az egész zivatart. De végre egyhangúlag elhatározták, hogy engem a kolostorba küldenek s bárom évig még csak át sem léphetem a szent küszöböt, hogy a világot megláthassam. És ezek a ... (de mégsem mondok rosszat, hiszen elvégre is a szülőim) meg is tartották fenyegetésüket, s most ón, drága Leontine-om, itt ülök, mint valami fogoly herczeg- asszony, a kit kastélyából elraboltak; de — fájdalom — a nélkül, hogy valami csinos rabló lovag akarna szerelmet ébreszteni szivemben. Oh I ez az unalom, ez valami rettenetes. Nincs egy hely* a hol bánatomat elsírhatnám, s egy barátnői szív, melynek panaszomat elmondhatnám. Az egyetlen férfiarcz, a kivel találkozom, a pater Romigius édeskés ábrázata, a ki minden reggel szabályosan megcsipkedi az arczomat és minden reggel óva int, hogy hagyjam el már egyszer a „hiú világi tetszelgéseket*. Tetszelgéseket! Istenem 1 Nem tudom, ki előtt tetszelegném, hacsak az öreg meg anyanyelv gyanánt, leginkább kivetkőztek nemzetiségőkből. Vagy talán a hocbdeutshe bonne, ki hazájában nem egyszer barbárnak hallotta czi- mezni a magyart, önt majd szeretetet és ragaszkodást a gyermek keblébe a magyar nemzet és haza iránt? Anyanyelv, édes hang, Ó te mézes beszéde Édes anyámnak! mondja a költő. Ez nem költői frázis, hanem való igazság, melyet minden ember érez. Mert ha bármely nyelvet megtanulunk, csodálhatjuk annak szépségeit, nagy szóbőségét és beszéd fordulatai, de a fülünknek báj- és kellemteljes hangzású csak egy marad, és ez az anyanyelv. Ne foszszuk meg gyermekünket ezen gyönyörtől. Hadd beszéljen és gondolkodjék első 7—8 évében kizárólag magyar nyelven. Csak miután a gyermek anyanyelvét jól beszéli és meglehetősen érti, fogjunk hozzá a német nyelv tanításához is. Ha ekkor szakavatott és ügyes kézre bízzuk, biztosak lehetünk a siker felől annélkül, hogy a lenn említett bajoktól tartani kellene. Banm Fülöp néptanító. y xx VIDÉKÜNK. Az elámított nép. B. M. Szt. László, 1887. október 4. Tekintetes Szerkesztő Úr! Becses lapjában már több ízben voltak üdvös figyelmeztetések, hogy mily sanyarú az Amerikába kivándorlók helyzete s hogy a nép mennyire óvakodjék hitelt adui azon lelketlen üzérek ámításainak, kik őt Amerikába csalogatják. Már régóta szándékozom becses lapjában szellőztetni ezen szomorú állapotokat, mely különösen a mi vidékünkön szedi áldozatait. Ezen ragályos társadalmi betegség a nyári munkaidő s a pénzhiány miatt egy kissé szűnni kezdett, de alig fejeztük be a takarodást, már is újból sűrűn szedi áldozatait, úgy annyira, hogy majd minden nap egy-egy család indul Amerika felé; s már egész szokássá vált, hogy ha valakinek nem tetszik valami, összepakol és megy Amerikába. Ma is tizennégyen utaztak el, elbitangolva vagyonkájukat, a képzelt Eldorádó felé, azon reményben, hogy ott majd dolog nélkül is megélhetnek, sőt rövid idő alatt mint dúsgazdagok térnek vissza S mi az oka ezen társadalmi betegségnek ? Azok a lelketlen szélhámos ügynökök, kik a tudatlan és hiszékeny népet behálózva, Amerikába kiutaztatják. Szomorú dolgok ezek, de valók. Szükséges volna ezt a hatóságnak megakadályozni erélyes rendszabályokkal. Már évek óta tart ez a szánandó állapot s orvoslására vajmi kevés történt, pedig érdemes volna ez a baj arra, hogy illetékes körök necsak foglalkozzanak vele, hanem mielőbb meg is orvosolják. L. S. CSARNOK A kit én úgy szeretek. — Karczolat. — Már engedőimet kérek 1 Ha a versifikátortól megkövetelik, hogy elzengedezze töviről-hegyire, hogy kicsoda, micsoda, milyen, szőke vagy barna, ábrándozó vagy mélabús az ő ideálja? — akkor miért ne engednék meg nekem, a ki prózában pusztítom a papirost, — hogy leírjam az én szivem titkát, hogy eláruljam, hogyan s miként néz ki, s végre, hogy ki az, a kit én úgy szeretek. Alig egy hónapja láttam meg először, midőn az ablakon kinézett, „ő* nekem rögtön megtetszett s talán én is neki, mert midőn megpillantott mosolygott. Közeledtem felé, Ő nyájasan fogadott. Megkérdeztem nevét. kályhafűtőt nem akarnám elcsábítani, a ki bár süket, de rettenetesen hűséges a feleségéhez. A sororok? Hiszen ismered őket drága Leontine-om. Méltóságosak, éreztetik velem, hogy rossz a modorom, s erőszakkal azon vannak, hogy belőlem is komoly, vallásos, kötelességeinek mindenben megfelelő, erényes nőt faragjanak. Jaj! Ha arra gondolok, hogy egyszer söror Barbarához hasonlíthatnék, a ki még életében sem nézett meg egy férfit! Nem, drága Leontine-om, inkább közösítsen ki a római egyház, de én bizony úgy titokban ezután is megnézem azt, a ki nekem tetszik, s hagyjanak itt bár tiz esztendeig is a kolostorban. Oh! egyetlen barátnőm, de keserves az én sorsom! Kérlek, irj meg mindent, a mi a nagy világban történik, ird meg az udvarlóid nevét, rajzold le az arezukat, a szokásaikat, a modorukat s gondolj reám, kinek senki, senki sem udvarol a nagy világon. Úgyis csak akkor élek igazán, ha ti reátok gondolok. Ilyenkor kiülök az északi folyosóra, tekintetem a zárt udvarba vetődik, a hol — a kolostor emeletes szárnyai közt — van egy kis zöld oáz, egy kőasztal néhány paddal, melyen mindig ül valaki a sororok közül, s aztán nekiengedem magam az én végnélküli ábrándaimnak ............Ilyenkor az ód on kolostor elveszti szürkeségét, a régi park déli növények illatától terhes, s az ódon folyosók mintha dús aranyczirádákkal, drága márványpadozatokkal volnának bevonva .. . ügy képzelem, mintha a régi mórok királyi palotájában ülnék, Alhambra káprázatos termeiben (emlékszel-e a Washington Irwing gyönyörű rajzaira?) s szinte előttem látom az oroszlán-udvar pompás szökőkutjait, az infánsnők tornyát s a fényes lakosztályokat, melyekben valaha hatalmas fejedelmek fogadták a vazallusok ajándo- kait .... A végtelen csendben úgy tetszik, hogy hallom a szökőkút mormolását, a fényes ménok robaját, melyek a pompás kapuivek alatt berobog— Majista vadok —- felelt mosolyogva s — a mint látni tetszik — selypítve. Igen, az én kis Mariska ideálom, ki oly hamar lefoglata szívemet, kissé nagyon selypített. De ki venné ezt tőle zokon, mikor olyan szép ?! Kis gömbölyű orczáján az élet tavaszának minden bája egyesítve! Azok a beszédes, bogár szemek, a sötét árnyalatú szemöldök, a piczike rózsás ajkak, göndörén hullámzó hajfürtöcskék ! 0 ! ezek szerettették meg őt szivemmel. Elébb néhányszor csak az ablakon át váltottunk pár szót s akkor is az én kis aranyosom — talán mert selypítését szégyenlé — igen keveset beszélt; később már szivem nem elégedett meg ezzel, s valami varázserő kényszerített, hogy szobájába belépjek. Az ablakon át adtam értésére ebbeli szándékomat, s Mariskám picziny bársony puha kacsóival hivogatólag intve mondá, vagy ha úgy tetszik selypíté: — Teszszét szat! teszszét! itt a mama isz ! Ez ugyan nem valami bátorító szózat, ha az első légyott hátterében ott van a rémítő kommentár — itt a mama is! de hát elvégre „auch gut*! Beléptem! Az én ideálom mamája — egy még viruló asszonyka arezszine után Ítélve bátran mondhatnám, hogy menyecske — mosolyogva, udvariasan fogadott, és nem hogy haragudott volna túlmerész lépésemért, de még bátorított is 1 — Ha megengedi úram — nekem távoznom kell, de azért, mig visszajövök, mulasson kedvére az én egyetlen kis madárkámmal. Magamra! Egészen magamra maradtam hát a kis madárkával és őt a velem való együttlét nem rémíté meg. Mit szoktak ilyenkor tenni, a kik szeretik egymást?! Minek leírni? Hisz talán mindenki volt már ily helyzetben! Nemde te is,'kedves olvasóm? — Kezembe vettem azokat az iczi-piczi kacsókat, enyelegve játszadoztam bársonypuha újjaival, s ő, a kit én úgy szeretek, nem tiltakozott, csak mosolygott. Talán épen e mosoly bátorított föl, hogy... kimondjam ? .... ne mondjam ?. . . hogy magamhoz vonván a gyöngéd termetet, egy igazi csattanós csókot nyomjak azokra az eper-ajkakra! — S Mariska nem haragudott, hanem kaczagva nyújtá felém újra bíbor ajakát. Azután ujjaimmal játszadozni kezdtem göndör fürtéi közt s ő viszonzásul pajzán enyelgéssel csimpaszkodott bozontos szőke üstökömbe és csinált olyan frizurát — hogy bármelyik fodrász is megcsodálta volna. Majd ismét ellenálhatatlan vágytól ösztönöz- tetve magamhoz vontam a kis pajzánt, s ajkaink egy hosszú, édes csókban egyesültek, midőn .... hirtelen, váratlanul belép Mariskám mamája . . . Förgeteget! Villámlással vegyes dörgést! Veszekedést! Ijedelmet! Sikolyt! Beköszöntő ájulást s heves kiutasítást — vársz most nemde, kedves olvasóm ? Nem !... ez a regényekben ugyan így szokás, de itt nem úgy történt. A belépő anya ön- kénytelen tanúja lévén a csóknak, hangosan s vidáman fölkaczagott: — Csak rajta, uram, úgy látszik nem unatkoznak ! Nem haragudott a jó asszony, de nem is haragudhatott, mert tudta, hogy Mariskáját az ő egyetlen kedves madarát, az én szép kis angyalomat én úgy szeretem. Nem haragudott a jó asz- szony, pedig (becsületemmel merem erősíteni!) házasságra sem gondolt. (Noha a leányos mamák közt 100 közül 101 úgy gondolkozik: „Ha szereti a leányomat, vegye el.*) — Észtére isz el tetszit jönni ? — kérdé a kis angyal, midőn távozni készültem. Én kérdőleg tekinték a mamára. — Csak tessék bátran, bármikor. Este tehát ismét ott voltam, s mig a jó asz- *zony férjével szórakozás kedvéért kártyázott, addig én félrevonultam, s mulatoztam azzal, a kit én úgy szeretek ! S talán e tétel bizonyítása „az igaz szeretet nem ismer gátat* — a mi szeretetünk; mert az sem vette tekintetbe a szülők jelenlétét: csak úgy nak, s látom a khalifák arany öltönyeit.... A vacsorára hívó csöngetés szinte egy más világból idéz föl, melyet álmaimban folytatok . . . Kérlek, drága Leontine-om, irj mielőbb, mert ellenkező esetben meghalok ebben a végtelen magányban, a mi körülvesz ..........S akkor — hiszen tu dod már hogyan szokott történni? — virágos koporsóban visznek le azon a dohszagú folyosón, a mi a sírbolthoz vezet, a sororok fehér öltönyükben égő fáklyákkal kiséruek utolsó utamra, pater Remigius elénekli a maga remegő hangján a circum» dederunt-ot, s aztán beletesznek abba a sötét fülkébe soror Agatha mellé . . . Brr! Szinte kiráz a hideg, ha rágondolok. Oh! be irigylem ezt a levelet, a mi kimegy innen ... Csókollak ezerszer drága kis Leontine-om s maradok a te pajkos, rossz, neveletlen barátnőd — Vilma. Pszt! Az Istenért nehogy meghallja valaki! Előbb engedd meg, hogy körülnézzek, nincs-e itt valahol a soror Barbara kémlelődő pillantása; mert ha megtudnák, a mit veled közölni akarok, hát bizonyára bezárnának abba a mély börtönbe, melyben valaha — a törökvilág alatt — a súlyos rabokat szokták tartogatni. Úgy bizony, kedves Leontine-om, kaland, valóságos kaland történt velem. Hiba rázod szőke fejecskédet s hiába gondolsz a kolostor ridegségére, mely minden kalandot lehetetlenné tesz, ezúttal mégis megkönyörült rajtam az a hatalom, mely sorsunkat intézi, s mely az ilyen rossz modorú, neveletlen kisasszonyokra is tekintettel van, mint a minő e kolostorban a rabság keserű lánczait hordozza. Hiszen ismered a kertünket, a sororok legfőbb büszkeségét, melyet valóságos Versailles-jé varázsolt a komoly Dominique ur, a sororok franczia enyelegtünk, nevetgéltünk . . . sőt csókolództunk mintha egyedül lettünk volnaÖlembe vontam gyöngéden a szép leányt, s ő (különös!) üstökömet ekzecziroztatta, hol jobbra, hol balra csinálva picziny ujjaival a hajválasztékot, mig végré a sötét árnyalatú szempillák rázárultak a bogár szemekre; a kis kezek megszűntek dolgozni, s a szép leáuy ölemben, mellemre hajtott fővel —- szégyen, nem szégyen, de kimondom — elaludt. A mama észrevevé a katasztrófát. — Uram, ha az ön ölében aludt el, akkor önnek is kell őt lefektetni ... — s ezzel a madárkája hálófülkéjére mutatott. Ne mondják kérem, hogy ez a jó asszony tigrisanya volt, a miért megengedte, hogy azt Ír kis angyalt karjaimon vigyem trálófülkéjébe . . . bogy ott ruháitól én foszszam meg a hófehér, ala- bastrom testet . . . hogy megengedő látnom a fedetlen karokat, hallanom az alvó mellének lassú zihálását . . . bogy megengedő az angyalt saját kezem által levetkőztetni, általam lefektetni: mondom, ne vegyék ezt rossz néven attól a jó asszonytól ; mert ő tudta, hogy én azt az angyalt szeretem, tudta, hogy Mariska, az ő kis madárkája, az én szép angyalom, a kit én úgy szeretek ............. éle tkorára nézve össze-vissza három éves, vagy ha talán így szebben hangzik: harminczhat hónapos. HÍREINK Veszprém, 1887. évi október lió 9-én. A „Veszprém“ szerkesztőségének gyűjtése a veszprémi tüzkárosultak részére: Csöppentzky Ferencz.........................1 frt. Vá rszeghy Sándor Nyitra-Egerszegről . 2 frt. Eddigi gyűjtésünk . . . _ • . . . 15 frt. Összesen: 18 frt. Ezen összeget átadtuk vármegyénk alispánjának, kitől a gyűjtő-ívet vettük. Ö Felsége a király nevenapján üunepies bálátadó istentisztelet volt a helybeli székesegyházban, melyen képviselve volt a vármegye, város, a kir. hivatalok, a honvéd tisztikar testületileg s nagy számú közönség. — Gleichenbergből az nap a következő sürgöny érkezett lapunkhoz : A ma tartott ünnepélyes Te T)eum-on jelen voltak: Milán király kíséretével, gróf Wíckenburg és számosán a hívek közül. Tartsd meg Isten a királyt! Az október katodiki gyásznap vértanúiért a szt. Ferencz-rendiek templomában gyászmise tartatott, melyre igen szép számmal jelent meg városunk hazafias közönsége. Főispánunk a betegek közt. — F. hó 3-áu Esterházy Móricz gróf főispán úr ő méltósága a Veszprém városi kórházat szemlélte meg, Véghely Dezső kir. tanácsos alispán úr ő nagysága kíséretében ; ezen alkalommal Veszprém város tanácsa és a kórházi orvosok, élükön Androvits Imre kórházi igazgatóval, fogadták a magas vendéget. A kórház igazgatója mondott a fogadtatás alkalmával néhány üdvözlő szót, mire ő méltósága szívélyesen felelt; ezután megkezdődött a kórtermek és az ujonau felállított vízvezeték megszemlélése. 0 méltósága a betegekhez néhány nyájas szót intézett s tetszését fejezte ki a látott tisztaság, csin és czélszerüség felett. — Örömmel tapasztaljuk, hogy vármegyénk szeretett főispánja városi közintézeteink iránt is melegen érdeklődik. főkertésze. Ide szoktam lejárui délutánonkéa t, gondolkodni, ábrándozni tirólatok, kik csinos Armandok, Elemérek s Aurélok oldalán járjátok be a fenséges trouville-i partokat, Helgoland sziklás bérczoldalait, Ischl gyönyörű corsóját, (vájjon ott van-e ismét az a csinos franczia mérnök, a ki tavaly olyan bű kísérőnk volt mindenfelé?) avagy Ostende szeptemberi saisonjára készültök, mig én . . . De nem panaszkodom többé, hanem azért is belenyugszom a „sors megváltozhatatlan fordulatai*-ba, ahogy irodalmi tankönyvünk egyik olvasmánya nevezi. Tehát tegnap is a kertben voltam s egyéb mulatság híján czélt dobáltam labdámmal a fatőr- zsekre, a mely művészetben, mellesleg szólva, bámulatos gyakorlatot szereztem. Egyszer azonban — hogyan, hogyan nem? — a labda a fatörzs mellett repül tova, s nem találván gátat maga előtt, szépen átugrik a falon s azzal eltűnik szemeim elől. Én megállók mint a Lóth felesége, de alig van annyi időm, hogy boszankodjam, midőn a labda — úgy látszik valami erőteljes kéz által hajítva — szépen visszarepűl lábaimhoz. Nem lennék az a regényes teremtés, a ki vagyok, ha én most már belenyugszom a történtekbe s nem igyekezem megismerni azt a rejtélyes egyéniséget, a ki a labdámat visszadobta. Felkapom tehát s újra átbajitom a kerítésen'. Egy perez, s a labda újra visszarepül. Kíváncsiságom még jobbau felfokozódik, s a légi posta a kővetkező pillanatban ismét átröpül. Ekkor némi szüuet áll be, de alig hogy pár perez eltelik, jön ismét vissza a labda, s egy kis fehér papirszeletet hoz magával az oldalán; mely valami vékony zsineggel van odaerősítve. Szép, férfias betűkkel írva, állt ott pár sori „Kicsoda ön? Kérem feleljen*. Képzelheted kedves Leontine-om, milyen izgatott voltam. Hisz ez kaland, valóságos kaland! Ki tudja, micsoda lovag áll odaküuu a fal mögött^
