Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1886 (12. évfolyam, 7-52. szám)
1886-10-17 / 42. szám
%IK* évfolyam. 18SO. 4S4k szám. Veszprém, október 1.7« Megjelenik e lap a „HIVATALOS ÉBTESÍTŐ"-Tel együtt minden vasárnap reggel. Bendkivüli esetekben ktt* llaltp adatik ki. — Elíflietéll ÍT mindkét lapra : negyedévre 1 írt 50 kr.; félévre 3 írt; égésé évre fi írt. Egyes példányok ára 15 kr. — Hirdetitek dija: egy hasábos petitsor tere 6 kr.; nvilttérben 20 kr.; minden beigtatásért klililn 30 kr. állami hélyegilletélc Sietendő'. »adóhivatal: Kraus A. Pia k&uyvkereskedése Veszprémben. ide küldendő minden elő- fiietés, hirdetés, melléklet s reclamátió. VESZPRÉM közgazdasági-, társadalmi*, helji- s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Uag&cvltáksak s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkoznnk. — Névtelen közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogad el. Szerkesztőségi iroda: leruzsálem-utcza 872. sz. a. Ide czimzendö a lap szellemi részét illető minden közlemény. I Kegyelet. „Egy régi jeles magyar író százéves emlékezete“ czím alatt Pozsonyból dr. VuU kovich Sándor jeles írótól — lapunk lelkes munkatársától — a következő sorokat kaptuk: Döbrentey Gábor volt akadémiai rendes tagnak, Veszprém vármegye szülöttének (szül. Nagy-Szőllősön, a Somlyó hegye alatt) december elsején lesz szüle[ téséuek s{d{ados évfordulója. Ki volt Döbrentey ? minő érdemeket szerzett magának ; az irodalmi ismeretek terjesztésével s köz- / szellem felébresztésével, kiváltképen az „Erdélyi Museum“ korában és hogy mily sikeresek voltak nyelvünk történelmi emlékeinek kutatása és gyűjtése érdekében kifejtett munkálkodásai, továbbá a magyar nemzetiség szent ügyéért kivívott harczai, a köz- és magánélet terén, főleg a felsőbb körökben, azt ezúttal nem szándékozom * fejtegetni, jelen soraimmal csak a közfigyelmet akarom fölhívni az érdemekben gazdag íróra, hogy a decz. elseje ne ál- do\\ék le nyomtalanul. Első sorban Veszprém vármegyének kellene megragadni az alkalmat s egy ke- gyeletes nemzeti ünneppel és szülőházának , emléktáblával való jelölésével (ba ugyan tudva van szülőháza vagy esetleg nincs i romladékban!) megülni az emléknapot, vagy legalább egyelőre a veszprémmegyei tanintézetek rendezhetnének a százéves évforduló alkalmából irodalmi ünnepeket. A veszprémmegyeieknek jutott első sorban osztályrészül a megtisztelő kötelesség, hogy példaadólag járjanak elül. Azt hiszem, hogyha senki sem, de legalább a veszprémi derék piaristák nem fognak habozni a kegyeletes megemlékezés teljesítésében. Dixi et salvavi animam meam. * Döbröntey Gábor életrajzát röviden a következőkben közöljük : ! A „Veszprém“ tárezája. Keresztfa. Életünknek utján az utmutatófa, Puszta, sivár földön Kivirult szép rózsa, Beborult égen is ragyogó szép csillag, Homlokomra fényét Hintsd sugáraidnak! Hitem élesztője, reményem virága, Hő szerzetemnek Lobogó tüzlángja, Enyhe, édes írja fájó lelki sebnek, Szivemre ölellek, r Szivemből szeretlek! Üdvözítőnk vére festette pirosra, Tövét szent fájdalom Könypatakja mosta, — Megfürösztöm én is szemeim könyével, Szemeim kényének Hulló özönével. Ha szivem hő vágya lenne betöltetlen, | S édes reménységem Elhalna szivemben: Menekülnék hozzád, enyhülést keresve, Fájdalpmtul égő Szivemre Ölelve!. .. MASERTH1M. Döbröntey Gábor (iro'i álneve Pátfalvy Márk), született 1786. deczember 1-én Nagyszőlősön Veszprémmegyében. Iskolai tanulmányait Pápán és Sopronban végezte. 1806-ban utazást tett Németországba, s Wittenbergben és Lipcsében jeles tudósok előadásait hallgatta. 1807-ben mint Gyulay Lajos gróf nevelője Erdélybe ment, a hol több fő- urtól segíttetve, megalapította az „Erdélyi Mu- zeum‘-ot, melyből 10 füzetet adott ki, s ezért 1817-ben Hunyadmegye táblabirájává tétetett, 1818- ban pedig emlékpénz veretett tiszteletére. Heves- és több más vármegye táblabirájává választatott. 1828, márcziusban ő is azon 22 iró közt volt, kiket a nádor Teleky József gróf elnöklete alatt Pestre hivott, hogy ott a magyar tudományos akadémia alaptervét elkészítsék. 1830-ban az akadémia alapítói által Pozonyba hivatott, hogy a november 17-én megkezdett igazgatósági gyűléseken a jegyzőkönyvet vezesse, s ugyanott kineveztetett a bölcsészeti osztály első rendes tagjává. 1831. február 20-án az akadémia titkára lett, 1833-ban pedig Fáy Andrással együtt Pestmegye által a budai magyar szinésztársaság igazgatójává tétetett. 1835 — 39-ig a dunántúli evang. szuperintendenczia követe volt a pesti konventen. Döbröntey baráti viszonyban állott korának legjelesebb Íróival s államférfiéival, Révayval, Kaziuczyval, Szemerével, Virággal, Berzsenyivel Vitkovicscsal, Wesselényi Miklóssal, Kisfaludy Sándorral s másokkal, kik őt nemes törekvéseiben s munkálkodásában hathatósan gyámolították. Mint iró rendkívüli tevékenységet fejtett ki. Irt színműveket, költeményeket, nyelvészeti és bölcsészeti munkákat, regényeket, külföldi néu.et folyóiratokban ismerteti e a magyar irodalmat, fordított németből és angolból Meghalt 1851. márczius 28 án Budán. Egyike volt azon jeleseknek, kik valóban megérdemlik, hogy az utókor kegyelettel adózzék emlékezetüknek. A Táncsics-iiniiepély. — Saját tudósítónktól. — Táncsics Mihály emlékszobrának leleplezése múlt vasárnap délelőtt ment végbe Ácsteszéren. A központi Táncsics-bizottság kiküldöttei, számra nézve bilenczen, özv. Táncsics Mihálynéval f. hó 9-én, szombaton este 6 órakor érkeztek meg Ács- Teszérre, hol díszes bandériummal és zeneszóval fogadták őket. Másnap, daczára a reggel 8 óráig tartó záporesőnek a környék földbirtokosai és in- telligencziája nagy számmal érkezett az ünnepélyre, megjött Eötvös Károly is Budapestről s Veszprémből a függetlenségi párt képviseletében Czollenstein Ferenc/.. Délelőtt 11 órakor kezdődött az ünnepély istentisztelettel, melynek végeztével kivonult a közönség a falu főterén fölállított szoborhoz, hol Vasvári Kovács József veterán színész vezetése mellett a Hymnuszt elénekelték. Az ének elhangzása után a központi Táncsics-bizottság elnöke Bokros József a következő beszédet tartotta : Vallomások. — Karczolat. — Kedves Szerkesztő Barátom! Olvastam leveleidet, megszívleltem gondolataidat és komolyan latolgattam az érveket, melyekkel engem lelkem töprengéséből fölrázni igyekszel. Ha tudtad volna előre, mily prometheusi kínokat újítottál meg bennem, midőn hegedő sebeket téptek föl biztató szavaid, valahányszor arra sarkaltál, hogy nyúljak a tollhoz és adjak szavakat azoknak az érzelmeknek, melyek átjárják lelkemet és szivemet — bizonyára elnézőbb lettél volna irántam! A művész is gyakran tétlenségre van kárhoztatva, mert az átélt érzelmek utóhatásukban megakasztják munkakedvót és megbénítják teremtő erejét. Pihenésre van szüksége, ha átvonult már lelkén az érzelmek vihara, az önkényt sarkaló teremtés kora. Én nem vagyok sem költő, sem művész, hanem csak egy olyan érezni tudó gyarló ember, mint legtöbben e földön s mivel hatalma alatt állok én is az érzelmek közös sorsának: a heves érzelmi tusát most a pihenés vágya, a ko mór hallgatás követte bennem is! . . . Sokszor láttad háborgásában a Balatont, megdöbbenve szemlélted nem egyszer azt a rettentő vad harczot, melyet az elemek vívtak e szép tavon. Láttad czikázni a kanyargó villámokat, a hullámok összecsapásából támadt habot, melyet a vihar hatalmas erővel szórt szét a levegőben. És mi kö vetkezett ezután? Némaság! A háborgó tenger tü körsima, egyetlen gyűrű sem fodrosította felszínét!... Akár csak a lélek kimerültsége a tragoediai ka- tharsis hatása alatt, az érzelmek kemény harcza után! . . . A természet néha némaságával legfönsége- sebb! Pompáját és nagyszerűségét így is megérti Mélyen tiszteit közönség ! A magyarnak sohasem tartozott jellembeli hi bái közé a hálátlanság; nemzetünk mindig hálás kegyelettel adózott s adózik napjainkban is nagyjai emlékezetének. Igaz ugyan, hogy a jelesek közül igen soknak kínos és nyomoruságteíjes élet jut osztályrészül, az elismerés csak haláluk után, tehát elkésve lesz jutalmuk; ezt azonban nem szabad hálátlanságnak tekinteni. Vaunak egyszerű, fönsóges jellemek, a melyek visszahúzód, a családi körük szentélyébe, a nagyvilág minden kincséért sem áruluák el, hogy fáj nekik az élet nyomora; tűrnek, szenvednek, csakhogy ne legyenek kénytelenek igénybe venni a nemzet segítségét, melynek szivük minden dobbanását szentelik. E puritán jellemek közé tartozott Táncsics Mihály, a magyar nemzet azon jelese, kinek a mai napon hálánk némi adóját rójuk le. Táncsics oly nagy önzetlenséggel volt úttörője és terjesztője a demokraczia nagy és nemes eszméinek, mint senki más magyar ember előtte. A nagy munka, melynek életét szentelte, annyira igénybe vette minden pillanatát, hogy saját egyéni érdekeivel épenséggel nem foglalkozhatott. Mig fizikai ereje engedte azért mindig megállt a maga lábán, csak midőn halálosan belefáradt a titáui küzdelembe, melyet a század nagy eszméinek ellenségei ellen folytatott, volt kénytelen a nagy közönség támogatását igénybe venni. E támogatást a munkásoknak egy kis lelkes csoportja közvetítette, melyet „központi Táncsics bizottság11 név alatt ismer a magyar baza. Ez az igénytelen testület tette a lehetőség határai között gondtalanokká Táncsics végső óráit, ez zárta le szemeit, ez adta ki és terjesztette műveit, ez ápolja, gondozza és látja el minden szükségessel ma is Táncsics fenkölt lelkű özvegyét. A központi Táncsics-bizottság azonban mindezekkel nem látta befejezettnek a reá váró munkát, hanem saját kebelében határozattá emelte azt is, hogy Táncsics mellszobrával fogja megörökíteni azt a helyet, hol az eszmék embere, a meggyőződés rettenhetetlen bajnoka az első napsugarat megpillantotta Midőn ez elhatározását a bizottság tetté akarta emelni, mint annyi sokszor ismét a nemzet áldozatkészségéhez appellált. Hogy nem hiába, tanúbizonyság reá a mai ünnep. Nemzetünk ismét meghallgatta, de különösen meghallgatta Veszprémmegye nagylelkű közönsége a központi Táncsics-bizottság esdő szózatát; a serényen összerakott fillérekből forintok, majd száz forintok lettek, a mellszobor költségeire még olyanok is adakoztak, kiktől nem vártuk. Fiatal hazai művészeket: Andrika József szobrászt, ‘Blahó Pál érczöntőt bíztuk meg a szobor elkészítésével. A mű készen van. A Táncsics nemes vonásait megörökítő szobrot bizottságunk nevében ezeunel átveszem a művészektől. Átveszem, hogy tiszteletünk jeléül a szobor talapzatához ezen koszorút letehessem; igen, átvettem a művet, hogy rendeltetése czéljára bocsáthassam, átadhassam Táncsics szülőhelyének. Tekintse e nemes község ezt a mellszobrot ettől kezve tulajdonának s bánjon úgy vele, a miként müveit emberek ily drága kincsekkel bánni szoktak. Ápolja és gondozza e müvet az, ki e nagy könyv hallgatag betűiből olvasni tanult. A csöudes nyári est, a költőktől oly szépen megónekelt néma pihenés, csupán a csillagok mil- liárdjaitól megvilágított szép nyári éjszaka: oly elragadó s oly hasonló a szivében perzselő napot átélt bánatos kedélyhez, mint az ősz zörgő avarjával és egyenkint lehulló sárga leveleivel! . . . Ott is, itt is a fájdalmas érzés rezgő húrjai adnak hangokat, a mindig jobban elhaló érzelem aeolhár fájának merengő hangjait. Ha letűnt a szív napja, mely bevilágította e parányi jószág világát és utána csak a pislogó fényű szentjános-bogárkák, ezek az apró érzelmi csillagok vetnek derengő fényt e szűk világba: meg van ott ölve a kedély vidámsága, le van zárva az ajk, mely közlékeny csevegéssel tárta föl a szív tündéri világát 1 . . . Ha a szív nyara eluyillotta már ékes virágait, ha a százszorszép és nefelejts száradó hajtásain már a csípős őszi szél süvölt keresztül; bánatos ott az arcz és néma az ajk, mely azelőtt még oly vigan regélte el a szivvirágok történetét!... Nem érzéketlen, nem kiélt s nem is közönyös a szív e némaságában sem 1 Sőt érzelme hevesebb, szenvedélye tisztító tűzön ment át é3 igy hatásában erősebb, csakhogy rokonkebelt keres, kinek elpanaszolhassa fájdalmát, mert megtudja e érteni miudenki azt a fájdalmat, melyet az érez, ki előtt feltárult ugyan a reménykedő szerelem világa, de e szép világ egyszerre romba dűlt előtte?! . . . E némaságban több az érzés, mint bárki is hibetné s a szótalan ajk hallgatásával néha többet beszél, mint a legnyíltabb közlékenység. Az arcz nyugalma, a természet nagy könyvéből ez az egyetlen lap, sokszor a lélek gyötrő szenvedésének tolmácsa. Nagy emberismerő vagy szeretett barátom, hisz átmentei már az érzelmek titáni harczain; érezted már a szenvedélyek tisztító tüzét s jól tuoly szeretettel, a minővel csüggött annak eredetije a nép jólétén, boldogságán. Gyöngéd kezek virágokkal vegyék körül annak szobrát, a ki életében csak a tövisek szúrását érezte. Legyen e szobor búcsújáró szent helye e község és vidék hazafisá- gának. Zarándokoljon el ide legalább minden márcz. 15-én ifja, véne, gyermeke és asszonya, s tanuljon lelkesülni küzdeni azokért a nagy eszmékért, a melyekért Táncsics ólt, halt. Ne maradjon el e szobor talapzata mellől senki ama búcsú napon, a ki nemzetének hosszú és boldog életet óhajt, mert a Gondviselés csak azon nemzeteknek ígér szép Ó3 nagy jövőt, melyeknek fiai nagy eszmékért lelkesülni s cselekedni tudnak! Ezen nagy hatást kelteit szép beszéd végeztével lehullott a lepel a szoborról, mely a megszólalásig híven örökíti meg a szabadság lelkes bajnokának vonásait. Ezután Inczédy László szép alkalmi költeményét (Lapunk múlt számában közöltük. Szerk.) szavalta el Andreka József, a szobor készítője. Majd Eötvös Károly mondott emlékbeszédet Táncsics felett. Végűi Veisz Gyula bizottsági titkár átadta a szobrot a község képviseletében jelen levő Makkay József körjegyzőnek s a szózat eléneklése után véget ért az üunepély, melyen vármegyénket Ányos Tivadar orsz. képviselő és Szőnyeghy Alajos zirczi főszolgabíró képviselték. Az ünuepély után a falu vendéglőjében bankett volt, melyen számos felköszöntő mondatott. Este az egész község ki volt világítva. Másnap a bizottság Veszprémbe jött s itt tiszteletükre a Hindler-féle vendéglőben bankettet rendezett a felső-városi „Népkör‘, mely igen népes volt és kedélyes hangulatban folyt le. Következő napon a bizottság Véghely Dezső kir. tanácsos alispán úrnál tisztelgett s megköszönte ő nagyságának azon szive3 készségét, melylyel ezen kegyeletes ügyet támogatta. Mire Véghely Dezső alispán úr megköszönve a megtiszteltetést, kijelentette, hogy mindenkor hazafias kötelességének ismerte és ismeri minden nemes ügynek fölkarolását. Látogatást tett a bizottság elnöke és alelnöke lapunk szerkesztőjénél is, köszönetét mondva azon szivességéért, melylyel a Táncsics-ügyet a „Veszprém“ hasábjain oly hathatósan támogatta, (Ezzel csak hazafias kötelességünknek tettünk eleget. Szerk.) s emlékül átadták a Táncsics-emlókszobor csinos fényképét. A bizottság még B.-Füredre rendezett kirándulást^ azután tért vissza Budapestre. Úgy a Táncsics-bizottság lelkes elnöke Bokros József úr, valamint annak többi tagjai, kik egytől- egyig jóravaló budapesti iparosok, valóban megérdemlik, hogy elismeréssel adózzunk fáradhatatlan nemes buzgalmukért melyet, vármegyénk jeles fiának Táncsics Mihálynak nemcsak életében tanúsítottak az által, hogy őt az aggkor nyomorúságai közepette hathatósan segélyezték, hanem főleg az által, hogy halála után emlékezetét díszes szobor fölállításával megörökítették s Táncsics özvegyét máig is dód, hogy a bánat s az öröm legmagasabb nyilvá- nulásukban egyaránt némák! Ne nyúlj te gyarló s avatatlan kezekkel a természet örök munkájába! Ne erőltesd a rózsa kinyíltát, mely még csak bimbó, hisz láttad, hogy az első virágzás magától és önkényt kedveskedett virágjaival azoknak, kik ezekben gyönyörködni tudtak! Hagyd a fájdalmat önmagában évődni, hisz jól tudod, hogy ez a néma szenvedés úgy sem tart örökké, mert olyan az emberi szív, mint a rózsatő: ha elszáradt az első virág, jön utána más! Nem oly szép, nem oly teljes, mint az első vala, de lásd előttünk a múltat mindig bizonyos költői zománcz, eszményi himpor fedi. Hagyjuk e bimport magától lehullani, pattogjon le a zománcz az idő hatása alatt s ha majd az emlékezet betűit lassan levásítják az évek s egy ismeretlen kéz új betűket vés szivünk aczéltáblá- jára; ez a másodvirágzás éppen olyan szép lesz előttünk, éppen olyan költői himporral lesz bevonva, mint az első vala I ... Ki mondhatná meg a szépen fakadó bimbó lassú nyílásából, hogy az a másodvirágzás rózsája, ha az elsőt nem ismerte)? . . . Az elsőnek emléke mindig homályosodik s végre is, ha majd látjuk, hogy az első nyílásnak emlékezetünk könyvében lenyomtatott színtelen és elszáradt virága úgy fekszik előttünk a másodvirágzás kinyílt rózsája mellet, mint a zörgő avar száradó levele s a nyíló nefelejts égszinü virága: a szív nem fogja megtagadni magát, hisz sorsa már az minden letűnt érzelemnek, hogy megújúltával ahhoz a virághoz hajlik, mely életre serkentette 1 . . . Az érzelmeknek édes barátom igen sajátságos sors jutott osztályrészül 1 A legszebbek, a legeszményibbek legkülönösebbek. Nem teremnek meg minden kebelben, mint a hogy a legszebb virágok nem nyílnak a sovány talajban. A kősziklára hiába ütletsz rózsatőt: nem hoz ott virágot sohal És a
